Újra indul tehát a bakterház, ám ezúttal sajnos nem a – Rideg Sándor írásából készült – Mihályfy Sándor-remek, hanem Koltai Róbert legújabb, immár a hetedik, mozivászonra szánt rendezése képezi a kritika tárgyát. Koltai vitán felül fontos figurája az újkori magyar filmgyártásnak, hisz’ olyan kultikus filmekben játszott, mint az Egészséges Erotika, a Csapd le csacsi, vagy épp az imént megidézett Indul a bakterház, rendezőként pedig több valódi közönségsiker is fűződik a nevéhez, mint például a Sose halunk meg, vagy (a Kern Andrással közösen készített) A miniszter félrelép.

Most mégis úgy tűnik, hogy a mi egyszerű bakterünket is utolérte az a világszerte ismert és szomorú jelenség, mikor is egykor szebb napokat látott alkotók – biztos, ami biztos alapon – egykori sikereik újrahasznosításával próbálkoznak (vesd össze: Sose halunk meg színpadi változata). Egészen eddig ezt az energiatakarékos hozzáállást szinte kizárólag az idősebb generációnak tulajdonítottuk, a Megy a gőzös azonban az újrahasznosítás vírus-szerű terjedését bizonyítja, hiszen láthatóan a fiatal forgatókönyvíró sem tud szabadulni sajátos tematikai gettójából.

Grecsó Krisztián eddigi egyetlen filmes munkája, a Hasutasok című vasutas-komédia több ponton is kísérteties hasonlóságot mutat az e sorokon tárgyalt darabbal. Az író nyilván úgy érezte, több is van ebben a témában, mint amit már megénekelt, ami persze nem kizárt, de akkor talán valami gyökeresen mást kellett volna kihozni belőle. Mert ez így sajnos tényleg nem több mint a Szőke-film alapötletének (kisfaluban nagy esemény) újrázása a Bakterház karaktereivel, megspékelve némi Kusturicás, karikírozott „roma humorral”.

Bendegúz…, akarom mondani Kázmér tehát béresnek szegődik a helyi bakterházba, s feltett szándéka, hogy komplett hülyét csináljon a jelenlegi bakterből és annak feleségéből (a fiút megalázó és ugráltató ótvar nyanyából, ugyebár). Teszi mindezt bosszúvágytól fűtve, Bajusz bakter ugyanis a fiú apjának helyébe lépett az állomásfőnöki poszton. A legény pusztai vendettájának első lépése a váltók átállítása, ami végül egy nemzeti ereklyét szállító díszvonat kisiklásához vezet. A Barcikai Ősanya (okos médiahack, ami végtére is sokkal izgalmasabb volt, mint maga a film) mumifikálódott maradványai mellett azonban így két tökkelütött csendőr (nahát, milyen eredeti!), valamint a lányának férjet vadászó cigányvajda egész pereputtya is az álmos kisváros, Ivaros állomásán reked. Eztán pedig intrika, romantika, kalamajka, komédia jönne. Utóbbi azonban sántít, nem kicsit, nagyon.

Nehéz nevetnem ugyanis a kerítésben megbotló, vakot alakító Hajós Andráson, csakúgy, mint a csendőröket (Szabó Győző és Pindroch Csaba) pofán vizelő bakteren (Koltai Róbert, ugye), és akkor az egykori piócásember cameo-szerepéről vagy a búgatóportól kanos papról (Gesztesi Károly) még nem is beszéltünk. A poénok többsége sajnos tényleg nagyon mellémegy, s noha kétségtelen, hogy a filmben jó alakítások (Pogány Judit és Csuja Imre mindenképp kiemelendő) és egyéb erények (Gulyás Buda HD-re forgatott képei, példának okáért) is fellelhetők, összességében mégis kár érte. A humorosnak szánt, ám erőltetett népi nyelvezet, a szereplők sok helyütt már látott és unalomig ismert gesztusai, s végül, de nem utolsó sorban a dramaturgiai hiányosságok – melyeket rendszerint nagy dínomdánommal, táncos-zenés „mulaccsággal” akarnak elfedni az alkotók – ugyanúgy vakvágányra terelik a filmet, ahogy Bendegúz… vagyis Kázmér az ősanyát szállító díszvonatot. Nekem már csak a szilvás gombóc hiányzott.