S hogy a kortársakban a diadalmas 1908-as indulás óta a Nyugatról miféle kép alakult ki, arról ugyancsak egy "Nyugat-ivadék" informál. Még dörögtek a fegyverek Budán, amikor Ottlik Géza elgondolta az elgondolhatatlant, a Nyugat folyóirat újraindítását. Aztán hamar letett róla. Pedig (vagy épp amiatt) egész, kivételesen felemelő írói pályája annak a magasság-élménynek a vonzásában telt, amely a Drugeth-legenda című novellájához fűzött Babits-megjegyzésen ("Tetszett") alapult, és amely - értelemszerűen - lehetővé tette a Nyugatban való megjelenését. Ez a azt jelenti, minden magyarázó irodalom- és kortörténeti bővítmény nélkül, hogy a Nyugat szent hely, az utolsó nagy, Babits megvesztegethetetlen alakjával. Újraindítása csak tehetségtelen kézmozdulattal történhetne meg, fölmérhetetlen károkat okozna az irodalmi tradícióban; mert a Nyugat-hagyomány nem formális folytatást, hanem csakis szellemi, mentális örökséget, tartást és tehetséget nyújthat.

Amit az is jelez, és utólag is nyomatékosít, hogy a hozzá legközelebbiek a háborút követően aztán - az irodalmi stafétában - Újhold néven indítottak lapot, nemzedéki jelenlétük képzéseképp (a Nyugatosokhoz méltó nehézsúlyú költő, Nemes Nagy Ágnes egy életen át "meg-megújított hűség-eskűje" jegyében).

Amióta a Nyugat a magyar irodalom/történet mozdíthatatlan ténye - épp száz éve jelent meg az első száma -, a folyóirat "szent hely". Innen, ettől a pillanattól kezdve szólal meg az "alapítsunk lapot" örökös hiánya és ínsége is az irodalmárokban. Tudniillik a Nyugat tartóssága, szerkesztőinek megvesztegethetetlensége (de nem tévedhetetlensége), a folyóirat átlagosan magas alkotói nívója, a Nyugathoz tartozottaknak az írásról, mint tettről való fölfogása (mások mellett Kassák is otthonra lelt a folyóirat hasábjain), valamint az esztétikum iránti megnyilvánuló folytonos hűség magas etikai vonzásokat, és választásokat is jelentett.

A 100 éves évfordulóra való tekintettel a következő hónapokban néhány jellegzetes írói arcélet villantok föl a Nyugat fenomenális történetéből.