Kinek az agya lenne kutatásra alkalmasabb, mint a XX. század talán legnagyobb géniuszáé, Albert Einsteiné, amely 1955 ben eltűnt a boncasztalról és bizarr utazásra indult… Az Inkognitó története bár komoly tudományos és filozófiai problémákat vet fel, mégsem unalmas tézisdráma, hanem egy izgalmas időutazós történet nagy emberi drámákkal. Ehhez nincs szükség másra, mint négy színészre, akik számtalan érdekes karaktert játszanak el és három egymással összefonódó, kifejezetten érdekfeszítő történetre. Valamint arra, hogy a néző agya is tegye a dolgát, és a stimuláció hatására a töredékekből összerakjon egy mesét az emberi agy működéséről és természetéről.

„Az Inkognitó nem szokványos előadás. Amikor a szinopszist elolvastam, rögtön megragadott, hogy nem pusztán egy szórakoztató történetről van szó, hanem tudományos és tanító jellege is van. A szálak felfejtése pedig nemcsak a nézőknek, hanem a színészeknek és nekem rendezőként is nagy kaland. Megdolgoztatja az agyunkat. Rettenetesen kell figyelni, főleg az első 10 percben, utána pedig rá lehet ülni ennek a drámának a hullámára, és elkezdődhet egy nagyon élvezetes utazás” – emeli ki Szőcs Artur, rendező.

„Megkockáztatom, hogy mind a négyünk szakmai életének az egyik legnagyobb kihívása volt ezt a darabot próbálni a rengeteg karakter, illetve a darab érzelmi és időbeli ugrásai miatt. Van abban valami megejtő, hogy miközben az agy működéséről készítünk egy előadást, a saját agyunknak is komoly koncentrációs kihívást jelentett ez a próbafolyamat. Amiben Szőcs Artur rendezővel együtt igazi csapattá értünk” – teszi hozzá a darab egyik szereplője, Kovács Patrícia.

És hogy mi a három párhuzamos történet? Kezdjük a valós kiindulóponttal. Amikor 1955-ben Albert Einstein meghalt Princetonban, az őt felboncoló patológus, Thomas Stolz Harvey kutatási célból és anélkül, hogy a család beleegyezését kérte volna, egyszerűen ellopta a világhírű tudós agyát, hogy megfejtse a zsenialitás titkát. Az agyat vékony szeletekre vágta, a metszeteket évekig tanulmányozta a saját pincéjében. Közben elvesztette a feleségét, az állását, a tudományos reputációját, és végül úgy halt meg, hogy semmiféle felfedezést nem tett, egyetlen tanulmányt sem jelentetett meg. Nick Payne az Inkognitó történetében az emberi agyműködés egy kitüntetett szegmensét vizsgálja, mégpedig az emlékezés és az önmagunkról alkotott kép összefüggését. Vagyis, hogy az emlékeink hogyan határozzák meg az identitásunkat. Martha Murphy, a darab klinikai neuropszichológusának állítása szerint az emberi agy valójában egy „mesemondó gép”. A világot képtelenek vagyunk egészében érzékelni vagy felfogni, az emlékeink pedig még töredezettebbek. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a jelenségeket, agyunknak ki kell pótolnia a hiányzó részleteket, tehát sorba rakva azokat, egy történetet, narratívát kell felépítenie. Természetesen saját magunkról is. Így az emlékeink által ismerjük önmagunkat. Akinek nincsenek emlékei, az elveszti önmagát, mint Henry Maison, a híres neuropszichológiai eset, a darab egyik amnéziás karaktere, aki semmi másra nem emlékszik, minthogy műtétre vár és szereti a barátnőjét…

Nick Payne: Inkognito
magyarországi bemutató

Szereplők: Kovács Patrícia, Márkus Luca, Horváth Szabolcs és Nagy Ervin

Rendező: Szőcs Artur

2022. október 22.
Pesti Színház