A kiállított képek közel fele a Pipó utazása című könyvéből való, melyért a fenti díjat is kapta, a többi pedig válogatás Satoe Tone egyéb, magyarul még nem olvasható mesekönyveinek illusztrációiból. Bár a színek és a szereplőkből áradó kedvesség miatt a könyvek elsősorban derűt keltenek és gyönyörködtetnek, ugyanakkor mégis felsejlik bennük egyfajta lappangó szomorúság. Satoe Tone művészete egyedi oldata a távol-keleti impresszióknak és a kortárs gyermekillusztrációnak, a történetmesélés egyedi képi és fogalmi váltakozása teszi nem mindennapivá az alkotásait.

A kiállítást Dr. Vihar Judit nyitja meg, a Károli Gáspár Református Egyetem Japanológiai Tanszékének docense. Ő mesél nekünk Satoe Tone életéről, aki a hatalmas kulturális örökségű Kyotóban született, Angliában járt egyetemre majd 2012-ben Milánóba költözött, ahol azóta is él. Gyermekkorában rengeteg állatokról szóló mesét hallott, a tájékoztató szerint Tone kedvence a pingvin, és azért örült a díjnak, mert végre sikerült meggyőznie az anyukáját, hogy nem is olyan rossz, amit csinál.

Egy interjúban arra kérdésre, hogy szerinte mi a különbség festő és illusztrátor között, azt válaszolta, hogy szerinte semmi, az adott művésztől függ, hogy minek tartja magát. Satoe Tone nem illusztrátor a szó leghagyományosabban vett értelmében, hiszen a történeteket elmesélő szöveg általában csak a képek után születik meg benne. Folyamatát tekintve inkább a szöveggel illusztrálja a képeket. Az, hogy ő maga hozza létre a könyvekben a képeket és a szöveget is, finom, de lényeges kihatással bír az alkotások jellegére is. Elmondása szerint a festés és a történet kidolgozása egyszerre folyik, így végül a történet némelyik momentuma az írásban, némelyik pedig a képekben testesül meg. A két közeg egymásra inspiráló hatása a mesélés egy különleges módját hozza létre, hiszen sokszor a képekből derül ki a történet mélysége, itt kerülnek felszínre olyan konfliktusok, amik a szövegben nem kapnak helyet.

A képek narratív jellege az előtér–háttér kontrasztjából és a kompozícióból táplálkozik. Az előtérben tisztán kirajzolódó főszereplők és a háttérben a bűvös részletességgel kidolgozott természet kapcsolata ez. Pipó vagy Tone egy másik mesekönyvének cicái például a festmény egyik sarkában helyezkednek el, maguk körül hagyva a megrendítően nagy tér egyszerre légies könnyedségét és lélektani nyomását. A hősöket körülölelő és a vászon nagy részét betöltő helyszín egyszerre sok kaland lehetőségével kecsegtet, azonban mégis elsősorban a magányt érzékelteti. Ezek a hősök természetesen a fejlődő lélek megtestesítői, akiknek társra találása a történetben fontos fordulópont vagy akár boldog végkifejlet. Még ha a könyvek végén akad is megoldás a történetben kialakuló konfliktusokra, a képek által bemutatott hatalmas tér és a benne vándorló apró hős ellentéte végig az egyedüllét szomorúsággal teli tudatát is hordozza.

A képek ereje mégsem csak ennek az ellentétnek a bemutatásából ered. A festmények végig leheletfinom  részletességgel kidolgozott, gazdag világok, sokkal többet jeleznek, mint egy problémafelvetés. Satoe Tone az ecsetjével a vászon minden felületét végigtapogatta, nekünk nézőknek így hosszú percekre biztosítva a felfedezés örömteli élményét. Bármilyen nehéz emberi problémákat is vet fel a történet, az igazi végkifejlet a gondokról való megfeletkezést kínálja, amit akkor élhetünk át, ha elmerülünk a  a minket körülvevő világ szépségeiben, Satoe Tone festményeiben.

A Satoe Tone, aki lepkeujjakkal rajzol mesét című kiállítás megnyitója a Marczibányi Téri Művelődés Központban 2015. november 20-án.