színház / előadás

Sorolhatnám a kötelezőt, hogy mítoszregény sőt kultikus mű, a 20. századi világirodalom egyik legsokrétűbb alkotása a sztálini Szovjetunió hétköznapjairól. Bodó Viktor rendező pontosan tudja, hogy van nekünk jelen idejű hazai rendszerünk, amely ugyanúgy bánik számos művésszel, ahogy anno bántak a Szovjetunióban; a központi narratíva pedig rég felülírta az igazságot. Arra ne számítson senki, hogy a Katona előadásából ismerkedik meg Bulgakov Mester és Margarita című művének rejtelmeivel, de a könyv ismerete nélkül is élvezetes előadást láthat. Nincs ma más színházi alkotóközösség, amely ilyen metaforikusan, mégis érthetően képes szólni a szabadságba, az alkotásba vetett hitéről.   

Az Apáca show nem különösebben mély vagy lenyűgöző történet, de nem is törekszik erre, mert célja a szórakoztatás. A történet vicces, a közönséget megfogják a darab karakterei. A musical zenéje –  akár a Motown dalai, a gospel és a diszkó fúziója –  könnyed és fülbemászó. Szente Vajk nem is musicalt, hanem show-műsort rendezett az Erkel Színházban, vaskos effektekkel és poénokkal, amire jön a taps, taps, taps. Látható, hogy van miből látványt teremteni, és az alkotók nem fogják vissza magukat. A közönség pedig majdnem, hogy eksztázisban zabálja ezt, a tinédzserektől a nagymama korúakig, mert elsősorban azért lányok, asszonyok ülnek a nézőtéren.   

Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című monumentális költeménye nem pusztán irodalmi mű, hanem tapasztalat: egy olyan nyelvi és zenei áradás, amely egyszerre idézi meg a mítoszt, a személyes sorsot és a mindenség kozmikus rendjét. A Vecsei H. Miklós vezette QJÚB koncertszínházi előadása ezt az áradást nem megszelídíteni próbálja, hanem hagyja, hogy maga alá temessen – és éppen ettől válik hitelessé.

„Igen, vér és szar megint. Nem, nem a te hibád.” Az egyik alkotót, Markus Öhrnt megjelenítő alak anyukájával beszél telefonon, miközben az előadás tételmondataként is felfogható gondolat elhangzik szájából. És tényleg: vér, szar, torzított hangok, groteszk maszkok és mérhetetlen mennyiségű erőszak tömörül a Trafó Semmit rólunk nélkülünk című tematikus hétvégéjére meghívott Fóbia című előadásban. 

Pintér Béla és Darvas Benedek Parasztoperája 2002-es első bemutatója óta a közönség kedvence, bár a kritikusi vélemény érdekesen változott e bő két évtized alatt. Nem csoda, hogy szeretik még azok a nézők is, akiktől a klasszikus opera világa távol áll: okosan, kreatívan keveri ki a zenei mixet Darvas Benedek az erdélyi népdaltól a barokkig, magyar nótától a mozarti hangulatú menüettig vagy A Whiter Shade of Pale popslágerig, mellé a szokásos Pintér Béla-i módon simul össze komikum és mélyen rejlő tragikum. A kérdés inkább az, hogy ezzel az izgalmas és inspiráló alapanyaggal mit tud kezdeni egy-egy társulat, magára tudja-e húzni a parasztoperai ruhát úgy, hogy az érvényesen szólaljon meg?