A filmeket, amelyeket Zsigmond Vilmos kamerája rögzített, az egész világ ismeri: Gyilkos túra (1972), Harmadik típusú találkozások (1978), A szarvasvadász (1978), Fekete Dália (2006) és még hosszan sorolhatnánk. Fényképeit azonban eddig még nem tárta a nagyközönség elé. Szakmai profizmusa ellenére ma is hobbiként tekint a fotózásra, amely számára azért is különleges, mert egy emberként láthatja el azokat a feladatokat, amelyek a forgatáson megoszlanak a stábtagok között. A kiállítás tematikusan csoportosítja az időben és térben egymástól távol készült képeket, így azok utólagosan sorozattá állnak össze. Bár a tájképek és a forgatási helyszíneken készített előtanulmányok színesek, a fotók többségükben fekete-fehérek. Zsigmond Vilmos erről azt mondta, imádja a monokróm fényképezést, számára ugyanis kell ennyi absztrakció a művészethez.

A ma Hollywoodban és Magyarországon egyaránt otthonosan mozgó operatőr Szegeden nőtt fel, gyerekkorában kezdett fényképezni egy Kodak géppel, amelyet édesapjától kapott. Később, a Filmművészeti Főiskolán töltött évek alatt többnyire werkfotókat lőtt társai filmjeinek forgatása közben, illetve a vidéket járva tanyasi életképeket készített. Pusztai tájképei alapján úgy tűnik, a fényekkel és árnyékokkal való játék a kezdet kezdete óta foglalkoztatja. Már az 50-es években próbálkozott utómunkával is, először egy nappali felvételt igyekezett éjszakaivá változtatni. Később, profi operatőrként mind a fények tudatos használata, mind a képi utómunka a védjegyévé vált. Olyannyira, hogy egy anekdota szerint a Harmadik típusú találkozásozások forgatásakor a film producere többször próbálta kirúgni, többek között azért, mert Zsigmond egy teljes napot töltött a film kulcsjelenetének bevilágításával, jócskán meg is növelve a kiadásokat. Persze őt igazolta az Oscar-díj, amellyel az Akadémia elismerte, mint a legjobb operatőrt. A Ludwig Múzeum kiállításán az aranyozott szobrocska mellett még olyan relikviákat is megcsodálhatunk, mint a borítékot, amelyből Goldie Hawn az 1978-as díjátadón előhúzta a nyertes nevét tartalmazó cédulát, vagy a Sára Sándor és a Bojkovszky Béla által küldött gratuláló táviratokat.

A kiállítás legemlékezetesebb darabjai a kordokumentumok: a vidéki városok fojtott hangulatú látképei, az ötvenes évek Budapestjének neonfényei, de még inkább az 1957-ben New Yorkba tartó óceánjáró fedélzetén ellesett pillanatok. Nem egyértelmű, hogy mi áll az utastársak rosszullétének hátterében: amit látunk, egyszerű tengeribetegség lenne, vagy inkább a disszidálást kísérő sokkhatás? Bár az operatőr a 60-as évek második felétől rendszeresen hazalátogatott Budapestre, hogy a főiskolán mesterkurzust tartson, az otthon elhagyásának témája még ma is foglalkoztatja, a tárlatvezetés közben is többször szóba hozta.

Az ötvenes-hatvanas évek Amerikájáról készült remek utcaképek közül Zsigmond Vilmos kiemelte azt a hármat, amelyeket a lövésnyomokra emlékeztető jelzések szokatlan mintázata köt össze. Ezeket a képeket Los Angelesben készítette, de nem vette észre, hogy a nyersanyag, amelyet használ, meg van jelölve, tulajdonképpen ez a roncsolás eredményezte az érdekes hatást. A véletlen szerepe más képek kapcsán is előkerült: egy alkalommal az autó hátsó ülésén ülve készített elő egy beállítást, de a vártnál előbb kattant le az exponáló gomb, ami különleges dekomponáltságot eredményezett, máskor egy üres hidat próbált megörökíteni, de váratlanul besétált a képbe egy arra járó párocska.

A személyes történetek teszik kerek egésszé a kiállítást, a következő hetekben tehát érdemes elcsípni az egyik alkalmat, amikor Zsigmond Vilmos ismét tárlatvezetést tart. De kíváncsian várjuk Hajdu Szabolcs rendező és Rév Marcell operatőr értékelését is, ugyanis egy-egy alkalomra ők is elvállalták a látogatók körbekalauzolását.

A Fényképezte: Zsigmond Vilmos a budapesti Ludwig Múzeumban tekinthető meg 2015. április 10. és 2015. június 21. között.