Az pedig, hogy fentebb Oláh Ibolyát írtam, és nem filmbéli karakterének nevét, Ormos Katit, nem véletlen: a Casting minden (és akkor most álljunk meg: innentől fogva ezt a marhaságot többször nem írom le, maradjunk abban, hogy Casting, mert a „minden”-nek a cím végén semmi értelme, engem viszont idegesít), szóval a Casting fél-tipikus „based on a true story”-mozi, a „true story” pedig nem más, mint Oláh Ibolyának, az első, és így az itthoni divatot megteremtő Megasztár második helyezettjének(!) élettörténete. Ám Tímár nem tört dokumentarista babérokra, s a valóban „true” sztori rekonstruálása helyett inkább készített egy fiktív játékfilmet Oláh életének érdekesebb állomásai és a zenés tehetségkutatók reneszánszának jelensége mentén. Ez a film – ahogy az várható volt – a szó rosszabb értelmében véve „közönségfilm”, szórakoztató film; ettől pedig felesleges sznobizmus eltekinteni s mélységeket remélni.

Bár Oláh élete tényleg van olyan érdekes – s nem utolsó sorban modern népmese-jellegével −, hogy megérje filmre vinni, a Casting másik említett alappillére, Ki mit tud?-ok leporolása és az a körüli felhajtás témája már maga is leporolásra szorul. Nem vagyunk még ahhoz eléggé távol az első Megasztártól, hogy nosztalgikusan derülve idézzük fel, hogy nocsak, milyen izgalmas is volt a legelső adás, vagy hogy milyen cuki, ahogy mindenki odáig van azoktól, akiknek sikerült bekerülni az elődöntőbe. Ahhoz viszont már túl távoli az esemény, hogy valóban át tudjuk érezni az első széria indulásának szenzációját – már persze ha egyáltalán volt neki ilyenje.

Ez a szál tehát nem működik igazán, s Tímár sem esik össze igyekeztében, hogy működőképessé tegye: valószínűleg megvan a sajátos elképzelése arról, mi és meddig számít már önmagában is szenzációnak. Szinte csak klisékkel dolgozza fel a témát − melyeken persze lehet nevetni, de ennél azért többet is elvárhatunk, pláne Tímártól: olyanokkal, mint például a szülők, akik félrenyelnek fiukat a képernyőn viszontlátva, vagy a politikus apuka, aki azonnal profi tanárokat akar felbérelni lánya mellé, miközben összevész annak hippi barátjával, no meg a pizzafutár fiú sikeréért fehér szakácsköpenyben együtt izguló pizzások, akik a fakanállal dobolnak a számok alatt, és még hosszasan sorolhatnánk a hasonló „klasszikus megoldásokat”.

Jobban járunk, ha az Oláh-szálra koncentrálunk, mert abban rögtön az első percekben pozitívan csalódhatunk. Oláh Ibolya ugyanis egyáltalán nem olyan csapnivalóan rossz színész, mint amit már-már elvárnánk olyasvalakitől, aki eddig csak énekesként, előadóművészként szerzett hírnevet (ezt az előítéletet Puskás Peti kiválóan meg is erősíti). Oláh sztorija egyébként nagyjából a következőképpen fest: adott egy intézetis roma lány, aki úgy véli, nem tud énekelni, de félig-meddig véletlenül mégis bekerül a tehetségkutató elődöntőjébe. Onnan pedig néha eltűnik (megszökik), kilóg a trendi cicák sorából, de még így is ezüstérmet tud szerezni, majd lemezt készít, satöbbi – egyszóval veleszületett tehetsége révén válik sikeressé, mint a mesében. Persze a mesében nyilván első helyet szerzett volna, ám ezt nem ő, hanem Tóth Vera tette meg, de az ő élete sajna nem ilyen érdekes, úgyhogy Tímár lazán félre is söpörte szegényt. Pedig egy történet bizony tud akkor is igazán szép (cserébe pedig kevésbé klisés) lenni, ha nem mindig a főhős nyer – a legjobb példa erre a Fehér tenyér.

Igazán nem panaszkodhatunk, hiszen Tímár azokra is gondol, akiknek ennyi nem volna elég, s bevet egy újabb két lábon járó sablont, hogy aztán a jó színészválasztással, a jól kitalált karakterrel és a jó ötletekkel végül elfeledtesse velünk a klisé klisé-mivoltát. Kern András karaktere ugyanis a hús-vér toposz. Ő az, aki már nem foglalkozik azzal, amiben régen olyan jó volt, és akit nagy nehezen végül mégis meg lehet győzni arról, hogy csak még most az egyszer… (szerencse, hogy nem rendőr vagy bokszoló, hanem énektanár, különben tényleg kimenekülnénk a moziból). Tímár – talán Kernnel együtt, de mindenképpen Kern sajátos (vagy csak régebbi típusú) színészi technikáira építve – ugyanis egyrészt egy, a puszta létének közhelyességén kívül minden más, viselkedésben vagy verbálisan megnyilvánulható banalitást elkerülő figurát írt meg; másrészt pedig bevezetett a sztoriba egy elegáns és finom szerelmi szálat is énektanár és tanítványa közt. Az eleganciáért pedig Kern a felelős: a legkevésbé sem viszi túlzásba érzelmeinek kifejezését, s látszólag maga is tisztában van a helyzet szomorkás-abszurd jellegével. Azt is mondhatnánk: egy-egy arckifejezésével vagy pillantásával lejátssza a vászonról a következő (utáni) generációt, s nem is túloznánk nagyon.

A Kern-Oláh – később pedig egy korban már hozzá illő nővel (Kútvölgyi Éva) is megspékelt − szerelmi szál tehát szép és üdítő, ahogy üdítő Oláh ön-megformálása is, sőt, ha egy kis jóindulattal nézzük, Tímárral is elégedettek lehetünk. Mert bár abból az igazán egyedi vágásból és rendezési technikából, ami csak rá jellemző (emlékezetes például a Csinibabában a hátrafelé sétáló emberekről készült felvételek visszafelé vetítése) most szinte semmit sem mutat meg, azért ez a szinte is jobb valamivel, mint a vágást iparos feladatnak tekintő „szakmunkások” produktumai.

A film „zenés fele” teljesen rendben van: minden énekesben van annyi tehetség, amennyi egy valódi Megasztár középdöntősének juthatott, a számok nem hosszabbak annál, mint ami elhangozhat valamiben, aminek műfaja nem musical, tehát nem lépnek az öncélúság csapdájába, nem hallunk az elejétől a végéig egy számot sem csak azért, hogy az adott énekes ne sértődjön meg. Azt ugyanakkor meg kell hagyni, hogy Oláh Ibolya nem jobb annyival a többieknél, hogy olyan egyértelmű legyen a győzelme, mint amennyire a filmben az (és akkor most újra meg lehetne jegyezni, hogy „és amennyire a valóságban sem volt az”, lásd második helyezés) – bár ezt az is okozhatja, hogy míg a többiek a szó szoros értelmében vett slágereket énekelnek, Oláh Koncz Zsuzsa egyik legelső, lírai számát adja elő, amit pedig nehezebb „eladni”. (Egyébként a pár másodpercre bevillanó Koncz Zsuzsa-klip és az eredetileg általa előadott főcímdal remek ötlet: vajon mit mondana a nézők többsége, ha megkérdeznék tőle, hogy ki a leghíresebb énekes, akit Ki mit tud?-jellegű versenyen fedeztek fel? Naná, hogy Koncz Zsuzsát. Arról nem is beszélve, hogy aki nem ismeri a Volt egyszer egy lányt, egészen biztos, hogy azt fogja hinni, a számot direkt Oláhnak írták.)

A Casting könnyen lehetett volna egy borzasztóan rossz film, néhány tehetségtelen énekessel, akiknek ráadásul a színészkedéshez sincs semmi érzékük, mindezt egy szenzációhajhász témában egy kopottas fényű, egykor-nagy rendezőtől… S ha nem is bizonyosodtunk meg mindezek ellenkezőjéről, azt mindenesetre bátran ki lehet jelenteni: ez egy jó film – ahhoz képest, hogy milyen rossz lehetett volna.