bezár
 

zene

2016. 11. 09.
Mennyi az annyi
Yellowjackets - CAFe Budapest 2016. október 14., 21.30 Budapest Jazz Club
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Néha a zeneipar végéről, legalábbis drasztikus átalakulásáról vizionálnak. Amíg olyan zenészek vannak, mint a Yellowjackets legénysége, addig nincs különösebb okunk parázni. Még mindig CAFe Budapest.

Érdekes színtér a jazz, mivel sajátos közönség jár az ilyen koncertekre, fesztiválokra, ráadásul már az én életemben is számottevő változáson ment át a műfaj megítélése és kultúrája. A “komoly” műfajok közé sorolás mellett a befogadási szokások is változtak némiképpen. Régebben is előfordult komolyabb jazz koncert egy-egy színházteremben vagy nagyobb csarnokban, ám a szokásos menű a klubhelyiség volt, ahol a zenehallgatás és koncertélmény mellett a nagyérdemű szórakozott is, különböző alkoholos italok társaságában, és nagyobb bravúrok után hangos tetszést nyilvánított. Illetve a jazz műélvezetek főként a nagyobb fesztiválokhoz kötődtek (Varsó, Wroclaw, Debrecen, Szeged, Nagykanizsa, Székesfehérvár stb.) és mint olyanok a permanens szórakozás színterei voltak.

A komolyabb műfajok közé sodródással párhuzamosan a közönség reakciója is bizonytalanná vált, és ez egy-egy koncerten szembetűnővé is válhat: a közönség egy része a nagyobb kunsztok után hangosan kinyilvánítja a tetszését, míg a másik része megvárja ezzel a zenedarab végét. Ettől függetlenül, a jazz koncerteken a közönség általában bennfentes, vagy legalábbis annak mutatja magát, és ezért beszél, kommunikál, magyaráz, verbalizálja az élményét.

A Budapest Jazz Club jellegét azt hiszem viszonylag jól értelmezi a fenti bevezetés, ha hozzátesszük még, hogy egykoron moziként szolgált. Szóval belép az ember a(z egykori) mozi előterébe, ami vendéglátó helyiségként szolgál, ahol szeszes italokkal lehet bemelegíteni az élménybe, és bennfentes beszélgetésekbe lehet merülni a világ meg a művészet értelméről. 

Aztán a rendkívül keskeny, mozibejárónak tervezett ajtócskákon belódul a nagyérdemű a koncertterembe, amely - legalábbis számomra - meglehetősen hűen őrzi egykori funkcióját. Ugyanakkor, ha nincs nagy tömeg, pincérnők járnak-kelnek a teremben, az elejére pedig esetleg asztalokat illesztenek, valamint a behozott italokat is lehet fogyasztani, a szakmai tárgyalás melllett.

Bevallom, a Yellowjacketset még nem hallottam élőben, ezért az előbbiek konstatálása után nagy érdeklődéssel dőltem hátra székemben és próbáltam nem tudomást venni a zsibolygásról. A terem zsúfolásig telve volt, szóval ezúttal csak az esetleg behozott italok fogytak, ahogy felvonult a színpadra két idősebb zenész, egy meghatározhatatlan korú színesbőrű, valamint egy fiatal srác. Aztán zenélni kezdtek.

A fiatal srác kötötte le a figyelmemet, különösen, hogy 6-húros basszusgitáron játszott, amin ráadásul valami szokatlan “cucc” volt látható, amit a távolból nem tudtam kivenni, csak nagyon gyanús volt, ráadásul a gitár a szokásos erősítésen túl egy állványon álló, legikább talán effekt-táblának tűnő eszközbe csatlakozott.

A srác viszont a háttérbe húzódott, mert ami az előtérben történt, az hihetetlennek tűnt. A zongorista egészen különösen játszott, és néha a zongora tetejére helyezett szintetizátorra is áttért. A szaxofonos pedig, öreg csóka lévén belefeledkezett a bebopos futamokba, de aztán, és még bőven időben leállt, visszafogta magát és olyan dallamokat fújt, amiket akár dúdulni is lehetett volna, szóval a két önmagában meglehetősen különös szólamból valami kivételesen rádióbarát muzsika lett, amibe önfeledten adták a maguk részét a színes bőrű dobos, meg a fiatal, hathúros basszusgitáron játszó srác. Utóbbinál csak az volt a furcsa, hogy bár a hangszerén jól látható bundok voltak, a basszushang bund nélküli gitár hangja volt.

Szép lassan minden zenész sorra került, hogy szólóban is megmutassa a tudását. Sok rendkívül jó zongoristát láttam-hallottam, ezért technikailag nem mondhatom, hogy ez a zenész kiemelkedett volha, azonban az, ahogyan felépítette a szólamát, valóban egyedülálló volt. A szaxofonos még egy MIDI fúvós hangszert is bemutatott, amin a lehetőségekhez képest meglehetősen puritán módon játszott: talált magának egy megfelelő hangszínt, ami viszonylag természetesen szólt, ám nem felelt meg egyetlen természetes hangnak sem, és egész végig ezen a hangszínen játszott. Akár hagyományos hangszeren, akár az újfajta kontrolleren, a zenész egyszerre bizonyította, hogy nem csak mesterien kezeli a hangszerét, de jókora önuralma is van, hogy az elszálló szólók helyett mindig visszataláljon az “énekelhető” dallamokra. A dobos pedig rettenetesen jó érzékkel találta meg a követhetetlen indító zongorafutam közös nevezőjét, amin megragadva átfolyt a zene egy rádióbarátabb verzióba, ahogy a szólója közben is hiába villantotta fel mérhetetlen fantáziáját, közben mindvégig szilárd talajon maradt.

Utoljára hagytam a gitáros srácot, mivel a hangszere elragadta a fantáziámat. Kezdve azzal, hogy ha már elve hat húros a hangszere, akkor miért ne tekithetném azt mondjuk egy vastagabb húrú klasszikus gitárnak? Illetve ha jól sejtem, hogy a gitárja MIDI-jeleket is továbbított, akkor lehetősége nyílott volna arra is, hogy egészen különleges hangszínekkel kápráztassa el a nagyérdeműt.

Ehhez képest megmaradt basszusgitárosnak, 6 húron is úgy játszott, mint azok. Az elektronikai bemutatóból csak egy loop maradt, amiben felvette játéka egyes részleteit, és azokat egymásra rétegezve loopolta, és játszott rá. Kétségtelenül hatásos mutatvány, de ezt már nagyon régóta csinálják zenészek, Jaco Pastorius nem kevésbé…. Eltekintve attól, hogy bundozatlan gitár hangját hallotuk és glisszandókat, a hangszínekkel nem játszott. Mint basszusgitáros pedig kétségtelenül jól, fiatal korához mérten pedig rendkívül jól játszott, de hallottam már ennél jobbat (akár ebben a teremben is).

Nekem Hartmann esztétikája jut az egészről az eszembe, aki azt mondja, hogy a műveket különböző rétegeken keresztül értjük meg. Először vannak a betűk, amelyek szavakká állnak össze, amik mondatokat alkotnak. Esetleg ezekből összeáll egy történet, aminek kialakul a narratívája, illetve mindez összekuszálódik, és egy újabb, mélyebb rétegben valami mást jelent.

Valami ilyet hallottunk ezen a koncerten. Aki technikai bravúrra várt, az megkapta, mégha szolídan, kiporciózva is. Aki zenei építményekre várt, az megkapta azt, amit várt, mert megcsodálhatta, ahogy a különös hangzások egészen jól követhető dallamokká állnak össze, majd újra szétesnek, felépülnek, lebomlanak, majd végetérnek. De az sem csalódott, aki a felszínen várt szórakozást, akinek egy mulatós nóta is megtette volna, ha jól adják elő.

Szóval nyugodtan mondhatom, hogy feledhetetlen volt ez a koncert, és rengeteg tanulsággal szolgált minden vonatkozásban. Legfőképpen azzal kapcsolatosan, hogy mennyiben is érdemes komoly erőfeszítést és technikai bravúrt beleadni az előadásba, ha valaki megélni, és lehetőleg jól megélni szeretne a zenáből.

Szerintem az igény belülről jön. Arra pedig újabb bizonyítékot kaptunk, hogy az igényes, nagyon igényes zene is lehet kifejezetten szórakoztató (akár még a felületesség szintjén is).

 

Yellowjackets

A képlékeny, mindig zseniális zenészekből álló zenekarban a múltban nem kisebb nevek működtek közre, mint a dobos Peter Erskine és Terri Lyne Carrington, a mai napig kultikus legendaként tisztelt Jaco Pastorius szintén basszusgitáros fia, Felix Pastorius vagy Jimmy Haslip. 

A Yellowjackets elnyűhetetlen motorja a zenekaralapító zongorista, Russell Ferrante. A csapat izgalmas felállásban érkezik a Budapest Jazz Clubba: szaxofonon az összes eddigi tag közül is a legnagyobb kedvencnek számító Bob Mintzer, dobon az 1987 és 1999 között közreműködő, majd 2010 óta újra oszlopos tagnak számító Will Kennedy, basszusgitáron pedig a 2015-ben érkező Dane Anderson játszik.

Az 1977-ben alapított kvartett a legtávolabbi tájakat is meghódította, Ázsiában, Ausztráliában és Európában is sikert sikerre halmozott. 1981 óta több mint huszonöt albumot jelentetett meg, és két Grammy-díjat is nyert.

 

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Mozart in the Jungle
Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról
zene

Etűdök gépzongorára Etűdök gépzongorára
Conlon Nancarrow, a nomád zongor

Más művészeti ágakról

Szabó Réka A létezés eufóriája című dokumentumfilmje
irodalom

Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk Dolgozni kell, művelni, amiben alkotunk
Interjú Ladik Katalinnal irodalomról, színházról, női jelenlétről, földrajzi és történelmi helyzetekről
irodalom

Elég gazdagok már nem leszünk sosem Elég gazdagok már nem leszünk sosem
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 4. nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés