Megannyi, egytől egyig kellemetlen dolog válik világossá Vámos debütálását olvasva, mely tényezők summázata - minek kerülgessük a forró kását - gyakorlatilag nem más, mint a szerző írásképtelensége. S ez a megállapítás nem csak a fentebb leírt koncepció teljes csődjéből, de a regény konstrukciója mögül majd’ négy és félszáz oldal után erőteljesen kivilágló dilettantizmusból, sőt formai átgondolatlanságokból és ordas hibákból következik. De kezdjük az elején.

Vámosnak - ez igen hamar egyértelművé válik - tökéletes kudarcba fullad azon kísérlete, mely szerint az erotika mintegy narrátorrá lépne elő, ez lenne a történet vezérlőelve, s minden, vagy majdnem minden ennek tükrében jelenne meg a főszereplő életében: olyannyira, hogy a szándék a könyv fülszövege nélkül nem is volna észrevehető. Nem szerepel a megtévesztő című kötetben semmivel több szexus, mint egy átlagos, a témát bármennyire is érintő történetben: Vámos egy férfi életének majd’ hatvan évéről próbál a lehető legteljesebb - és így fölöslegesen hosszú és végtelenül unalmas - képet adni, s így, lévén említésre méltó esemény, felsorolja fontosabb szexuális aktusainak egy részét is. Teszi ezt épp csak olyan szabadszájúan, mint a regények nagy többsége: egy átlagos Ken Follett-thriller sokkalta sikamlósabb - és igényesebb - szeretkezéseket ábrázol. Ráadásul ez a "szabadszájúság" vagy annak hiánya sem egyértelmű, hiszen mint végig a regényben, e téren is ugyancsak jellemző az átgondolatlanság: megesik, hogy az író két egymást követő mondatban először a szemérmeskedő "ott lent" kifejezést használja, majd rögvest utána már "muffról" beszél.

Pedig a fülszövegben vállalt hangzatos feladat korántsem kivitelezhetetlen - a nem irodalomból élő, Abby Lee álnéven publikáló Zoé Margolisnak remekül sikerült e penzum Hol jár az eszem? című kötetében, noha a hölgy soha nem tűzte e célt zászlajára. Mégis: a nimfomán nő blogbejegyzéseinek kötetbe rendezett változata teljes, könnyed természetességgel mutatja meg, hogy lehet egy sorsot, egy történetet a szexen át lefesteni. S hangsúlyozzuk: Margolisnak esze ágában sem volt elhódítania a "magas irodalom" babérkoszorúját.

Mert Vámos az elsőkötetes írók voltaképpen szemtelennek nevezhető önhittségével nem hagy kétséget afelől, hogy erre törekszik. Háromszáznyolcvannégy oldalnyi keserves erőlködésnek tűnő szószaporítás után kijelenti: "Ilyesfajta regényeknek ritkán van rendes végük", s ezzel csak megerősíti a legelső fejezet beképzeltségét: "Nem halhat meg a regény főalakja az első rész végén. Ámbár ez egy fura főalak. Fura első rész. Fura regény." Az író felülemelkedik olvasóján: majd ő eldönti, milyen is a regény, a befogadó ne fáradjon értékítélet-alkotással. Érthetetlen, mire alapszik ez a messze felülpozícionált énkép, ahogy megmagyarázhatatlan az is, miért véli úgy egy szerző 2007-ben, hogy a legolcsóbb posztmodern trükköcske eladhatja regényét. S ami mindezeket felülmúlja: Vámos tényleg talált kiadót könyvéhez.

De akad egészen elemi érv is amellett, miért kellett volna minden, a kilincselő ifjú által megkeresett kiadónak dörgedelmes szavakkal arra utasítania Vámost, hagyja meg kéziratát ott, ahová való - tudniillik az asztalfiókban. Ez pedig a formai ügyetlenség, vagyis a szövegalkotási képesség szinte teljes hiánya. Vámos, úgy tűnik, nincs tisztában a "nyelvroncsolás" mibenlétével, s ez önmagában persze még nem gond - ám mivel ennek ellenére használni próbálja, újfent egy posztmodernre jellemző fogalom tökéletes félreértésével állunk szemben. Ugyanis szándékos nyelvtani és stilisztikai hibákat használ - nem tesz pontot a Dr. mögé, kihagyja a párbeszédekben a gondolatjel mögül, hogy mondta, vetette közbe, stb. -, melyeket ócska indokokkal magyaráz. (Pl. "a dr mögé sose tett pontot" - és le van tudva, megvan a motiváció.)

Olybá tűnik, a kiadókeresés izgalmában újraolvasni is elfelejtette kéziratát - és ez a jóindulatú feltételezés -, hiszen telis-tele van olyan ostoba hibákkal, mint például, hogy a végtelenül egyszerű, klasszikus narratívában két egymást követő bekezdés alatt három különböző személyt használ (zanzásítva valahogy így: Jánoska ezt és ezt csinálta. Pedig tudtad, hogy mi van, ha ezt csinálod. Aztán mást csináltunk.); gyermeki beszéd-utánzása tökéletesen dilettáns: érthetetlen, ha valaha is találkozott már gyerekkel, hogy gondolhatja, hogy írásmódjához akár csak hasonlóan is beszél, ír vagy - főként - gondolkodik akárki is. Továbbá minden indoklás nélkül leír olyasmiket, mint pl. "annyát" - félő, nincs más eszköze a hangulatkeltésre, a jellemábrázolásra, mint ha valamely lelkiállapotot hibás beszéddel próbál kifejezni.

Mindez sajnos nem csak merész következtetés egy-két fundamentális formai hibából. A karakterábrázolás mindvégig zavaros: a Goethe-kutató főszereplőnek nagyobbrészt lelki sivárságáról és szellemi kiforratlanságáról alkot képet a regény - már itt sem tudni, ez vajon szándékos írói koncepció avagy sem -, néha ellenben éles váltásként egy-egy bekezdés azt énekli meg, miért is jut eszébe Jánoskának Wagner, Gounod szimfóniájának rezeseiről és ütőseiről. De a főbb kérdésekben - pl. "miért fáj, ha ő megcsal, ha egyszer én is megcsalom őt" és egyebek - sem sikerül eljutni sehová sem: a karakterek laposak, sablonosak és életszerűtlenek (pl. mindenki Jánoskával akar dugni, holott ő öreg, csúnya és unalmas - akár egy kamasz vágyálmok-szülte irományában), s nem tesznek, gondolnak vagy éreznek semmi érdekeset, semmi olyat, amiről (akár csehovi) regényt volna érdemes írni. De csehovi szándékról sajnos nincs szó: a 251. oldalon Jánoska szájába adva elhangzik: oly sok minden történt eddig! - s az olvasó kapkodja a fejét: mégis hol? Tán rossz kéziratot adott le a szerző, nem azt, amelyikhez e mondat tartozik?

S minden fenti bekezdést három-négyszeresére lehetne duzzasztani a kategóriákba rendezett hibák felsorolásával; tovább lehetne még írni arról, mily’ felesleges a kettéválasztott, váltakozva a múltban és a jelenben zajló narráció (hiszen ez az amúgy elkoptatott módszer arra volna való, hogy újabb információkat szerezzünk a múltból a jelen megértéséhez - ilyesmiről azonban szó sincs, a történet egész egyszerűen szét lett szedve, hogy újra összerakják máshogy); beszélhetnénk az idióta (gyakran szó)viccek tömkelegéről, melyek amúgy sem állnák meg a helyüket, de az írói lazaság itt sajnos rokonítható a mindenütt érezhető, nem szándékos, de tudásbeli defektusból származtatható lazasággal; s beszélhetnénk arról is, hogy mindezektől elvonatkoztatva az Utazások Erotikában nem más, mint négyszázötven oldal picsogás és önsajnálat - de mindez felesleges volna. Ennyiből talán már egyértelmű, miért is állunk tökéletesen értetlenül azon kérdés előtt, hogy mit keres egy ilyen tehetségtelen, s tehetségtelenségében is nagyképű stílusban alkotó wannabe-író regénye a könyvesboltok polcain.


A kritikus természetesen tisztában van azzal, kicsoda Vámos Miklós, ahogy azzal is, hányadik könyve a szerzőnek az Utazások Erotikában. Mindazonáltal képtelen bármiféle indokot találni arra, miért volna megengedhető egy befutott írónak olyasmi, amit egy kisebb - vagy épp semekkora - névnek senki sem bocsátana meg. Sőt: olyasmi, amivel egy kevésbé ismert szerző minden bizonnyal örökre elásná magát, s soha egyetlen sorát nem volna hajlandó publikálni senki. A kritikus nem tartja elképzelhetőnek, hogy egy író borítón feltüntetett neve útjába állhasson az elemzői szemnek, s utat mutasson egy merőben más - pozitív előítéletektől és fel nem tett kérdésektől hemzsegő - megközelítés felé. A kritikus tényként kezeli, hogy még amennyiben meg is engedünk némi részrehajlást egy korábban már bizonyított író felé, még akkor is van egy szint, melyet meg nem ugorván - úgymond - nincs, nem lehet bocsánat.

Vámos Miklós: Utazások Erotikában. (Ki a franc az a Goethe?) Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2007. 447 oldal, 3300 Ft