A kacsákról Sosiast, Amphitryon hadvezér szolgája beszél. Bármilyen szót kiált, messzebbről megismétlődik, kivéve a „kacsát”. Az ismétlést visszhangnak véli, pedig saját magát hallja viszont, hamar megtudjuk, miként. A „hangutánzó” Sosiast szakasztott mása. Később az is kiderül, hogy álruhába bújt Merkúr ő, a római istenek közül az utazók és kereskedők védelmezője, a többi istenség követe. Helyzetkomikumra épített találkozásuk, ahogy követekként megérkeznek Thébába, annak ellenére humoros, hogy ismert tükörkép-gegekből áll. Ők viszont alig állnak a lábukon, egymást gyepálják a homokban. Ha kicsit fellocsolnák a terepet, mindjárt iszapbirkózásba csapnának át. És az istenek így akarták: a fedetlen színpadnál elered az eső.

Mintha improvizációs színházban lennénk, a színészek kommentálják és beépítik az előadásba a hirtelen jött időjárásváltozást, és mikor már nem lehet tovább húzni, elrendelik az esőszünetet. Restaurálásra váró kövek mellett, eresz alatt húzzuk meg magunkat, bizarr, de kellemes a hangulat; körös-körül díszes relief-töredékek, az égbolton sejtelmes színek. Hallom a tőlem nem messze beszélgető családot, ujjonganak, hogy ez így még izgalmasabb, mint az első kettő Amphitryon-előadás. A család tíz-tizenkét éves forma kislánya lelkesen gesztikulál.   

Az Égiek akarták, hogy az est jól sikerüljön. Kis idő után előbújik a lemenő nap, visszamegyünk székeinkhez, folytatódik minden, mintha semmi sem történt volna. A darab cselekménye szerint Jupiter megkívánja Amphitryon feleségét, Alkménét, ezért míg a férj harcol, a főisten felölti Amphitryon alakját, és eltölt egy szenvedélyes éjszakát a feleséggel. Jupiter és Merkúr alakváltása – vígjátéki szokás szerint – a szálakat jól összekuszálja.

A férjébe fülig szerelmes Alkméné alig győzi dicsérni az előző éjszakát mint házaséletének egyik csúcspontját, csak az a gond, hogy Amphitryon hónapok óta nem járt otthon. Isten és ember küzdenek egymással, viaskodásuk vicces, és nemcsak azért, mert borítékolható a csata kimenetele. A játszóteret utánzó díszlet színeiben és az összevisszaságával szintén az antik és a mi világunk keveredését mutatja, mindez jól illik Aquincum romjaihoz. „Ha én antik darab lennék, azt szeretném, hogy mai gondoltokkal felruházva vegyenek elő, poroljanak le és tegyenek jelen idejűvé. Többször ránk szóltak a múzeumban, hogy vigyázzunk a régi kövekre. Én arra gondoltam, hogy ha kő lennék, akkor azt szeretném, hogy élő legyen a jelenem, hogy használjanak! Tegyenek rám egy dobogót, dobjon meg egy gyerek, dobjanak bele egy tóba vagy akárcsak játszanak velem”, mondja egy, a darab kapcsán készült interjúban Papp Dániel rendező.

Kiváló rendezés, ráadásul látszik az újraértelmező szándék, hogy az előadás minél jobban reflektáljon a mai korra. Alapkérdés, hogy mit érnek javaink, kapcsolataink, ha egyik pillanatról a másikra elvehetik tőlünk. Az időzítések és a játékidő pont megfelelnek, a sok humoros improvizáció és szójáték passzol egy felhőtlen, nyári szabadtéri produkcióhoz. Például, mivel légifolyosó alatt vagyunk, a játszók sokszor tesznek megjegyzést a felettünk elszálló repülőkre, azt a hatást keltve, mintha az ókorban is léteztek volna szárnyas gépek. Bár felnőtteknek szól a program, az előbb említett gyerek nagyokat kacag.

A fiatal színészgárda kitűnő. Még a szótévesztések is olyanok, mintha szándékosak lennének. A Sosiast játszó Molnár Áron igazi showman, energikus, lelkes és ötletes játéka lenyűgöző. Női szereplők közül leginkább Alkméné szolgálóján, Charison nevetünk, Rainer-Micsinyei Nóra groteszkre vett, szépen kidolgozott alakításán. Bata Éva Alkménéje viszont akkor is elegáns, mikor talpig sáros a vizes homoktól.  

A szöveget szintén dicsérni lehet, Forgách András fordítása igazán élővé varázsolja a régi nyelvezetet. A kislánynak is tetszik, moccanatlan, feszülten figyel végig. Vagyis nem teljesen. A háromnegyedénél járhatunk, mikor Sosias szerepe szerint éppen majd’ éhen hal. A lány félénken mosolyogva, kissé átszellemült arccal megy a színpadra, hogy az imént apjától kapott csokoládészeletet átadja a szolgának. A közjáték annyira váratlan, annyira kedves! A közönség elfogódottan tapsol. Már-már érzelgősnek is mondanám, ha megrendezett lenne. Az antik színjátszásban elvárt volt a katarzis, sajnos manapság nem mindig veszem észre, hogy az lenne. Ez az este viszont katartikus és csillagfényes.      

Heinrich von Kleist: Amphitryon

Molière nyomán

Fordította: Forgách András

Szereplők:

Jupiter – Kovács Ádám

Merkur – Szabó Zoltán

Amphitryon – Mészáros András

Sosiast – Molnár Áron

Alkméné – Bata Éva

Charis – Rainer-Micsinyei Nóra

Phoitidas – Krausz Gábor

Zene: Szegő Dávid

Mozgás: Mezey Gábor

Rendező: Papp Dániel

Aquincum Romszínház,

2017. július 3.

Fotó: Kiss Annamária