Afrika csodás hely, rengeteg természeti szépséggel, különleges földrajzi képződményekkel és éghajlattal, ősi kultúrákkal. Ugyanakkor Afrika borzalmas hely: a huszadik század óta dúló véres, gyémántokért és vallási, etnikai különbségek miatt folytatott, gyerekeket is bevonó polgárháborúk mellett a kontinensről mostanában biztosan az ebolajárvány jut eszünkbe. Mely csak egy a földrészt higiéniai és vallási okokból pusztító járványok (például ilyen a másik mumus, a malária) közül.

Afrikához különféle törzsi szokások, mágia és boszorkányság, babonák és sajátos szertartások kötődnek. Ezt a különleges és európai ember számára félelmetes közeget két helyi rendező ragadta meg kiválóan, Ousmane Sembene Xala – Az átok című 1975-ös és Souleymane Cissé Yeelen – Fényesség című 1987-es filmjében. Előbbi maró szatíra, utóbbi mágikus realista útifilm. Mindkettőben fantasztikum és valóság keveredik, és bennük kirajzolódnak az afrikai társadalmi ellentétek. Melyekről számos külsős rendező is megpróbált mesélni: a Hotel Ruandában és a Véres gyémántban populáris filmtípusokon keresztül beszéltek nyugati filmalkotók az értelmetlen polgárháborúkról, míg a dán Mads Brügger Nagykövet úr című 2011-es fikciós dokumentumfilmjében a kiszolgáltatott, dolgozni akaró afrikaiak arcátlan külső és belső (külföldi és helyi, hatalmi figurák általi) kizsákmányolását mutatta be. Az első nagyjátékfilmjével debütáló, eleddig dokumentumfilmes és operatőr Noaz Deshe (Search Agent Zerox, Area K.: A Political Fishing Documentary) izraeli származású német rendező sötét drámájában, a Fehér árnyékban tulajdonképpen Sembene és Cisse történetei találkoznak a Hotel Ruanda és a Nagykövet úr témáival, melynek eredménye egy különleges, fontos, ugyanakkor nagyon nyomasztó, nehezen nézhető film.

Alias és családja szerény körülmények között, de viszonylag boldogan élnek egy kis tanyán. Afrikai színes bőrűként kitaszítottak, minthogy az apa és két gyermeke (Alias és öccse) is albínók, azaz fehér bőrű, szőke negridek. A társadalom azonban nem szimplán kinézi őket, hanem a kulturális közeg babonái miatt szerencsehozó, különleges lényként tekintenek rájuk és különböző testrészeikre, szerveikre, így a családnak kvázi bujkálnia kell. Egy napon szervkereskedők csapnak le Alias édesapjára, és bozótvágókkal kegyetlenül lemészárolják, testét feldarabolják, fontos szerveit kivágják, minthogy egy módos, beteg ügyfelük busás árat fizetne a „mágikus” albínószívért. A fekete édesanya ezért úgy látja jónak, ha idősebb fia nagybátyjához kerül a városba, és ott próbál szerencsét, így is pótolva az elvesztett családfőt mint munkaerőt. Ám Alias nyomora csak fokozódik a kaotikus urbánus közegben, és hamarosan újra feltűnnek az orvgyilkosok a nagybácsi piszkos ügyletei miatt.

A Fehér árnyék nagy erénye, hogy képes ugyanazt a különleges, speciálisan afrikai atmoszférát megragadni, az afrikai (tanzániai) kultúrát ábrázolni, mint amit már Sembene vagy Cissé is felvázoltak 40 évvel ezelőtt. Noaz Deshe fantasztikumot és realitást, a mítoszt és a rögvalóságot keveri, váltogatja. Részint Alias és albínó öccse perspektíváját veszi fel a történet, felfedve ezzel a két fiú védekezési taktikáját a valósággal szemben. Aliasék a hétköznapi borzalmak elől saját fantáziavilágukba menekülnek, ahol varázslattal mindent el lehet érni, mindenkit meg lehet védeni. Ugyanakkor a víziók formailag úgy vannak megkomponálva, hogy végig megmaradjon valóságreferenciájuk, végig látható legyen a mögöttük rejlő, képzelgéseket, elmejátékokat létrehozó realitás. Így, ahogy a fiúkat, úgy minket, nézőket sem enged teljes mértékben elkalandozni a Fehér árnyék.

Nem enged elkalandozni – emiatt rendkívül nehéz film Deshe műve. Deshe mint rendező és operatőr dokumentarista realista stílusban mutatja be Tanzánia áldatlan állapotát. Tarr Béla, Michael Haneke vagy Amat Escalante filmjei a Fehér árnyékhoz képest délutáni matinék, hasfalszaggató komédiák. A Sátántangó nyomortanyái vagy a Heli mexikói fertője eltörpülnek az afrikai káosz mellett. A vidéki viskókban áram és higiénia nincs, a városokban egymást érik a rozzant tragacsok az utakon, gyerekek seftelnek a szeméthegyekből előtúrt, összetákolt kacatokkal (kidobott számítástechnikai alkatrészek, kopott napszemüvegek – a kínai piacok ehhez képest Váci utcák). Ebben a közegben próbál Alias érvényesülni, ideges autósoknak eladni a botcsinálta portékát, ám hamarosan szembetalálkozik a városiak ellenszenvével: konkurens fiúk zavarják, ütlegelik, s egy szórakozóhelyen szinte rávetik magukat az „emberek” a fiúra, hogy csodát tegyen velük, szerencsét hozzon nekik. Elborzasztó, mi folyik tőlünk délre.

Ez a borzalom azonban túl intenzív. A Fehér árnyék határokat feszeget, többek között az olyan jelenetekkel, mint az apa macsétás kivégzése. De az atmoszféra, a közeg is olyannyira taszító, nyomasztó, kiábrándító és reménytelen, hogy néző legyen a talpán, aki kibírja ezt a majd kétórás filmet. Nem lesz meglepő, ha jó páran az első kivégzés után felkelnek és kimenekülnek a friss levegőre. Ezek a jelenetek még úgy is megdöbbentők, hogy mindössze kettő van belőlük, és igazából nem mutatják direktben őket. De a hangok és a vágás révén talán még émelyítőbbek, mintha szuperközeliben kellene végignéznünk a trancsírozást. Mert halljuk a csonttörést, az áldozat reménytelen kapálózását, és látjuk az állatias vadsággal lecsapó mészárosokat is. A Fehér árnyék így megdöbbentőbb, mint egy horrorfilm. Mert míg a horrornál az esetek többségében tudjuk, hogy ez csak fikció, itt viszont a hitelesség, a dokumentarizmus miatt sejtjük, hogy ilyen a valóságban is megtörténhet, megtörténik.

Persze attól, hogy egy film nagyon nyomasztó, még lehet zseniális – az említett Sátántangó hét és fél órás reménytelenségét is sokunk végigülte, és a konstans nyomor ellenére valami felemelő élményben volt részünk. A Fehér árnyékon viszont érződik, hogy „elsőfilm” (illetve első játékfilm). Van benne jó pár hiba, következetlenség. Ha Tarr vagy Haneke filmjeivel összevetjük, azt mondhatjuk, hogy hiányzik belőle a profizmus. A Sátántangó vagy A hetedik kontinens is lassú, monoton, szinte cselekménytelen filmek, mégis minden kockájukon érezzük a művészi zsenialitást, a következetességet. Ezzel szemben a Fehér árnyéknak sok jelenete túlnyújtott. Olyan, mintha az operatőr-rendező Noaz Deshe e két szerepköre konfliktusba került volna egymással, és „az operatőr” győzött volna, mert sok szép, de funkciótlan képet megtart filmjében (hihetetlen, hogy a zárókép is ilyen – de legalábbis zavaros, túlontúl szimbolista), melyeket nyugodtan ki lehetett volna vágni. Például Alias és öccse játszmái, fantáziálásai a történet elején még különlegesek, ám később nem tesznek hozzá semmit az atmoszférához, a témához. De általában túl sokat időzik el Deshe Alias bolyongásainál, sokkal ütősebb lenne a történet, ha cselekménye feszesebb, szikárabb lenne. Persze Noaz Deshe elsősorban dokumentarista, mégis szerencsésebb lett volna minimalista formát választania a közeg bemutatásához. Legalább ennyi engedményt tehetett volna nézőjének, aki már csak a téma komorsága miatt is hőssé válik, ha végigüli a Fehér árnyékot.

Ha már dokumentarizmus és realizmus, ki kell emelnünk a főszereplő „színészeket”. A Fehér árnyék különlegessége, hogy egytől egyig amatőrök, civilek játszanak benne. Közülük is kiemelkednek Hamisi Bazili (Alias), Salum Abdallah (testvére) és Tito D. Ntanga (az apa). A legnagyobb erővel természetesen a főhős jelenléte bír. Hamisi Bazilinek nem kell játszania sem, minthogy a dokumentumfilmekben szerzett tapasztalatát Noaz Deshe kamatoztatja, hihetetlen érzékenységgel választotta ki a fiút a szerepre. Groteszk, karakteres arca beszél helyette is. Naivitás és kiábrándultság, szeretet és fájdalom, döbbenet és bosszúvágy rajzolódik ki a körülötte zajló értelmetlen felhajtást nem értő fiú ábrázatán. Emellett pedig történetében és megjelenésében is ott van az afrikai gyereksors: kora tizenévesen fel kell nőnie, ocsmány megaláztatásokat kell eltűrnie, alantas munkát kell végeznie, távol családjától, kényszerből. Noaz Deshe nem találhatott volna nála jobb embert a szerepre.

Végső soron akkor kinek is ajánlott a Fehér árnyék? Nehéz kérdés. Noaz Deshe műve Velencében és San Franciscóban fesztiváldíjat nyert (mindkét esetben az elsőfilmes rendezőknek járó jutalmat kapta meg), és a 2014-es miskolci Jameson Cinefesten is versenyprogramban szerepelt – megérdemelten. Vannak vele persze formaproblémák, némelyik jelenete túlnyújtott, és a vágóolló is többször csattanhatott volna. S nem említettük, de tartalmi szempontból is felmerülnek negatívumok, minthogy a Fehér árnyék itt-ott művészieskedő és didaktikus (ilyen az egyik jelenet, mikor a gyerekek egy Obama-képet csókolgatnak, melyet természetesen Aliasnak nem engednek megérinteni sem). Ám közegábrázolását, fantasztikumot és realitást egyesítő formai fogását tekintve mindenképp nagyon érdekes, és fontos film. Tény, hogy nem jó nézni, mert túlságosan is nyomasztó. Ennek ellenére legalább egyszer mindenkinek látnia kéne, hogy szembesüljön az ábrázolt eseményekkel, a borzalmakkal, melyek nem a képzelet szüleményei, hanem megtörténnek a valóságban (a tanzániai albinó kisebbség helyzete jelent meg a 2013-as VERZIO filmfesztivál többszörös díjnyertes A nap árnyéka című dokumentumfilmjében).

Noaz Deshe író-rendező-operatőr-zeneszerzővel Szabó Ádám készített interjút:

Az agy húrjait pengetve – Interjú Noaz Deshe filmrendezővel

Fehér árnyék (White Shadow)

Színes, tanzán-német-olasz filmdráma, 117 perc, 2013

Rendező: Noaz Deshe

Forgatókönyvíró: Noaz Deshe, James Masson

Zeneszerző: Noaz Deshe, James Masson

Operatőr: Noaz Deshe, Armin Dierolf

Producer: Noaz Deshe

Vágó: Xavier Box, Noaz Deshe, Robin Hill, Nico Leunen

Szereplők: Hamisi Bazili (Alias), Salum Abdallah (Salum), Riziki Ally (az anya), James Gayo (Kosmos), Glory Mbayuwayu (Antoinette) John S. Mwakipunda (Anulla), Tito D. Ntanga (az apa)

Bemutató dátuma: 2015. február 12.

Forgalmazó: Mozinet

Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott!