Halász Glória korábbi munkáin keresztül megismerhettük a súlyos beteg gyerekek felvidítására felesküdött Lala bohóc mindennapjait, és bepillantást nyerhettünk a Recirquel társulatának úttörő újcirkuszi művészeti törekvéseibe, valamint a kész produktum mögött meghúzódó, küzdelmekkel teli folyamatokba. Glória a legutóbbi alkotásához egészen Indiáig utazott, hogy olyan fiatal lányokat és nőket mutasson be, akik az elnyomó, patriarchális társadalom szélsőséges abúzusának estek áldozatul.

E három téma látszólag az élet legkülönbözőbb területeiről származik, a filmek mégis jól körvonalazható stiláris egységben fogantak. Halász Glória alkotói attitűdjére jellemző, hogy az oknyomozó tényfeltárással szemben a lírai hangulatú, finoman árnyalt helyzetleírásokat részesíti előnyben. A Mi ez a cirkusz?-ban a fiatal artistákkal közösen, valódi alkotótársakként együttműködve fikciós betétekkel fest részletgazdag képet a film szereplőiről, hogy ezekkel az epizódokkal is közelebb kerüljünk azokhoz, akikről a történet szól. A Rupa butikjában ez az árnyalt hangulatfestés ugyan nem válik le a film dokumentarista szövetéről, az ábrázolásmódban azonban könnyedén tetten érhető a költőiség szándéka. Halász Glória kamerája ezeket a roncsolt arcú nőket erősnek és gyönyörűnek látja – s az ő lencséjén keresztül mi, nézők is azonosulunk a látásmódjával.

PRAE.HU: A korábbi munkáidat látva egyértelműen kitűnik, hogy noha minden történet szükségképpen kontextusba van ágyazva, téged mégsem a tág perspektíva érdekel a sztorikban, hanem az, ami mélyen emberi és intim, ennélfogva jobban át is élhető. Kíváncsi volnék, hogy a Rupa butikja hogyan következett az eddigiekből? Hogyan találtál rá erre a témára?

Halász Glória: Úgy tűnik, van egy – különben abszolút nem tudatos – tendencia ezekben a filmekben, hogy két szélsőséges dolog találkozzon egymással. Ahogy jelen esetben a savtámadás áldozatai a divattal, vagy akár azzal a ténnyel együtt jelennek meg, hogy mindenki a saját, borzalmaktól nagyon eltérő álmába kapaszkodva akarja kihúzni magát a helyzetből. És persze mindig ott van maga a remény is: egy-egy rettentően hosszú út végén ezekben a filmekben, történetekben mindig ott találjuk a reményt. S bár ilyen szigorú tudatosság nincs a témaválasztásokban, mégis minden filmemben ott van ez a kontrasztokra fókuszáló tendencia. Indiához gyerekkorom óta vonzódom, már korábban volt szerencsém eljutni oda, megismerkedtem ott élő emberekkel, többek között Praaful Chaudharyval is, aki később ennek a filmnek az indiai szervezője, producere, mindenese lett. Én magam újságokból, hírekből hallottam, hogy léteznek savtámadások, olvastam egy cikket az alapítványról, amely a filmben is szerepel – ekkor gondoltam először arra, hogy ez egy nagyon érdekes filmtéma. Fontos volt, hogy be lehet mutatni benne ezt az ügyet és vele releváns történeteket, filmkészítőként pedig a kettősség izgatott, hogy minden tragédia mellett ott van egy-egy ember élete és álma, legyen az divattervezés, bollywoodi tánc vagy egy kávézó menedzselése. S mindezek nem is puszta álmok, hiszen csaknem valamennyien már aktívan csinálják is azt a dolgot, amelyben ki tudnak teljesedni.

PRAE.HU: Nagyon érdekel, hogy mi a te dokumentumfilmes ars poeticád? Mi a fontosabb a számodra: láthatatlanul meghúzódni a háttérben és átadni a teret a történetnek, vagy hangsúlyozottan szeretnél valamilyen szerzői kézjegyet viszontlátni minden munkádon? Ez a kérdés, ha lehet, egy dokumentumfilmes esetében még izgalmasabb és összetettebb, mint amikor valaki egy fiktív történetet mesél el.

Azt gondolom, hogy valójában mind a kettő elengedhetetlen, illetve vannak, aki szeretik jobban előtérbe helyezni magukat. Én azt preferálom, ha a történet viszi magával a nézőt, de szerintem a legjobb filmek – legyenek bármilyen műfajúak – azok, amelyekben meg lehet ugyan figyelni a szerző kézjegyét, a néző mégis át tudja magát adni a sztorinak. Amikor egy szerző annyira rátelepedik a filmre, hogy az már átélhetetlenné válik, nem lehet vele azonosulni, az szerintem semmilyen műfajban nem szerencsés. Nálam alighanem mindkettő megvan, a szándékos háttérbe vonulás is, hogy megadjam a történetnek a kellő tiszteletet, és a néző menjen a karakterekkel és a történetekkel, de nyilván mindenképpen egy filmről beszélünk, amely valamilyen formában manipuláció, hiszen össze kell szerkeszteni az eseményeket, és persze a helyszínen is vannak rendezői feladatok egy dokumentumfilm esetében is, utólag pedig különösen fontos a rendezői gondolat. Ennek a kettőnek balanszban kell lennie ahhoz, hogy jó film szülessen.

PRAE.HU: Ezzel a speciális érdeklődéssel neked szükséged van különleges érzékenységre, affinitásra is. Hogyan működik ennek az emberi oldala: megszólaltatni, megjelentetni mások kimondottan intim, személyes, akár tragikus történeteit, ahogyan a Rupa butikjában is?

Ez biztosan valamiféle szociális érzékenység és türelem, amelyet magammal kapcsolatban én természetesen kevésbé érzékelek, de az biztos, hogy a hétköznapi életben is jellemző rám, hogy szívesen meghallgatom az embereket, és általában szeretnek is megnyílni nekem. Bár nem kizárólag ebben a műfajban dolgozom, semmiképpen nem szeretném abbahagyni a dokumentumfilmezést. Jelenleg éppen egy fikciós mozit készítünk elő, ez viszont nem jelenti azt, hogy bármiféle szigorú értelemben vett váltás következne. Egyébként tematikailag sem fog annyira eltérni az eddigiektől. Különben az, hogy a dokumentumfilmek felé fordultam, szinte véletlenül jött: körülbelül 8 évvel ezelőtt egy egyetemi szemináriumon kellett leadnunk filmterveket, ezek többségéből nem lett film, az enyém viszont megvalósult. Ez az élmény indított el azon az úton, amelyen most járok.

PRAE.HU: Eddigi filmjeidhez képest most térben kifejezetten távolra helyezted a fókuszt. Azt már tulajdonképpen megválaszoltad, hogy miből fakadt ez az érdeklődés az indiai téma iránt, most arra vagyok kíváncsi, hogy mit jelent filmrendezőként kilépni a szűken vett földrajzi-kulturális kontextusodból!

Ez azért érdekes kérdés, mert én nem először jártam ott a forgatás idején, és mivel már eleve adott volt az érdeklődésem India iránt, ilyen értelemben tudtam, hogy mi vár rám. Ennyi időt persze még nem töltöttem el ott korábban, de tudtam, milyenek az emberek, kivel hogyan kell beszélni, rám hogyan fognak reagálni mint nőre, hiszen ez a kulturális különbség a hétköznapokban ugyanúgy érzékelhető. Egyáltalán nem véletlen sajnos, hogy a savtámadások áldozatai nem kizárólag ugyan, de túlnyomórészt nők. Azt hiszem, az, hogy nő vagyok, a munkám során, a lányokkal való kommunikációban az előnyömre vált, de felkészültem arra is, hogy mi lesz, ha negatív hozzáállást tapasztalok.

PRAE.HU: Milyen speciális előkészületeket igényelt ez a projekt? Mentálisan vagy pszichológiailag felkészültél arra, hogyan lehet az áldozatokkal kommunikálni?

Ez az egész folyamat az előkészítéssel, engedélyeztetésekkel másfél évig tartott, mindennel lépésenként lehetett haladni. Nagy nehézségek árán, saját büdzséből valósítottuk meg a forgatást, Hatvani Balázzsal utaztunk ki, aki a film operatőre és velem együtt co-producere volt, a magyarországi producer pedig Osváth Gábor. Először az alapítvánnyal vettük fel a kapcsolatot, részükről megvolt a nyitottság, így tudtunk a lányokkal is beszélni. Praaful ebben is nagy segítségünkre volt. És ugyanúgy, mint egy játékfilmnél, itt is volt egy forgatókönyvszerűség, hogy tudjuk, mi mentén haladunk. Eddigre már ismertük az egyes szereplők történetét, azt, hogy abból számunkra filmkészítőként mi lehet érdekes, milyen helyszínek jöhetnek szóba, milyen jelenetekre lehet számítani. A másik, lelki részére viszont nem lehetett felkészülni. Olyan értelemben természetesen igen, hogy mindenkit ismertem már előre, tudtam a történetét, ilyen módon ez nem volt sokkoló, de voltak persze olyan személyes pillanatok, momentumok, váratlan reakciók, amelyek nagyon megérintettek minket, még Praafult is, aki ott él. Száz százalékig erre nem lehet felkészülni, de remélem, a film is azt sugallja, hogy ezek a lányok nem szerencsétlen, elesett áldozatok, hanem erős nők, akik kijöttek ebből a helyzetből. Hozzáteszem, hogy egy korábbi filmem, a Dr. Lala esetében sokkal nehezebb volt hozzászokni ahhoz, hogy súlyos beteg gyerekek történetét mondom el, sőt, még a forgatás után is tudott olyasmi történni, ami kizökkentett a professzionalizmusból. Ez nekem személy szerint sokkal nehezebb volt, mert hiába kis harcosok ők, akik küzdenek, látni valakit elbukni ebben a küzdelemben sokkal embert próbálóbb.

PRAE.HU: Nyilvánvalóan ezeknek az erős nőknek a története sokkal pozitívabb üzenetet hordoz, mint a halálos beteg gyerekek helyzete.

Egy-egy gyógyulás ott is pozitív élmény, de ha egy történetnek nem ez a vége, vagy esetleg utólag megtudod, hogy nem sikerült, azt sokkal nehezebb kezelni. Emlékszem, az első napon, amikor még nem is forgattam, csak elkísértem a Lalát, a vizit után hazamentem, kisírtam magam egy fotelben, és onnantól kezdve megpróbáltam kezelni magamban az egészet. De nagyon kemény helyzet volt.

PRAE.HU: Visszatérve a Rupa butikjára, ahogyan korábban is mondtad, ezek a lányok már kapcsolatban voltak az alapítvánnyal, ezért is tudtak megnyílni, pozitív példaként előttünk állni, hiszen valamilyen formában már elkezdték feldolgozni a maguk traumáit. Találkoztál olyanokkal, akik nem tudták vállalni, hogy beszéljenek az őket ért tragédiáról? Voltak, akik elutasítottak benneteket? Illetve mennyire volt nehéz közel kerülni ezekhez az emberekhez?

Olyan, hogy valakit kint spontán megkerestünk volna, és elutasított, nem volt. Nagyjából előre tudtuk, hogy kikkel fogunk találkozni, ezért ők már számítottak ránk. Nem éreztem azt, hogy lenne valaki, aki nehezebben engedne be ebbe a történetbe. A legtöbb időt a főszereplőnkkel, Rupával töltöttük, vele több helyszínen is forgattunk, elmentünk a szülőfalujába is, vele alakult ki a legközvetlenebb viszony. De nagyon közel került hozzánk a tinédzser kislány, Dolly is. Azt hiszem, mindannyiunkat az ő története érintett meg a leginkább, hiszen nagyon megrázó volt látni, hogy egy tizenéves kislánnyal is megtörténhet mindez. Az jellemző, hogy akiket ez az alapítvány vagy más hasonló szervezetek felkarolnak, azoknak könnyebb dolguk van. Szaksegítséget kapnak a feldolgozásban, tudnak találkozni sorstársakkal, beszélni a traumáikról, de óriási probléma az, hogy néhány éve még nem léteztek ezek a segítő szervezetek, és nem lehetett hallani sem ezekről az esetekről, emiatt pedig a túlélők közül sokan befordultak, nem mertek megjelenni a társadalomban, sokszor még feljelentést sem tettek, hiszen a társadalom áldozathibáztató attitűddel stigmatizálja azokat, akikkel ilyesmi történik. Nagyon gyakran előfordult öngyilkosság is az áldozatok között. Ezért fontos az alapítvány működése, hiszen a megfelelő egészségügyi kezelés elérhetővé tétele mellett a lelki gondozásban is részt vesznek. Emiatt ezeknek a lányoknak, akik a filmben szerepelnek, a történetüknek ebben a stádiumában már nem volt problémájuk a feldolgozással. De rengetegen vannak, akik nincsenek ilyen helyzetben. Sonia, aki aktivistaként dolgozik, és szépségszalont szeretne nyitni, elmondta, hogy bár a szülei mellette álltak, még a családtagjai között is volt olyan, aki azt javasolta, hogy adjanak be neki méreginjekciót, mert így már nem lesz értelme az életének. Ő pedig most más áldozatokon és az áldozatok szülein segít a kampány keretében.

PRAE.HU: Nézőként különösen izgalmas volt látni azt a rengeteg féle embert, nőt, aki megjelenik a filmben. A legkevésbé sem egy uniformizált masszát láttunk magunk előtt, hanem egyedi és egyéni történeteket, változatos és varázslatos személyiségeket. Ennek a sokféleségnek a megmutatása külön értéke a filmnek, amely nem volt erőlködő, hanem természetesen adódott a film belső logikájából.

Talán ez is közös pont a filmjeimben, hogy nagyon karaktervezéreltek, és mindig szerencsém volt, mert sikerült igazán karizmatikus embereket találni, hogy közvetítsék mindazt, amiről a történetek szóltak.

PRAE.HU: Most kezdődött a film fesztiváloztatása, számos helyen járt már Ausztráliától az USA-ig. Mennyire tér el a recepció a világ különböző pontjain?

Sydneyben, a WOMEN Media Arts and Film Festivalon debütált a film, ott elhozta a fesztivál fődíját, ezután a nemzetközi bemutató után kapott egy díjat Barcelonában, majd ezt követte októberben a UNAFF, vagyis az ENSZ nagy presztízsű, húsz éve megrendezésre kerülő fesztiválja az Egyesült Államokban, ahol a film megkapta a zsűri nagydíját. Nemrég elnyerte a Prvi Kadar szarajevói fesztivál fődíját, legutóbb Londonban mutatták be. Jellemzően ugyanazt szokták kiemelni a film kapcsán mindenhol, méghozzá a reményt, amivel kezdtük is a beszélgetést. Sokan hangsúlyozták, hogy amellett, hogy egy fontos és releváns témát mutat be a lányok történetén keresztül, reménykeltő módon teszi ezt, ezzel képes reményt adni azoknak is, akik hasonló helyzetben vannak bárhol a világon. Bár a kettő között nem lehet teljes mértékben párhuzamot vonni, biztos vagyok benne, hogy az Egyesült Államokban külön aktualitást adott ennek a filmnek a Me too-kampány, mert bár a savtámadás az abúzusnak egy nagyon radikális formája, mégis ugyanannak a rendszernek az elemeiről beszélünk.

PRAE.HU: Alighanem ezért jó, hogy nem egy tipikusan magyar történetet mondtál el a Rupa butikjában, mert ezáltal egy egyrészt mélyen emberi problémát, másrészt a globális női közösség fontos kérdését is univerzális érvénnyel tártad fel. Ennek a témának van, és alighanem még sokáig lesz is szomorú aktualitása.

Én is abban bízom, hogy a film szerepet játszhat abban, hogy nemzetközi szinten is jobban megismerjék az emberek ezt a problémát. A közvélemény hangja pedig talán javíthat azon, ahogyan Indiában gondolkodnak erről a kérdésről és a nők helyzetéről.

A cikkben szereplő jelenetképek a Rupa butikja című dokumentumfilmből Halász Glória rendezőnőtől származnak.

A rendezőnőt ábrázoló képek kreditjei: UNAFF 2017, Pénzes Kristóf.

A borítóképen látható stábfotó a Chhanv Foundation irodájában készült.

Bővebb információk a savtámadások ellen küzdő szervezetről itt olvashatók: Chhanv Foundation – Stop Acid Attack campaign

Bővebb információk a Rupa butikjáról a film hivatalos Facebook-oldalán vagy a film honlapján.