A hagyományos paraszti társadalom a két nem érintkezését részletesen szabályozta. A szerelemhez, házassághoz és szexualitáshoz való viszony azonban nemzetiségenként, felekezetenként és tájanként is változott. A létfenntartás kényszere a paraszti világban háttérbe szorította az egyéni vágyak érvényesülését, s ez meghatározta a parasztság viszonyát a szerelemhez és szexualitáshoz is. A közösségi normák mindent a megélhetés biztonságának rendeltek alá, így a család, mint a társadalom legfontosabb építőeleme nem alapulhatott múlékony érzelmeken.

A néphagyományban megőrzött szerelmi dalok, a szerelmi történeteket elbeszélő mesék, a szerelmi varázslások és jóslások arról tanúskodnak, hogy a szerelem az egyéni érzésvilágban mégis fontos helyet töltött be. A paraszti társadalomban a szerelem megélésére azonban csak a házasság előtti rövid életszakaszban volt lehetőség, akkor is csakis szabályozott keretek között, és elsősorban a megfelelő társ megtalálásának céljából. A 20. század második felében ez a hagyományos paraszti rend, közösségi normarendszer bomlott fel és alakult át a szekularizálódott és individualizálódott társadalomban.

A kiállítás anyagában egyrészt a fiatalkori szokások, az ismerkedés, a párválasztás hagyományai jelennek meg, egyúttal bemutatva viselkedésmódokban, erkölcsökben az elmúlt évszázadban bekövetkezett változásokat. A tárlat másfelől külön egységben ismerteti a házasságkötés és lakodalom tárgyi kultúráját, szokásait. A párválasztás rítusainak és szertartásának minden korban és társadalomban fontos szerepet tulajdonítottak, hiszen a házasságra lépő fiatalok életük fontos fordulópontjához érnek, a házasság után új szerepet kapnak a közösségen belül. Az esküvő célja azonban nemcsak a közös élet bevezető szertartása volt, hanem a házassággal létrejövő új családi kapcsolatok és vagyoni helyzet demonstrálására is alkalmat adott.

Bizonyára nagy érdeklődésre tart számot az is, hogy a kiállítás szerzői egy kevésbé ismert és bemutatott témát, a sokáig tabunak számító szexualitást állítják középpontba. A magyar paraszti kultúrában mindenki arra törekedett, hogy a fiatalság istenfélő, szerény, szorgos, jó erkölcsű legyen, s távol tartsa magát a földi hiúságoktól, a hivalkodó öltözködéstől, szépítkezéstől, durvaságtól, korai szexuális kapcsolattól. A mindennapi életet és szokásokat mégis átszőtték a szerelemre, szexualitásra való utalások, beszéd, ének és képi ábrázolás formájában. Nem csak a lakodalmi szokások között bukkantak fel pajzán tréfák, ajándékok és csujogatók (rövid, jókedvet kifejező ritmusos mondókák), hanem a párválasztás helyszínein is, a fonóban vagy a farsangi bálokon. Még a gyermekdalokban is előfordultak erotikus szimbólumok: a keszeg például a női szeméremtestet, a szerelemgyökér pedig a férfi nemi szervet szimbolizálta. Erotikus jelképeket faragtak a szerelmi ajándékokra is: a mángorlókon, sulykolókon, guzsalytalpakon, kelengyés ládán megjelenő szilvamag vagy kígyó motívumok utaltak a szexualitásra. A guzsalytalp fallikus dísze egyértelmű szándékot sugallt, hiszen a lányok a talpon ültek. A szív és a tulipán pedig a férfi és a nő szerelmére utalt. Az átvitt értelmű díszítések mellett a nemi aktus naturalisztikus ábrázolása is jellemző volt tükrösökön, sótartókon, cserépedényeken.

A tárlat az erkölcs változásával, az individualizálódással és a testiség kérdéskörével egyaránt foglalkozik. A látogatók olyan fogalmakkal is megismerkedhetnek, mint a próbaházasság, a leányszöktetés, a nemzőtárs, a kommunák és a nudizmus. A szexualitás megjelenítése nem öncélú, mivel a látogatók számára összegyűjtött anyag a szexualitással együtt ad átfogó képet a szerelemről, a párválasztásról és erotikáról a magyar népi kultúrában.

A kiállítás a Lengyelországi Magyar Kulturális Évad keretén belül jött létre.

Fotó: Fortepan