bezár
 

irodalom

2019. 04. 30.
Helyzetjel: Terepszemle 6.
Kurvabélyeg
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Helyzetjel: Terepszemle 6. Egyszer csak ott ült a hátamon, bazd meg, a hátamon. És ordított. Hogy a kurváknak ezt kell viselni. Hogy rám rakja a kurvabélyeget. Ezt mondta. Kurvabélyeg. Először fel sem fogtam, mi történik, csak a fájdalmat éreztem. Tépte a hajamat. Érted? Ki akarta tépni a hajamat. Meg akart kopasztani.

Nem vitt bele senki. Hoztam egy döntést, ennyi történt. Így kezdődött. 17 éves voltam. Eldöntöttem, hogy nekem pénz kell. Emlékszem az első napra. Nyár volt, dögmeleg. Magassarkúban, miniszoknyában gyalogoltam Diósgyőr felé. Féltem, remegett a lábam, de arra figyeltem, hogy magabiztosnak látszak. Reménykedtem, hogy nem szólítanak le, de akartam, hogy megtörténjen, mert úgy képzeltem, csak az első nehéz, utána már megy minden magától. Kellett a pénz, szóval nem is akartam igazán, de valahogy mégis szerettem volna ezt az egészet, nem tudom, érted-e, mire gondolok. Én sem tudom pontosan elmagyarázni.

A férfi, aki leszólított, egy vékony, szemüveges manus volt. Mellém állt a kocsijával, megkérdezte, elvihet-e. Beszálltam, mondtam, hogy igen. Egy darabig csöndben ültünk. Ő csak vezetett, meg állítgatta a rádiót. Kérdeztem, merre megyünk, azt mondta, tud egy jó helyet. Próbáltam megjegyezni az utat, hogy merre is kanyarodtunk. Mindig ezt csináltam, figyeltem, mert bennem volt a félelem. Annyi mindent hallani, hogy megerőszakolják a lányokat, meggyilkolják őket, és én nem akartam meghalni. De akkor nem kellett félnem. Valami garázssor végén állította le az autót. Ültünk a sötétben, hallgattuk a motor pattogását. Ugyanannyira izgult a szerencsétlen, mint én. Mennyi, kérdezte, és remegett a hangja, ebből már tudtam, hogy nem fog velem semmi rosszat csinálni. Valahogy megéreztem. Később is hallgattam a megérzéseimre, amik sokszor be is jöttek. Ma már nem. Mára már elvesztettem ezt a képességemet. Szerintem azért, mert kiégtem. Elvesztettem az érdeklődésem magam felé, ezért sem érzek már meg dolgokat. Talán, ha izgatna, hogy mi fog velem történni, akkor más lenne, nem tudom. Aki nem napról napra él, szerintem csak annak vannak megérzései. Aki még tud változtatni.

Akkor megéreztem, hogy nem lesz semmi baj. Megfogtam a gatyáját. Először fel sem akart állni neki, bocsánatot kért, mondta, hogy még nem csinált ilyet. Csak a feleségével volt még, de az nem akarja vele a szexet. Komolyan mondom, megsajnáltam. A kis csírát. Olyan szánalmas volt. Szeretnivaló. Érted? Beszélgetni kezdtünk, simogattam, aztán már nem kellett sokat tennem. Azt gondoltam, ha ez ilyen könnyű, akkor miért nem csinálja mindenki, aki a gyárakban gürizik vagy az árokparton égeti magát? Kibaszottul egyszerű volt minden. Először nem mertem sokat kérni, fogalmam sem volt, hogy mennek ezek a dolgok. Négyezret mondtam, ő meg szó nélkül odaadta. Boldog voltam, na! Tudod, mióta nem volt a kezemben annyi pénz? Pedig nem sok, de akkor úgy éreztem, gazdag vagyok. Előtte nem volt pénzem, semennyi, most meg egyből ott a zsebemben négyezer forint, és még csak este tíz volt. Kerestem aznap harmincezer forintot. Érted? Harmincezer forintot. Egy nap alatt. Nem is kellett semmit csinálni, csak állni az utcasarkon, aztán válaszolni, ha leszólítottak. Emlékszem, boldog voltam, mikor mentem hazafelé. Elterveztem, hogy csinálom ezt egy darabig, amíg össze nem szedek egy nagyobb összeget, aztán elmegyek Lyukóból, kiveszek Pesten valami albérletet, keresek munkát, és elkezdek élni. Jó nagy hülye voltam! Még azt hittem, egy hónapig kell csak ezt csinálni, és megalapozom az életem. Nem ismertem a pénz értékét. Kurva lettem, és kész. Nincs ezen mit szépíteni.

Egy darabig minden jól ment. Mentem Diósgyőr felé, megálltak autóval, én beszálltam, egy óra múlva meg már ott volt nálam a pénz. Mindig ezen az úton mentem. Vannak, akik már ott kerestek engem, tudták, hogy arra dolgozom. Munka! Érdekes, soha nem mondtam még munkának. Azért munka, mert pénzt keresek vele? Nem tudom, mi ez. Szerintem nem munka. Úgy szoktam mondani, hogy kimegyek csinálni. Pénzt csinálni. Pénzt kapok azért, hogy szétteszem a lábam. Azért arra mentem, mert ott kevesebb lány volt. Beljebb meg kijjebb már sokan voltak, de Diósgyőr felé valahogy kevesen. Egyre bátrabb lettem. Ötezer, hatezer, hétezer. Vittem fel a tarifát. Vérszemet kaptam, láttam, hogy megfizetik ezt a férfiak, kell nekik a pina. Már bocsánat, hogy így beszélek, de ez az igazság. Kell nekik. Nem szégyellnek fizetni érte. Én meg nem szégyelltem elrakni a pénzt, mert hát ha nekik kell, gondoltam, akkor úgyis kifizetik. Nekik is jó, nekem is jó, így gondoltam akkor. Ilyen hülye voltam, bazd meg. Ilyen egyszerűen vettem a dolgokat. Aztán jött az első problémás eset.

Átlagos kinézetű manus volt, tök közvetlen. Jót beszélgettünk. Feloldódtam mellette, mert azért volt bennem egy ilyen feszültség mindig, mikor egy új autóba beültem. Elvégre nem akartam én ezt csinálni, vagyis nem élvezetből csináltam. Szóval beszélgettünk, én meg elfeledkeztem magamról, nem figyeltem az utat, pedig arra mindig vigyáztam, hogy nagyjából megjegyezzek dolgokat, ha menekülnöm kell. De most nem, túl magabiztos voltam. Megálltunk valami erdőségben, a geci tudja, hol. Leállította az autót, azt mondja nekem, kezdjem el szopni most, itt, bent a kocsiban. Mondtam neki, hogy oké, hétezer forint. Azt válaszolta, hogy neki mindegy, ez nem számít. Mármint a pénz. De csak utána adja oda. Jó. Nem tudom, hogy mondjam most ezt el neked, mert nem tudom máshogy, csak ilyen csúnyán. Szóval elkezdte nyomkodni a fejemet az ölébe, érted, na, hogy mire akarok kilyukadni. A faszát nyomta le a torkomon. Először csak egyszer-kétszer csinálta. Nem szóltam érte. Utána már folyamatosan. Olyan erősen nyomta a fejemet, hogy nem tudtam védekezni. Elhánytam magam. Azt hittem, meghalok. Valahogy sikerült felrántanom az arcom. Lehánytam. Erre ideges lett, hogy neki családja van, most hogy menjen haza ilyen büdösen és retkesen, meg milyen kurva vagyok én, hogy nem szoktam még meg a faszt. Ordított. Magán kívül volt. Fájt a torkom és a szám, a cipzárja a nadrágján megkarcolta az arcomat. Megütött. Ököllel, a fülemen. Aztán beleverte a fejemet a műszerfalba. Csapkodott, ahol csak ért. Valahogy sikerült kinyitnom a kocsiajtót, kiestem rajta. Annyira remegtem, hogy nem tudtam felállni. A félelemtől meg a fájdalomtól. Nem is, szerintem a sokktól volt inkább. Igen, sokkot kaptam, nem tértem egyszerűen magamhoz. Kúsztam a fák között. Nyugodtan megölhetett volna. De nem jött utánam. Hallottam, hogy indítja a motort, aztán elviharzott. Ott hasaltam a földön, érted, összehányva, összegecizve, remegtem, sírtam, nem kaptam levegőt, megint hánynom kellett, meg megint, meg megint. Arra sem emlékszem, hogy jutottam haza, ezért is mondtam, hogy sokkot kaptam. Csak ennyi van meg, ilyen emlékképek. Megyek a sötétben, aztán fényeket látok, utána már házak között vagyok, aztán anyuék arca, ahogy ordítanak, de én nem hallok semmit, csak látom, hogy ki van nyitva a szájuk, és mozog. Nem fogod elhinni, de két napot aludtam egyhuzamban. Mikor felkeltem, első dolgom az volt, hogy tükörbe néztem. Hát, majdnem sírtam megint. Büdös voltam, véraláfutásos volt az arcom mindenfelé. Ki sem mozdultam a házból egy hétig. Szégyelltem magam, undorodtam magamtól. Anyuék nem kérdeztek semmit. Vagyis kérdeztek, persze, de azt hazudtam, hogy jöttem hazafelé, aztán megvertek itt, Lyukóban, a cigányok. El is hitték, mert tényleg előfordulnak az ilyenek. Nem piszkálták tovább ezt a dolgot.

Akkorra már volt egy kis pénzem, de még nem volt elég. Szóval, visszamentem. Tovább csináltam. És itt basztam el. Mert innentől kezdve csak a köcsögök találtak meg. Ütöttek, vertek, erőszakosak voltak, perverzek. Annyira megváltozott minden, mintha átszakadt volna egy gát. Mintha elhagyott volna a szerencsém. Mintha az egyik pali felesége megátkozott volna. Én nem tudom, csak erre tudok gondolni. De igazából mindegy, nem érdekel. Annak kell örülnöm, hogy még nem lettem terhes. Remélem, nem is leszek. Meg az, hogy nekem nincsen stricim. Nem futtatnak. Akkor sosem szabadulnék ki ebből, akkor nem tudnék új életet kezdetni. Így legalább egy kicsi esély van rá, nem sok, de legalább annyi. Ismerek olyan lányokat, akiket futtatnak, akiknek stricijeik vannak, de nem jó nekik, elveszik a pénzüket, megmondják, hogy mit csinálhatnak. Sokuk évek óta ezt csinálja, és azzal fenyegetik őket, hogy ha nem adják nekik oda a pénzt, akkor nem dolgozhatnak többet. Már nem úgy értve, hogy nem engedik nekik, hanem összeverik őket, aztán ki akar egy olyat felvenni? Senki. Nem is közösködöm velük. Nem járok velük sehová. Nincsenek kurva barátaim. Magamnak való vagyok. Egyedül szeretek lenni. Sokan vannak így, nem is hinnéd, mennyien. Úgy gondolják, hogy inkább csinálják ezt havi háromszázezerért, mint állnak a szalagsor mellett minden hétköznap havi százezerért. De a strici, az elszedi a pénzed, azzal nem tudsz előrehaladni. Élősködnek rajtad. Ismerem itt azokat, akik a lyukósi lányokat viszik baszni külföldre. Persze. Engem is hívtak már. Nem tudom, hogy tudják-e, hogy mit csinálok. Senkinek sem mondtam még el. Nem is fogom. Elhiszed, ha bemennék most az egyikhez, holnap már repülhetnék? Angliába vagy Berlinbe. Vagy Amszterdamba. Belgiumba is szoktak vinni lányokat. De én nem mennék semmi pénzért. Ez mégsem Amerika azért, ahol ilyen bandaháborúk vannak, érted. Nem mondom, vannak olyan emberek, akik mintha Amerikába képzelnék magukat, meg úgy az egész olyan, mintha Amerika lenne, mármint a bűnözés miatt, mert sokan élnek úgy, ahogyan tudnak, amiből tudnak. Aztán aki éhezik, meg akinek már minden mindegy, csak egyen, az nem válogat az eszközök meg a munkák között. Csak csinálja. Pénzt csinál. De nincs olyan, hogy ezen a területen csak ő meg ő dolgozhat. Csak azért vannak egyébként stricik, mert a lányok idióták. Mert kell nekik az új gönc meg az ékszer. Nem élet kell nekik, csak az, hogy lássák őket. A stricik a legjobb ruhákba öltöztetik a kurváikat, etetik őket és itatják, elhalmozzák mindennel, csak éppen a pénzüket veszik el meg a szabadságukat. Van, aki azért megy stricihez, mert nem bízik az ottthoniakban, például azok loptak tőle vagy valami. A strici megígéri neki, hogy majd ő gyűjti a pénzét, aztán ha kéri, akkor kiadja majd. De nem adja ki soha, hanem jól él belőle. Én gyűjtögetni szerettem volna. Becsuktam a szemem, hogy ne undorodjak annyira, aztán már egész könnyen ment, teljesen ki tudtam kapcsolni. Ilyenkor például arra gondoltam, mit veszek majd a pénzből. Aztán az sem érdekelt, ha közben megütöttek. Egy idő után már nem. Van, aki azt szereti. Ha bánthat, érted? Nem is a pina kell neki. Csak az, hogy üthessen, mint egy boxoló. Volt idő, mikor már nem is éreztem fájdalmat. Aztán történt ez a legutóbbi. Azt kívántam, bárcsak megölne. Hogy dögöljek meg, hagyjon ott a picsába. Be voltam rúgva. Valamiért ittam. Nem sokszor szoktam inni, de aznap este ittam, mert annyira el voltam keseredve, hogy nem tudtam már mit kitalálni. Eltűnt a pénzem.

Bebugyoláltam nejlonba, elrejtettem otthon. Anyuék megtalálták. Bevásároltak belőle. Mi mást vettek volna? Piát, azt. Bort, pálinkát. Azt itták. Meg kajákat is vettek, ruhákat. Elbasztak kétszázhúszezer forintot. Vagyis nem tudom, hogy mindet elköltötték-e, de nem találtam a pénztárcájukban semmit. Valahová ők is eldughatták a maradékot. Igen, azt nem mondtam, hogy anyuék isznak. Mindketten. Nem lesznek agresszívek, nem fordulnak ki magukból, csak ülnek egymás mellett, aztán elalszanak. Nem alkoholisták, de megisszák minden nap a magukét. Most is aludtak. Nem is szóltam nekik, csak néztem őket, és ittam. Arra gondoltam, hogy megölöm őket. Tudom, hogy ez szégyen, de nem tehetek róla. Kiraboltak a saját szüleim. Nem sírtam. Ittam. Az a gondolat lüktetett a fejemben, hogy oda az új élet. Két hónap alatt tettem félre ennyi pénzt. Igazából a szüleim basztak ki velem. Már csak pár hétig akartam kijárni. De nem haragszom rájuk. Részeg voltam, amikor elindultam Diósgyőr felé.

A férfi olyan volt, mint mindenki más. Tök átlagos faszi. Ránézésre a legtöbb ugyanolyan, nem látszik rajtuk, hogy kiben mi lakozik. Miután beszálltam, egyből feltűnt neki, hogy ittam. Nevetett, elővett a kesztyűtartóból egy kis üveges vodkát, azt mondta, nekem adja, ha szeretném. Elfogadtam. Bámultam kifele az ablakon. Néztem az embereket, a házakat, és ittam. Az volt a fontos, hogy legyünk készen, aztán fizessen ki. Beszélgetni kezdtem vele, de szűkszavúan válaszolt, aztán nem is nagyon erőltettem tovább a dolgot. Néha mosolyogva rám nézett. Visszamosolyogtam. Behajtottunk egy gyárudvarra, aztán egy romos, ablaktalan csarnokba. Leállította a motort. Még világos volt. Kinyitottam az ajtót, de azt mondta, zárjam be. Mert itt akarja csinálni. Kérdeztem, hogy akarja. Mondta, hogy üljek rá. Nem volt előjáték semmi. Ráültem, elkezdtem mozogni. Becsuktam a szemem. A keze ide-oda járkált a testemen, benyúlt a felsőm alá, kezeit a melleim alá tette, megszorította a bordáimat. Fáj, de nem szóltam neki. Aztán egyre jobban szorította, akkor már kértem, hogy ne szorítson ennyire. Próbáltam leszállni róla, de olyan erősen fogott, hogy mozdulni sem bírtam. Megütöttem. Kinyitotta a kocsiajtót, és kihajított rajta. Próbáltam felállni, de túl részeg voltam, meg eszembe jutott az a manus az erdőben, és aztán nem is tudom, mi történt. Egyszer csak ott ült a hátamon, bazd meg, a hátamon. És ordított. Hogy a kurváknak ezt kell viselni. Hogy rám rakja a kurvabélyeget. Ezt mondta. Kurvabélyeg. Először fel sem fogtam mi történik, csak a fájdalmat éreztem. Tépte a hajamat. Érted? Ki akarta tépni a hajamat. Meg akart kopasztani. Rámarkolt a nyakamra, a tarkómnál, nyomott a földre és szaggatta a hajamat. A hajamat.

Ahogy feküdtem, elkezdtem a lábamat mozgatni erősen, és valahogy hátba rúgtam. Akkor lazult a szorítása. Kiszabadultam alóla, felálltam, futni kezdtem, de elkapta a lábam. Elestem, aztán hátrarúgtam, az arcába szerintem, nem tudom, mert aztán futottam, futottam, ahogy csak bírtam. Elbújtam. Onnan hallgatóztam. Sokáig nem hallattam semmit, aztán beindult a kocsi, és elhajtott. Sokáig nem mertem mozdulni. Azt se tudtam, hol vagyok. Valami gyártelepen, kihalt volt a csarnok, a többi ház is, minden csöndes volt. Majdnem meghaltam.

Szerintem abbahagyom. De ez sem olyan egyszerű, mert mindig mást gondolok annak ellenére is, ami történt, amik történtek. Pénzhez kell jussak, és máshogy nem tudok. Nem látok arra más utat, hogy gyorsan jussak pénzhez. Nem akarok itt megdögleni. De az isten háta mögött sem akarok, valami szar gyártelepen, megkopasztva, leköpködve. Annyit nem ér, akkor meg már inkább itt maradok. Eldöntöttem, azt hiszem, ez a végleges döntés, hogy abbahagyom. Kész. Nem csinálom tovább. Inkább nem. Ez volt három hete, amit mondtam. Nem mertem azóta tükörbe nézni. Nem tudom, hogy nézek ki. Anyuék azt mondták, el kell innen költözni. Megint a cigányokat mondtam nekik, hogy azok vertek meg. Apu most ideges, azt mondta, megkeresi és megöli azokat, akik ezt tették velem. Ki akart vonszolni a házból, hogy menjünk egy kört, és szóljak, ha ráismerek valamelyikükre, majd nála lesz a balta. De nem hagytam magam. Nem akarok emberek előtt mutatkozni. Azt beszéltük, hogy majd utána, ha kinőtt a hajam, megyünk egy kört, hátha akkor ráismerek valakire. Még egy hónap biztosan kell. Nem szedte ki mindenhonnan, hátulról hiányzik a legtöbb, meg oldalról. Ha ezeken a helyeken is kinő, akkor majd levágatom, ami még megmaradt, anyuval, és akkor egyenletes lesz, nem lesz olyan feltűnő. Biztos beletelik még egy hónapba legalább. Szerinted mennyi idő kell még neki?

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Juhász Tibor --

Juhász Tibor 1992. 10. 25-én született Salgótarjánban. A KULTer.hu és a Kortárs Online szerkesztője. Kötetei: Ez nem az a környék (2015), Salgó blues (2018). A prae.hu-n olvasható tárcasorozatának megjelenése alatt a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjasa. A szerző a prae.hu művészeti portálon olvasható tárcasorozatának megírása idején az NKA alkotói támogatásából részesült.


További írások a rovatból

irodalom

Elég gazdagok már nem leszünk sosem Elég gazdagok már nem leszünk sosem
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 4. nap
A PesText fesztivál programjai a PIM-ben
irodalom

Sok otthonom van Sok otthonom van
Kun Árpáddal a PesTexten Juhász Anna beszélgetett a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Más művészeti ágakról

A Švejk a Vidéki Színházak Fesztiválján
Isabelle Duthoit improvizációs workshopja a Jazzaj szervezésében
zene

Az improvizatív zene ünnepe Budapesten Az improvizatív zene ünnepe Budapesten
Mats Gustafsson az Újbuda Jazz fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés