színház / előadás

Ayn Rand Az ősforrás (The Fountainhead) című, 1943-ban megjelent, monumentális regényét feldolgozva rendezett egy igencsak aktuális, a mai hazai viszonyokra is reflektáló darabot Máté Gábor a Katona Kamrájában, Török Tamara dramaturg átirata alapján, Octogon címmel.

Háy János A Gézagyerek című drámája Vajda Zoltán Richard érzékeny és pontosan komponált rendezésében nem fogyatékosságról szóló tanmeseként jelenik meg, hanem egy mélyen emberi, finoman rétegzett létezéstörténetként. A realista színházi formák közé beúszó rituális motívumok, a folyamatosan jelen lévő hegedűszó és a Rozsdás gondolatok antológiából beemelt szövegek együtt rajzolnak ki egy olyan világot, ahol az autista nézőpont és a társadalmi elvárások között feszülő ellentét válik drámai maggá. A kettősség – sérültség és gondoskodás, értelemkeresés és rituálé, racionalitás és misztikum – egyszerre bontakozik ki Géza és édesanyja kapcsolatában, miközben az előadás elkerüli a pátoszt, és a néző figyelmét a megértés finom gyakorlására hívja. Az előadásban a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves színművész hallgatói vettek részt.

„Új formák kellenek!”, kiáltja a huszonéves Kosztya Trepljov Csehov Sirályában. Az Örkény Színház ezt, az új formák és témák keresését tette meg a vezetésben lezajlott váltás szlogenjéül erre az évadra. Kétségkívül fontos és üdvözlendő misszió ez, azonban, ahogy Kosztya darabbéli előadása és annak fogadtatása is mutatja, nem garantált, hogy az újdonság egyben igazi értéket is teremt. Az orosz barát kapcsán bátran hazardírozott a színház: fiatal, harminc alatti vagy körüli alkotókra bízott egy olyan témát, melyről személyes élményük kevés lehet: fogalmazzák meg, mi történt Magyarországon az elmúlt 25 évben. Megfogalmazták, azonban ez a színpadi közelmúlt csak töredékes, hiányos, néha fals tükre lett annak, mi történt itt mindannyiunkkal 2000 óta, és színházi formakísérletként is hagy kívánnivalót maga után.

Ezzel a mondattal jellemezte Ady Endre Fedák Sárit, a szebb jelzővel vitatkoznék, a különbbel véletlenül sem. Első lehetett korának kiválóságai között. Embernek és művésznek is szuverén, egy olyan színésznő a 20. század eleji Magyarországon, amilyen Sarah Bernhardt Franciaországban, Ellen Terry Angliában. Rendhagyó tehetség, tengernyi bátorság kevés türelemmel és hatalmas akarattal, mindez női testbe zárt harci szenvedéllyel. Számára csatatér volt az otthona, a színházai, de még az utca is, ő maga egy amazon, aki a férfiak színpadi szerepét is eljátszotta. Az Olt Tamás írta és rendezte előadásban méltón idézi meg alakját – a fiatal Fedákot – Kiss Anna Gizella, a már bölcs színpadi nagyasszonyt egy mai színpadi nagyasszony: Kubik Anna.

A ködös Albionban jól ismerik a módszert, amellyel Shakespeare nehezebb darabjait is fogyasztóbaráttá varázsolják a legszélesebb közönség számára. Bodó Viktor és Alföldi Róbert „színpadi elemzésein” edződve, szemem nem rebbent az előadás ötletes és igen hatásos vizualitásától, a trójai háború friss, mai szemszögből való megközelítésétől. Tudom, hogy a London Southwark negyedében álló épület már nem az az épület, csak az egykori Globe alapjain áll, de előadás közben mégis mintha éreztem volna a „nagy ravasz” William óvó tekintetét hajdani színháza felett.