– Juluskám, mi lesz velem, ha te már nem leszel, és nem fogom beérni egyszínű nővel, legalább két színű vagy három színű bőre kell, hogy legyen – mondja nekem a szerelmem egyik pillanatban.

– Jaj, te csacska, azért még nem halok meg, hiszen még csak 22 éves vagyok, előttünk az élet – válaszoltam neki mosolyogva.

– Nem is erre gondolok, hanem ha szakítok veled.

Arcomról lefagyott a mosoly, és körbenéztem újra. A ködös tájban alig lehetett látni azt a sáros mangalica disznót, amelyik épp a trágyát túrta, és közben felröfögött, ha néha egy jobb falatot talált. Az elhagyott pókháló függönyszerűen, porosan lógott a sarokban, és az a rohadt galamb is leszarta a vállamat.

Az MKE Tervezőgrafika Szakon megvédett diplomamunkám témája a vitiligo (magyar megfelelője: festékhiány), vagyis a bőr pigmenthiánya. Egyszerű oknál fogva esett rá a választásom: magam is ezzel a rendellenességgel élek együtt.

A vitiligo megjelenése a bőrömön felemás érzésekkel töltött el, és ezen nem változtatott semmi a mai napig. Általában úgy beszélek róla, és úgy is érzem, hogy elfogadtam “együttélésünket”, ám ha teljesen őszinte akarok lenni, a büszkeség és a szeretet mellett ott él bennem a kudarc, a szégyen, a negatív megkülönböztetéstől való félelem is. A vitiligo érzések kaválkádját váltja ki belőlem. Sokszor gondolkodom azon, „miért pont ott van, miért olyan a formája, mért nem válik el jobban a másik színtől?!” Vagy épp: „miért kezdek teljesen albínóvá válni, hisz én foltos akarok maradni, nem egyszínű?!” Emellett persze rámtörnek olyan érzések is: hogy „fenébe az egész rendellenességgel, van elég bajom ezen a világon, miért kell engem még ezzel is sújtani?!”.

És mégis, összességében azt gondolom: lehet a vitiligóval akár könnyedén is együtt élni, mi több: lehet büszkén viselni.

A diplomamunkámmal egy kis szeletét szeretném bemutatni egy vitiligós ember életének, mert ez a bőrhiba így vagy úgy, de hatással van viselőjének mindennapjaira. Egy plakátsorozaton és az egyes plakátokhoz tartozó rövid történeteken keresztül teszek kísérletet arra, hogy bemutassam ezt a jelenséget, az ezzel járó párbeszédet. Nem szeretnék nagy szavakat használni, nem szeretnék senkit sem győzködni arról, hogy fogadja el a vitiligót, lássa szépnek, vagy éppenséggel botránkoztassa meg. Csupán történeteket szeretnék elmesélni a saját szavaimmal és a hozzájuk tartozó képekkel.

Egyedüli célom ezzel a munkával, hogy az emberek elgondolkodjanak, kérdéseket fogalmazzanak meg magukban.

A projekt fotózására Kárász Karolina fotográfust kértem fel.

Bodolóczki Júlia