A Trafó nagytermébe belépve az első, amire a Raphaël nézője felfigyelhet, a terem közepén lévő függöny. Ha a tömeg egy részét követve reflexszerűen a függöny mögé megy, hogy az ott lévő, ezúttal ülőhelyként funkcionáló dobogók valamelyikén foglaljon helyet, hamarosan rájön, hogy ugyanezt megtehette volna a függöny előtt is. A nézőteret ugyanis két részre osztották a függöny két oldalán, és amikor az előadás kezdetén az szétnyílik, az egymással szemben ülő nézők lányos zavarukban egy pillanatra egymást láthatják a produkció részének.

Ez a gesztus egy olyan társadalomban, ahol az emberek általában szemlesütve ülnek egymás mellett a buszon és a köztereken, szinte felhívás keringőre. Ezzel a trükkös, biztonságosan eltávolító hatással éri el azt az előadás, hogy azonnal az egymásra való figyelés kérdésköre kerüljön fókuszba.

Amíg a közönség egymáson mereng, Alexander Vantournhout besétál a tánctérbe. Párszor bejárja, rámosolyog egy-két nézőre, majd meglepetésként a közönség egyik dobogója alól húzza ki a teljesen mozdulatlan Raphaël Billet-t. Amilyen morbidnak tűnnek ezek a megoldások elsőre, annyira természetessé válnak a továbbiakban. Billet teljesen passzív marad, minden mozdulatát Vantournhout irányítja, mintha csak bábozna vele.

Egy olyan táncelőadást látunk, amelyben nincsen semmiféle konfliktus, mégis minden pillanata lenyűgöző. Pedig Vantournhout nem szerénykedik a mozdulatokkal, egy ponton még egy vizes flakont is beletöm a teljesen passzívan a hátán fekvő Billet szájába. A víz kétoldalt lefolyik Billet arcán, és két kis természetes tócsát képez, amit hamarosan eltöröl a továbbvonszolt Billet teste, és részéről egy kicsit nedvesebben zajlik tovább az előadás. Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek – cseppet sem bagatell módon – arra hívják fel a figyelmet, hogy rengeteg olyan apróság van a hétköznapokban, ami felbosszanthatna minket, de ha inkább egymásra figyelünk, akkor ezek igazán könnyen kezelhető, az események folyamatában szinte maguktól megoldódó problémákká válnak. Valaki egy kicsit vizes lesz? Na és? Az a legmegdöbbentőbb ebben a viszonyrendszerben, hogy egyáltalán nem történik semmi baj.

És ha mindez nem lenne elég, rádobnak még egy lapáttal: az előadás vége közeledtével a függöny ismét összezárul, majd felemelkedik. A fényeket lehúzzák, csak a függöny alatti tér kap egy kisebb megvilágítást, hogy a különös duett ebben a térben folyjon tovább. Mintha ezzel a szokatlan és a maga egyszerűségében csodálatosan ábrázolt szemszöggel az előadás azt akarná megmutatni, mi van a felszín alatt. És most jön a slusszpoén: pontosan ugyanaz, ami fölötte. Bizalom két ember között. Nincsenek alantas, hátsó szándékok, sőt inkább valami mély meghittség, amelyet ezen a ponton zenével érzékeltetnek, a produkció alatt először és utoljára.

A Raphaël arról szól, hogy az a játék, amelynek a szabályait a résztvevők együtt alakították ki, és együtt is játsszák, a maga természetességében működik. Itt Billet szabálya az, hogy aláveti magát mindannak, amit Vantournhout tesz vele, Vantournhout-é pedig az, hogy nem tesz semmi olyat, amivel Billet-nek szánt szándékkal ártana. Az pedig, hogy mindeközben a közönség egymással szemben ül, egy finom célzás, egy diszkrét invitálás valami hasonlóra. Amit látunk, nem más, mint a bizalomjátéknak egy térben és időben egyaránt kiterjesztett, művészi kivitelezésű változata.

Alexander Vantournhout & Bauke Lievens: Raphaël

Előadók: Raphaël Billet, Alexander Vantournhout

Dramaturgia: Bauke Lievens

Dramaturgiai tanácsadó: Dries Douibi

Művészeti konzulensek: Tuur van Baelen, Jan Steen

Koreográfiai tanácsadók: Femke Gyselinck, Lili M. Rampre, Anneleen Keppens, Esse Vanderbruggen

Fényterv: Bert Van Dijck

Díszlet: Rinus Samyn

Jelmez: Anne Vereecke

Fényképek: Stine Sampers, Bert Van Mele, Bart Grietens

Grafika: Ferre S. Marnef

2018. április 12.

Trafó Kortárs Művészetek Háza

Budapesti Tavaszi Fesztivál

Fotó: Bart Grietens, Stine Sampers