bezár
 

színház

2015. 07. 30.
Attól a valamitől független
Thealter
Kedves Eszter, tudom, hogy mindenhol rettenetesen meleg van, de mind hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mégis rosszabb nekünk, mint akárki másnak, és panaszkodjon akárki amennyit csak akar, az ő panasza akkor sem lesz annyira hiteles, mint a miénk. Szóval legalább negyven fok van, nem lehet aludni, és hiába van itt a Tisza, úszni sem tudok, nincs étvágyam, és annyi vizet iszom, hogy szimbolikusan eddig már kiittam a fél Fekete-tengert.

Annyira közel van Szeged mindenhez, hogy egyszerre van honvágyam, és vágyom a legidegenebb helyekre. Több barátom is itt van, jól telik, de valami hiányzik. Egyesek elmondása szerint az idei fesztivál nem üti meg a tavalyi szintjét, és ez, azt gondolom, nem teljes mértékben a szervezőkön múlott, hanem az idei előadások felhozatalán is. Múlt évi társulatok gyengébb előadásokat hoztak. A közhangulat jó is, meg lapos is. Sok a fiatal, a k2 társulat tagjai állandó és változó arcai a fesztiválnak – ők a díszmeghívottak. Négy előadást játszanak, workshopot tartanak, a lányok odavannak értük, a kritika dicséri, doktoriznak, okosak, szépek, fiatalok, és valahogy mindenki úgy van vele, mint az első unokával a szűk családban: a mi unokánk kezd el a leggyorsabban járni, a legszebben beszél az oviban, állandóan énekeltetik, különleges gyerek, a legkülönlegesebb gyerek mind közül.

Szkéné színház

Bakfitty

Valaki nagyon pontosan úgy fogalmaz, hogy a Bakfitty és a Züfec közötti különbség az, hogy míg az utóbbit öt perc alatt kiismerem, és rögtön tudom, mit fog körbejárni, hogyan, és talán még azt is, hogy mi lesz a vége, addig az előbbit a dramaturgia teljesen kiismerhetetlen meglepetés-fátyla borítja – ennek van egy szarkasztikus hangsúlya, remélem, átmegy. Romulus az a római császár, aki a teljes semmittevésben hagyja aszalódni a birodalmat, mert – vajon miért is – meggyőződése szerint az egész római kultúrának ki kell halnia, el kell tűnnie, meg kell szűnnie. 

Az (elsősorban) tyúktenyésztő, (másodsorban) császár sorozatosan érdektelenségből fakadó döntéseit az udvar  egyetlen lakója sem érti, közvetlen szolgái az egyetlenek, akikben valamennyi együttérzés és ebből következő szomorúság mutatkozik. És tessék: megint ott vagyunk, hogy egy olyan előadást nézünk, ami egyáltalán nem bújtatva a hatalom gyakorlásának habitusát kritizálja. És nem, nem mi magyarázzuk bele minden hasonló témáról szóló előadásba, hogy ez a csúnya kormány, ej-ej. Mert erről szóló klasszikus drámákkal Tiszát lehetne rekeszteni, és rekesszünk is egyszer, és tereljük egy új irányba, amin majd útnak indítunk egy óriáshajót, amire felfér a sok jelenleg dühös alkotó, és a kormány pénzéből homár-vacsorát eszegetve beszélgessenek végre őszintén és kíváncsian egymás színházáról. A Bakfittyen pedig nevetgéljünk, ha valakit megérint ez a fajta humor, mert bizony-bizony olyan is akadt, aki még el se tudott mosolyodni a poénokon. Magyar, úgy értem, magyarországi humor ez, és én csak akkor nevetek, amikor a poénáradatok közötti csendekben kihallik a kotkodács. Sok a szöveg, sokat beszélnek, kevés a színház – azzal együtt, hogy talán soha nem tudnám megfogalmazni, hogy mit kérek számon, de valami nagyon-nagyon hiányzik.

Züfec

A Züfec pedig borzasztóan önkényes komikumtárat működtet, hogy úgy mondjam: sorozatban lövi el az összes összekacsintási-lehetőséget, kiszólás-dramaturgia-mechanizmust, reflexió-reflexet, és csomagolja egy túlintellektualizált, kizárólag szövegcentrikus parádézásba. Akkor sem izgalmas, ha tudja magáról, és kimondja, hogy nem az. Mintha a gesztus, hogy valaki mer erről direkten beszélni elegendő ok és ürügy volna ahhoz, hogy az emberfia színházat csináljon. Azért, mert a színházbüfékben kevés más dologról hall az ember alkotókat és az őket körülvevő szakmabelieket beszélni, nem biztos, hogy az azokat a beszélgetéseket működtető sémák, kategóriák, sértődések és ítéletek mentén, illetve az azokban a beszélgetésekben használt fogalmak és retorikák kimondásával érdemes színházat csinálni. Nemrégiben egy kedves barátom fogalmazott meg egy jó kérdést, ami bennem a fesztivál mottójává vált: mi lesz azokkal az emberekkel, akiket a valami elleni állandó küzdés határoz meg, amikor leküzdik azt a valamit, amire felrakták mindenüket? És nem a probléma megoldásaira alkalmas stratégiákat és válaszokat hiányolom, hanem inkább elszomorít, hogy az intelligens fiatalok arra használják a tehetségüket és idejüket, hogy a felnőttek generálta hisztivel szemben fogalmazzák meg a szarkasztikus álláspontjukat. Mert a valamivel szemben, soha nem lesz attól a valamitől független.

k2 közönségtalálkozó

A k2 Színház Kritikus szekciós beszélgetésének fotósa: Török Erika

Az a k2 következő, Apátlanok előadása ehhez képest egy érzékeny meglepetés lesz, nagy szeretettel várom.

A fesztivál felhozatalából hozzám eddig legközelebb álló előadás a Hegymegi Máté rendezte Kohlhaas. A 3. TITÁNium Szemle Szkéné-díjas előadása, ami a Szkéné Színház, a Zsámbéki Színházi Bázis és a MASZK Egyesület révén jött létre. Hegymegi Máté Horváth Csaba tanítványa, színész, koreográfus, rendező, és gyarapítja a kritikusan gondolkodó magyarországi, fiatal alkotók körét, akik iránt – a beszélgetésekből megtudtunk – nagy odaadással és érdeklődéssel viseltetik a szakma is. Az előadás több szempontból egy üdítő, és súlyos látvány, tapasztalat és élmény volt. A legszembetűnőbben az eddigi fesztivál-előadásoktól (kivéve talán a Bűn és bűnhődés) az különböztette meg, hogy a díszlet és annak használása, nem volt egyáltalán másodlagos vagy eszközszerű. Ahogyan valaki Nagy Zsoltról Kohlhaas szerepét játszva azt mondta, hogy ő az erre legmegfelelőbb, úgy a díszletről is elmondható, hogy mást el se tudtunk volna képzelni. A színpad egy 15-30 cm magas sötét vasmedence. Átlójának két sarkán pedig két, ezt a medencét feltöltendő vizet tartalmazó, hatalmas, fehér, műanyag konténer (ami a költözős jelenetben hátizsákként a család női tagjainak hátára is felkerül), illetve különböző jelenetekben különböző módon használt vastalapzatok, amibe – mint karácsonykor – bele-bele állítgatnak 2-3 méter magas farönköket, és egy egész rock-zenekart foglalkoztató hangszerfelszerelés (értsd: teljes dobszerkó, basszus és elektronikus akusztik gitár, plusz szinti). 

Kohlhaas

A jelmezek koherensek: jelzésértékűek, egyszerűek, tiszta a jelentésük, nem sok, nem kevés, szép. Kohlhaas története fontos, de sokkal szembetűnőbb az érzékenység és a türelem, ami működteti az egész adaptációt, ami a pocskondiázástól távol tartja a téma véletlenszerű aktualitását. Hiába az előadás felütése egy erős a bírósági helyzetet megfogalmazó színpadi kép, amiből szavazásra szólítják a közönséget Kohlhaas ítéletével kapcsolatban – az előadás nem hagyja a problémát társadalmi szinten tötymörögni. Amit Goethe Kleisten számon kér, vagyis az hogy egy partikuláris történetből általános kritikát fogalmaz meg, valahogy úgy fordul meg Hegymegi előadásában, hogy a tiszta prózaiság ebben az absztrakt környezetben líraibb lesz, annyira lírai, hogy közelebb visz az elementárishoz, közelebb a színházhoz, közelebb az emberhez. A koreográfus Hegymeginek kéznél vannak az osztálytársai és az a test-nyelv, amit diszkréten működtet egy ilyen konfliktussal teli szöveggel együtt. A rendező Hegymeginek pedig ott van az a megérzése, amivel tökéletesen a szerephez illő színészeket választott ki. Úgy váltják egymást a jelenetek, hogy nem billen semerre, de tényleg semerre a mérleg: nem sok a szöveg, nem sok a mozgás, a zene, a csendek, a víz, a fa – valahogy minden jól van adagolva, minden a helyén van. Kohlhaas

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés