A Ludwig Múzeum termeiben szokatlan világgal találkozunk, amelyhez hasonlót ritkán látunk egy múzeum falain belül. A hatalmas fehér falak között már-már szoborszerű ruhaköltemények, amelyek egy különös, a múzeumtól nagyon idegen hangulatot idéznek meg. Érdekes látni, hogy miként mutat be egy intézményi közeg egy attól merőben eltérő alkotót és alkotásait. A rendezők részéről egyfelől szimpatikus döntés, hogy nem akarnak „rátelepedni”, nem akarják „bekebelezni” az underground alkotót és stílusát, érthető az is, hogy nem használják a kiállításoknál megszokott eszköztárat a látogatók informálására, pozitívum, hogy hagyják érvényesülni az alkotásokat. Másfelől éppen ez a gesztus nem könnyíti meg a látogató dolgát, hiszen ezek az avantgárd ruhák túl tudnának mutatni önmagukon, rajtuk keresztül nemcsak az újító alkotót, de az egész korszakot be lehetne mutatni.

A kiállításon bemutatott kollekciók közti összhangot a formaviláguk teremti meg, valamint az, hogy inkább design-tárgynak, mintsem ruháknak tűnnek. A tárlat különböző termeiben egymással harmonizáló kollekciókat válogattak össze, a termek közti falak pedig éles választóvonalként szolgálnak. Minden teremben más-más hangulat uralkodik, ennek ellenére mégis egy, különleges és egységes atmoszféra jön létre a kiállítás egészében. A megtekinthető kollekciókat több szempontból lehet tematizálni; rendeltetésük szerint, forma/szín alapján vagy akár időrendbe is állíthatóak, ám az ezekhez szükséges információkra sajnos nem derül fény. Így az összhatás inkább megzavarja, mintsem segíti a látogatót.

A bevezető falszöveg valamennyire tájékoztat arról, hogy Király Tamás a '80-as évek underground kultúrájának egyik megkerülhetetlen alakja, a Fiatal Művészek Klubjának egyik törzsvendége, aki rengeteg emberrel ápolt baráti és szakmai kapcsolatot. Mint kiderül, ez a kettő nála szinte mindig összefolyt. Nagyon jól példázza ezt Fazekas Orsolya könyve, amelyben a hazai underground kultúra jeles képviselői emlékeznek barátjukra, Király Tamásra. Az őt körülvevő közeget, baráti kört érzékelhetően illusztrálják Müller Péter Sziámi szavai: „elhatároztuk, hogy valami szellemi folytatást kitalálunk, hogy (…) nem is hogy elbúcsúztassuk, hanem hogy itt tartsuk a szellemét. És létrejött a Király Tamás Alkotói Társulás, Fashion Factory.”[1]Ebből a baráti és alkotótársi közegből például a kiállítás sajnos nem mutat be szinte semmit.

A tárlat másik, ettől nem független hiányossága az, hogy nem csak a művészről, de a kiállított ruhákról sem kapunk információt, sem készítésük módjáról, sem idejéről. A türelmes látogató, ha végignézi a művésszel készült rendkívül hosszú videót, megtudhatja, hogy Király Tamás szerint a kor, amelyben élünk, majdhogynem gombnyomásra ontja magából az egyforma ruhákat, és ő éppen ezért vagy éppen ezzel szemben készítette el egy körömvágó ollóval utolsó kollekciói darabjait. Ezt azonban csak a legelszántabb látogatók tudhatják meg, ha sorra kerülnek egyáltalán a lejátszónál. 

Érdekes lenne információt kapni arról is, hogy melyik ruha milyen technikával/eljárással, miből és milyen célra készült, hiszen ugyanúgy ki vannak állítva colstokból készült ruhák, mint a Baltazár színház színészeinek jancsiszögekkel összefogott jelmezei is. Pedig vélhetően a kiállított alkotások elkészítése sem egyezik meg a megszokott eljárásokkal. A munkafolyamatról Nagy István Steve – aki majdnem 20 évig volt Király barátja és alkotótársa –, úgy fogalmazott: „általában több héten keresztül délutántól hajnali kettőig, háromig csináltuk a ruhákat”. [2]

A kiállításon látható kollekciók között nem tudunk kronológiát felállítani, talán ezt is a feliratok hiányának lehet betudni. Így az sem derül ki, hogy az alkotó a nagy abroncsos szoknyáktól hogyan jutott el a tenyérnyi méretűre hajtogatható lapruhák kikísérletezéséig és megvalósításáig. Talán az időbeliség mutatói hiányoznak leginkább a tárlatról, ugyanis a látogató nehezen tud képet alkotni Király pályáról, amennyiben nem lát kiinduló- és végpontokat sem.

Érdekes problémát vet fel az, hogy miként lehet ezeket a ruhákat modelljeik nélkül bemutatni. A kiállítás nem helyez túl nagy fókuszt a ruhákat bemutató modellekre, jóllehet azok Király pályafutásának sikerességében kulcsszerepet játszottak; minthogy a ruhákat nem eladásra szánták, hanem csak egyszeri bemutatásra, a modellekre a megszokottól eltérő feladat hárult. Egyik egykori modellje, Spitzer Gyöngyi (Soma Mamagésa) visszaemlékezése szerint „az a jellemző, hogy egy bemutatón eszközök a modellek. Vállfák. De ő a modelljeit nem eszköznek használta. Minden modellel egyfajta személyes kapcsolata volt.”[3] A modellekről és Király Tamás kapcsolatáról a tárlaton csupán az a néhány kép árulkodik, amelyen a tervező a modellek társaságában látható. A látogatónak így csak sejtése lehet arról, hogy ahogyan Király Tamás ruhái, úgy modelljei sem voltak szokványosak. Az ilyen mozzanatok miatt van az, hogy a kiállított munkákból szinte elvész az a szellemiség, ami sikerüket jelentette, ugyanis a tervező ismertsége – ruhái különlegességén kívül – annak a módnak volt köszönhető, ahogy ezeket a nem mindennapi ruhakölteményeket prezentálni tudta. Jósvai Péter egy helyen úgy ír ezekről az eseményekről, hogy „minden egyes show-ja egy kiáltvány, amely kimondja, a divat nem ipar, hanem művészet, az öltözködés pedig nem anyagi szükséglet, vagy másokhoz való hasonulás médiuma, hanem önkifejezés, önmegvalósítás – mindenkinek!”[4] Ezek a kijelentések közelebb hozzák és megvilágítják a kiállításon látottakat. Máshol Jósvai már egyenesen dionüszoszi eseményekként említi ezeket a show-kat, úgy fogalmaz, hogy „Király egy pszichedelikus látomásszínházat hozott létre, amely leginkább az ókori athéniek misztérium ünnepségéhez hasonlítható…”[5]Nem ő volt az egyetlen, aki az antik kultúra egyik jellegzetessége és Király bemutatói között párhuzamot vont, mások is úgy írták le, mint igazi színházi élményt, pont, mint az ókori görögöknél. 

Ezt a miliőt mindazonáltal egy tárlat nem tudja átadni. Holott a kiállítás egyik termében, egy plafonról lógó kifutón láthatunk geometrikus, szoborszerű ruhákat is, ahol a kiírások hiánya miatt nem derül ki, hogy ez a szoba Király egyik legnagyobb sikerét idézi fel, ezek a ruhák szerepeltek ugyanis azon az 1988-as berlini bemutatón, ahová a világ 7 legkiemelkedőbb avantgárd tervezője kapott csak meghívást. Almási Jonathan Csaba divatfotós jelen volt ezen a bemutatón, és ha az ő leírását vesszük alapul, akkor a kiállításon remekül sikerült reprodukálni a bemutató körülményeit „hatalmas, lebegő színpaddal, amely a földtől két-három méter magasan drótokkal volt kifeszítve. Lógott a levegőben. Azon vonultak a modellek.”[6]

A múzeum padlóján látható ragasztócsíkok pedig valószínűleg összezavarják a látogatókat, de szerintem Király divatsétáira próbálják felhívni a figyelmet, amikor modelljeivel lényegében csak sétált egyet. Ez a séta az általa tervezett ruhákban nehezen tekinthető hétköznapinak, volt ilyen többek között a Váci utcán és a Sziget fesztiválon is.

Mindezen gesztusok mellett a Ludwig Múzeum kiállítása sajnos éppen azt nem mutatja be kellő alapossággal, hogy alkotásain kívül mitől volt utánozhatatlan Király Tamás. Ha valaki érdeklődik az underground kultúra vagy a divattervezés iránt, a kiállítás megtekintése után minden bizonnyal beleássa magát a tárlaton megpendített problémák valamelyikébe. 

A Király Tamás. Out of the box című kiállítás szeptember 15-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban (1095, Budapest, Komor Marcell u. 1.)

Fotók: Edvy Athina

[1]Fazekas Orsolya: Csak vállfákat hozzatok!, Király Tamás, a divatművész, Alinea Kiadó, Budapest, 2014, 197. o.

[2]Fazekas Orsolya: Csak vállfákat hozzatok! Király Tamás, a divatművész, id. kiad., 137. o.

[3]Fazekas Orsolya: Csak vállfákat hozzatok! Király Tamás, a divatművész, id. kiad., 80. o.

[4]Jósvai Péter: Király Tamás fashion factory-je

[5]Uő. uo.

[6]Fazekas Orsolya: Csak vállfákat hozzatok! Király Tamás, a divatművész, id. kiad., 70.o.