A könyvhét a Katasztrófavédelem Központi Zenekara – leánykori nevén: a tűzoltó zenekar – fel-alávonulásával kezdődik, amely során magyaros, katonás, nótás jellegű zenebonák (egy adott pillanatban a János bácsi a csatában kezdetű is) hangzanak fel és alá a Vörösmarty téren. Nem mintha bármit meg kéne kezdeni, hiszen már mindenki itten van, de legalábbis a hirtelen napsütés és még-nincs-itt-minden-könyv ellenére számosan tolongunk a standok körül. Valamiért a Keménykalap és krumpliorr jut eszembe, ahol mintha mindig vakációs hangulat volna, és a tűző napban flangáló ropogós barnára sütött rosszcsont gyermekek cirkuszt csinálnak a buta felnőttek rovására. Talán azért gondolok erre, mert teljesen szürreálisnak tűnik az a kissé jelmezszerű pompa, ami körüllengi a fúvószenekart, ahogyan muris a karnagy is, hosszú fehér pálcával a kezében, ahogy kis híján sikerül taktusra lengetnie a karját. A zenekart fényképezőgéppel és okostelefonnal felszerelkezett turista-szerű tömeg követi, egy néni meg egyenesen együtt menetel a zenészekkel.

A koncert az oroszlános kút előtti színpad előtt ér véget, ahol majd a megnyitó beszéd fog zajlani. Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) elnöke konferálja fel a 86. Ünnepi Könyvhetet megnyitó Sárközy Angliába-emigrált-de-magyarul-ír Mátyás, József Attila-díjas írót.

Mialatt Sárközy megnyit, a zenekar a színpad előtt rendezetten, mozdulatlanul, napsütötte sisakokban feszít. Sárközy elmondja, hogy igazándiból Bodor Ádám kellett volna megnyissa a könyvhetet, ám valaminémű korrektív orvosi beavatkozás mián nem tudta vállalni a feladatot, de legalább idén már érettségi tétel. Aztán személyes kitérő következik, miszerint a szerző azért szeret Magyarországra járni, mert itt mindenki potenciális olvasó, Angliával ellentétben, ahol nem, minthogy a szerző nem igazán publikál angolul. Megbűvölte ugyanis élete első tizenkilenc – Magyarországon töltött – éve, ezért maradt meg az emigráció ellenére magyar írónak, mondja továbbá, majd idézi Cs. Szabó Lászlót, imígyen szól Cs. Szabó László, hogy tudniillik itthon, vagyis Magyarországon kevés a purista, mert az írók itt nem érzik a nyelv ostromát (az idegen nyelvét, mármint), míg ott, külföldön ez olyan, mintha minden sarkon megállítana a rendőr, és ez a rendőr mind: Arany János. Emeljük tehát, mondja továbbá, poharunkat a magyar írókra, akik őrzik a magyar irodalmat. (Ekkor bevillan egy kép, ahogy a magyar irodalom kerítése mögött nyáladzva csaholnak a magyar írók, amolyan Fehér isten-szerűen.)

Sárközy még azt is elmondja, hogy nem viszi rá a lélek, hogy angol és amerikai mintára a nemiségre fókuszálva írjon a szerelemről, mindenféle szociális háttér nélkül, ehelyett inkább a múltba nyúl vissza, és társadalmi töltetű prózát ír. Jut eszébe, hosszú évek után idén először nem hoz új könyvet a könyvhétre, úgyhogy csak a régiekre lehet dedikálást kérni, de aztán gyorsan felemlegeti a Levelek Zugligetből című opust, amely kapcsán piktoreszk stílben írt olvasói levelet kapott, amelyben az olvasó, egy elfoglalt vállalkozó azt ecseteli, hogy nagyon tetszettek neki a könyv azon részei, amelyeket nem Sárközy írt – már ha jól értettem a fabulát. Aztán irodalomelméleti gyorstalpaló következik, miszerint az irodalom célja, hogy hökkentsen, illetve elvárjuk az irodalomtól, hogy megpendítsen valamilyen húrt, illetve a mesterművek bizonyítják, hogy irodalmunk íve töretlen.

Erről jut eszébe, és ez már a lezárás, hogy Krasznahorkai nyerte idén a Man Bookert, ami tulajdonképpen jeles bizonyítéka annak, hogy az ív rajzolódik tovább, és ebben a szellemben megnyitottnak nyilvánítódott a könyvhét.

Fotó: Bach Máté