A szakításról írni sokkal izgalmasabb lenne, főleg, hogy két olyan emberről van szó, akit kapásból senki sem ismer, de most az első találkozást és egymásra találásukat meséljük el. Aki a végén akarja kezdeni, megnézhet egy interjút a különválás okairól itt. Juan Herreros és Iñaki Ábalos története ez. Természetesen nem ismeretlen építészekről van szó. A nemzetközi építészeti szcénában jól csengő nevek. A madridi építészkar, az ETSAM tanárai. New York, Princenton, London, Lausanne meghívott előadói. Számos nemzetközi kiállításon mutatták már be munkásságukat, New Yorkban a MoMA keretein belül, vagy Tokióban, ezeken túl rendszeresen publikálnak.

Juan 1958-ban született San Lorenzo de El Escorial-ban, Iñaki San Sebastián-ban 1956-ban. Mindketten a madridi építész karra jártak, és igaz, hogy közel egy idősek, de különböző órákat hallgattak, emiatt nem ismerték egymást, egészen addig, míg egy közös tanáruk mindkettőjüket meghívta előadást tartani az épületszerkezettan tanszékre a felhőkarcolók világáról. Első találkozásukkor még nem sejtették, hogy több is lesz a kapcsolatuk, nem csak tanársegéd társak a tanszéken. Közös előadástémájuk alapot adott rá, hogy egy felhőkarcoló-pályázatot együtt készítsenek el. Ez a munka közelebb sodorta őket egymáshoz, újabb tervek születtek, például szennyvíztisztító növényház, és közösen szerkesztettek egy könyvet Le Corbusier és a felhőkarcolók kapcsolatáról. Ezek a munkák ekkor még nem adták meg a kellő lökést számukra, hogy összecuccoljanak, és közös irodát alapítsanak. Ekkor még nem partnerekként tekintettek egymásra, hanem úgy, mint azonos nézeteket valló, egymást kegészítő építészekre. Egy helyiség megnyitása, közös bankszámla, satöbbi, és egy csomó jelentkező papírmunka elvégzése megrémísztette őket. Azt gondolták túl sok időt venne el az azonos nézetek elmélyítésétől, ápolásától, gyűjtésétől. Kevesebb idő maradna magukra. Ez érthető, nem? De szép lassan, ahogy az lenni szokott, az együtt eltöltött idő alatt olyannyira eggyé váltak gondolatilag, szellemileg annyira egymásba habarodtak, hogy már nem tudtak elképzelni egyetlenegy munkával eltöltött percet sem, amit nem együtt élnek meg. Sorsuk megpecsételődött, a közös irodát megalakították, onnantól a folyamatos vándorlás lett az életük egyik bérleményből a másikba. Állandóság az életükben csak az asztaluk volt, amin dolgoztak. Egy asztal, de jó nagy és széles, amin rengeteg papír, vázlat, ceruza elfér, átlátható rendetlenségben.

A dolgos hétköznapok vidáman teltek, egymással szemben ülve mindig mosolyogtak, és ha valamelyikőjük felnézett az előtte heverő papírhalmazból, biztos, hogy a másik is akkor nézett fel, és miközben tekintetük találkozott, csöndben, magukban konstatálták, hogy milyen jó így együtt. És amikor Juan a négyzet alakú szoba egyetlen egy ablakán - melyen függöny helyett a forró madridi napot a résekbe dugdosott vázlatokkal teli skiccpauszok tompították - kinézett és mélázva bámulta az eget, akkor Inaki ránézett, és arra gondolt, együtt szép az élet és a munka.

A szobában nem volt se telefon, se számítógép. Hangot a ceruza sercegése a papíron, Iñaki ujjainak dobolása az asztalon, vagy Juan székének nyikorgása adott ki, mikor néha-néha hintázni kezdett. Ha egy új megbízást kaptak, a kezdeti vázlatokat hangos viták párbeszédében alakították ki, miközben Juan rajzolt, Iñaki nézte, néha valamit közbeszólt, de leginkább mesélt. Juan volt az elmélet, Iñaki a gyakorlat. A munkák későbbi fázisában is ez volt a szokás, míg egyikőjük az irodában maradt és a terveket bővítette, javította, a másikuk az építkezésre járt ellenőrizni a munka folyását. Juan elméleteket gyártott, és folyton agyalt. Iñaki az óráját nézte közben, nyugtatgatta és meghatározta a tennivalókat. Néha nem értette Juan szarkazmusát, de tudta, hogy baj nincs, ez most már mindig így lesz. Így együtt.

Most, 24 együtt eltöltött év után különváltak. Az egykori közös honlapjukon már csak ez olvasható: Kedves barátaink, az együttműködésben eltöltött termékeny évek után, Ábalos&Herreros különváltak, két független irodává.