Némi drámai élt kölcsönzött a helyzetnek az időjárás: a koncert előtti napok esőzéssel teltek, s aznapra is maradt felhő bőségesen. A felhők áldásából szerencsére alig kaptunk bemutatót: a koncert elején szemerkélt némi eső, illetve néhol szitált némi csapadék, ám nagyjából és egészében szárazon maradtunk.

Az időjárás más viszontagságot is rejtett számunkra, lévén hogy el kellett döntenünk, hogy az eső esetére meghirdetett művelődési házban, vagy tényleg a Romtemplomnál lesz a koncert? A hely szűkös ismerete, a hirdetések hiánya, valamint a helyi lakosok megosztott lelkesedése csak alátett esélyeinknek.



Végül mégis megérkeztünk a romtemplomhoz, s itt csodálatos látvány tárult a szemeink elé. Az apró színpad bal hátterében ódon templomrom díszelgett, lankás dombokra dőlve. A jobb oldal mintha kálvária lett volna: domboldal meredezett az égbe (legalábbis magasan fölént).



A meghirdetett kezdés már jócskán elmúlt, s a permetező esőszemek még mindig kétségessé tették az esemény bekövetkeztét, amikor jókora esernyővel és még nagyobb optimizmussal Maloschik Róbert megígérte a közönségnek, hogy az időjárás nem rakoncátlankodik, s - legalábbis az előadás kezdetén saját fizikai valóságában (és esernyőjének köszönhetően) is - helytállt szavaiért. A többiekről a jó sors gondoskodott.

Az előadás két részletben hangzott el: két öt számból álló blokk közepén negyed órásra ígért szünettel. A blokkokat Snétberger Ferenc szerzeményei határolták, mint rögtön az első, az Empátia. Ebben a számban nagyjából minden bele lett sűrítve, ami a későbbiekre előrevetítette árnyékát. Ferenc jól játszott, hozta azt, mit klasszikus gitáron jazzben, illetve fúzióban ki szokás hozni: ujjaival pengetve hozta az egyenletes ritmust, a harmóniát és némi dallamot – itt-ott kisebb szólókkal.

Markus Stockhausen viszont szerintem nem hozta azt, amit hoznia kellett volna. Gyönyörűen játszott, kristálytisztán szólt hangszere, többnyire pentaton, illetve hangnemváltó ívekben. Szép volt, ahogy a természeti-történeti háttér, és semmi több. Dallamokat játszott, láthatóan megfeledkezve a kortárs zenéről.

Szép zenét hallottunk, s mintha a szellők elfújták volna gondjainkat – még a nap is kisütött egy pillanatra. Éteri volt, amely szétlebben, ahogy a fátyolos felhő oszlani kezd.


Egyszer már részletesebben írtam Snétberger Ferenc játékáról, bár akkor más kontextusban, ezért most kicsit más oldalát ecsetelem. Tudni illik róla, hogy klasszikus és jazz gitározást tanult, ebből alakította ki saját stílusát. Szerintem a technikája néhány helyen botladozik, de ez éppen ennek a technikának a sajátossága. Ha az egekig akarnám dícsérni, azt mondanám, hogy Ralph Towner és Egberto Gismonti párosítása – igazából azonban messze áll tőlük (az utóbbitól legalábbis bizonyosan).

A játék lényege az, hogy klasszikus balkézjáték mellett a jobb kéz ujjai akkordokat, akkordtöredékeket pengetnek, a hüvelykujj pedig többé-kevésbé pengetőként használatos. Ebből szép bemutatót láttunk Snétberger előadásában. Ahogy a módszer hibáiból is.

Tudni illik a klasszikus balkézjáték elrettenti a játékost a barrétól, a jobb kéz ujjakkal pengetése pedig nem ad sem kellő erőt, sem kellő gyorsaságot a pergő játékhoz. Ralph Towner ezt úgy oldja meg, hogy nagyszerű zenésztársai révén teljesen a klasszikus gitározás berkein belül marad.


Ehhez pedig nagyszerű zenésztársak kellenek, ugyanis a játékmód meglehetősen kötött, a variációs lehetőségek könnyen kimeríthetőek. Itt jön a képbe Egberto Gismonti.


Sok csodálatos gitáros van a világon, a klasszikus-spanyol gitárosokat is beleértve. Egberto Gismonti fiatalkori „klasszikus” teljesítményét tekintve (és nem is említve a 12 éves Bireli Lagrene-t) azonban itt valami csodáról beszélhetünk. Később egy különös hangszerre váltott, amelynek rendkívül széles nyakán sokkal több húr (s így jóval nagyobb hangterjedelem) található. Láttam egy videót, amelyen Nana Vasconcelos-al játszik, és elhűltem.


A csoda az, amilyen finoman és erősen, hihetetlen érzékenységgel mozgatja a jobb kéz ujjait. (És az már egy másik kérdés, hogy a széles ujjfekvés következtében váltott széles nyakú gitárra.) Ezt nem lehet utánozni, illetve valami hasonló ahhoz, amely a flamenco gitárosokat megkülönbözteti.

De igazából a mexikói gitárosok és az indiai szitár-játékosok is, és valószínűleg nagyon-nagyon sok más „pengetős” hangszeres a világon a körmével penget, és nem az ujjaival. Hadd magyarázzam meg! A klasszikus gitáros bezárja az ujját (markát) pengetés közben, a flamenco gitáros kinyitja. Azaz az ujj azon felével penget, amelyen a köröm van. Ettől olyan kemény és gyors a hang, és ettől olyan érzékenyek az ujjak.

Snétberger Ferenc sajnos klasszikus gitáros ebben a tekintetben, Egberto Gismontival szemben, aki a körmével penget.

Persze régóta el akartam már ezt mondani, de a mondanivalómhoz is fontos, mivel jelen Snétberger-Stockhausen koncert esetében a játéktechnika „győzött”, méghozzá kiütéssel. Az első blokkban többé-kevésbé hagyományosan, tetőponttal majd leépüléssel felépített kompozíciókat hallottunk, és elbűvöltek a hangok. A szünet pedig pont időben jött.

A beígértnél kissé hosszabbra nyúló szünet után ugyanis a darabok egyre szétesőbbé váltak, érződött, hogy még nem teljesen érlelődtek meg, és Snétberger játéka is némileg „szemetesnek” tűnt (a pontatlanul lefogott hangok miatt) – különösen Stockhausen tökéletes kontrasztjával szemben.

Irdatlan nagy munka lehet egy ilyen darab betanulásában, és ehhez képest kissé blazírtnak éreztem Markus pusztán „tökéletes” hozzájárulását. Valami vad, valami izgalmas és szokatlan jobb lett volna. Mert így kissé unalmassá kezdett válni a (félhanglépésekkel kiegészített) e-moll dömping és az egyébként lüktető, ám lassan egyoldalúvá váló gitár-hangkavalkád. A technikai korlátokat éreztem, nem a zenei koncepció nagyságát. De ezzel a véleményemmel egyedül áltam: és különben is, eltörpült a kitörő taps mellett az előadás végén.

Fellépők:

Markus Stockhausen (Köln) - trombita
Snétberger Ferenc (Berlin) - gitár