A művésztől huszonhárom alkotást láthat a közönség, amelyek nagy része egy magyarországi magángyűjtemény jóvoltából szerepel a tárlaton. Az anyagot a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiből válogatott négy mű egészíti ki.

„Egy múzeumnak nemcsak a nagy kiállításokról kell szólnia, hanem azokról a különleges gyöngyszemekről, a gyűjtemények vagy magángyűjtemények különleges kincseiről is, amelyek valódi fókuszt tudnak adni bizonyos kérdésekre, az elmélyülésre, a látogatókkal való különleges kapcsolattartásra” - mondta a tárlatot bemutató keddi sajtóbejáráson Vígh Annamária, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese. Kiemelte: Tapies a 20. századi katalán és európai művészet egyik legeredetibb, legnagyobb hatású alkotója, aki Barcelonában született, életműve pedig elválaszthatatlan Spanyolország, Katalónia kulturális identitásától és szabadságvágyától.

„Művészete ugyanakkor messze túlmutat minden földrajzi és történelmi határon: az emberi létezés alapvető kérdéseiről szól, az időről, az emlékezetről, a sérülékenységről, a testről, a mulandóságról és a megújulás lehetőségéről" - hangsúlyozta Vígh Annamária.

„Ha nem tudom megváltoztatni a világot, legalább azt szeretném megváltoztatni, ahogyan az emberek néznek rá" - idézte a művészt a főigazgató-helyettes. Mint mondta, ez a mondat jól megvilágítja az alkotó művészetének egyik alapvető törekvését, azt, hogy nem kész válaszokat akar adni, hanem a néző látásmódját akarja átalakítani.

„Arra ösztönöz bennünket, hogy másként tekintsünk a legegyszerűbb dolgokra, egy falra, egy repedésre, egy foltra, egy elhasznált tárgyra, vagy egy papíron hagyott jelre. Grafikáin ugyanaz a különleges képi nyelv jelenik meg, amely festményeit és anyagkísérleteit is meghatározza: keresztek, betűk, számok, tenyér- és lábnyomok, töredékes emberi alakok, hétköznapi tárgyak és rejtélyes jelek lépnek kapcsolatba egymással" - fejtette ki.

„Antoni Tapies úgy gondolta, hogy a művészet egyfajta gépezet, egy olyan rendszer, amelynek feladata, hogy ösztönözze a nézőt, hogy változtassa meg a látásmódját, és kerüljön ezáltal közelebb ahhoz az állapothoz, amelyben képes lesz a valóságot annak a legmélyebb szintjén szemlélni" - mondta Lantos Adriána művészettörténész, a kiállítás kurátora.

Kifejtette, hogy Tapies több mint hat évtizedes alkotói pályáján azt kereste, hogyan lehet a művészet segítségével közelebb kerülni a valósághoz, „nem ahhoz, amit első pillantásra látunk, hanem ahhoz, ami a látható mögött van" - fogalmazott. Hozzátette: bár a művész festőként vált világszerte ismertté, életműve összetett, hiszen készített grafikákat, szobrokat, kerámiákat, művészkönyveket, és művészetelméleti írások szerzőjeként is jelentős hírnévre tett szert. Élete során hat rangos egyetem is díszdoktori címet adományozott neki, köztük a Magyar Képzőművészeti Főiskola (mai Képzőművészeti Egyetem) is. Műalkotásai a világ legnagyobb és legjelentősebb múzeumaiban, többek közt a londoni Tate-ben vagy a New York-i MoMA-ban is kiemelt helyen szerepelnek.

A katalán művész pályája legelején elsősorban a szürrealizmus iránt mutatott érdeklődést, majd az 1950-es évek elején az absztrakció felé fordult, amelyet szimbolikus tartalommal töltött meg.

Egyedi művészeti stílust hozott létre, amelyben hangsúlyos képépítő szerepet kaptak a hétköznapi tárgyak és az átmenetinek tekintett anyagok. A festmények hagyományos felületét megbontva homokot, márványport, földet, gipszet, szalmát és különféle ipari anyagokat épített a képeibe, a vászon így vastag, repedezett, falra emlékeztető struktúrává alakult. A felületre karcolásokat, bevágásokat, lenyomatokat és jeleket vitt fel, amelyek az idő múlását és az emberi jelenlét nyomait jelképezik.

A képein megjelenő spontán jeleket, számokat és betűket sokszor a szürrealisták által alkalmazott automatikus írással hozták párhuzamba, Tapies azonban már fiatalon elhatárolódott ettől a művészeti iránytól. Nála ezek a spontaneitás és az elmélyült ihletettség állapotának a kifejezői, amelyek a leggyakrabban grafikáin tűnnek fel, és rejtjeleknek, titkosírásnak tűnnek, játéknak, amellyel egy láthatatlan belső valóságot akart kifejezni, összefüggéseiket pedig képi eszközökkel próbálta meg felfejteni.

Grafikai munkássága életművének egyik legfontosabb, ugyanakkor kevéssé hangsúlyozott területe. Grafikái a festészetével párhuzamosan fejlődő, önálló alkotások, amelyekben ugyanazok a motívumok, szimbólumok és filozófiai kérdésfelvetések jelennek meg, mint a vásznain. A grafikai eljárások anyagszerűsége és fizikai jellege különösen vonzotta. A rézlemezt nem hagyományos, precíz metszőfelületként kezelte, hanem ugyanazzal az agresszív, kísérletező attitűddel dolgozott rajta, mint a vásznain: karcolta, maratta, lyukasztotta, deformálta.

A kiállítás az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény első emeleti FOCUS kiállítóterében látogatható november 22-ig.

Fotó: MTI/Bodnár Boglárka