Lovas munkásságára jellemző, hogy a főként installációkban megvalósuló kiállítási elemeit szabadon variálta. Mivel művészetét az istenkeresés egy formájának tartotta, ezáltal minden anyagkísérlet és kifejezési vágy által a dolgok mélyére igyekezett hatolni, megérteni az igazságot a papírmasszából kikelő búzában, a felhasított, megmosott, sózott és installált marhabélben, illetve azoknak az élettelen tárgyaknak a véletlenszerű mozgásában, amelyek analógiaként és magyarázatként szolgálhatnak az életünk általunk nem uralt folyamataira.

Az emlékkiállítás egy olyan életművet „rekonstruál”, ahol a művész személyesen épített installációk típusában gondolkodott; ez a műtípus közel áll a performanszművészetnek az alkotói folyamatot kiterjesztő expanzív szemléletéhez. Lovas Ilona a művek létrehozásakor minden egyes fázist maga végzett el, az „alapanyagok” előkészítésétől a művek létrehozásán át a végső átadáson egy tényleges performanszban vagy videómunkában való szereplésig. Munkamódszerének sajátossága, hogy a különböző kiállítási tárgyak és elemek a következő bemutatkozáskor mindig új értelmet és jelentést kaptak.

A tárlat bemutatja azokat a főbb műtárgycsoportokat, amelyek fémjelzik a művész életútját, kiemelve a jelentősebb Stációkat, számos esetben törekedve az eredeti számozás szerinti sorrend beállítására. Azokban az esetekben, amikor a munka nem rekonstruálható a művész elképzelése szerint, igyekeztünk a művész-verzió dokumentációját a töredék mellett kiállítani. Ugyanakkor nem a teljesség igényére törekvő múzeumi vagy gyűjteményi rekonstrukció a szándékunk, hanem egy emlékállítás, egy már az életében is a szakma által nagyra becsült művész gondolatainak és törekvéseinek felvillantása.

Fotó: Innocenti I–IV. (2003), a K.A.S. – Nyakas Ilona Gyűjtemény és a Műcsarnok jóvoltából