bezár
 

irodalom

2019. 10. 01.
Helyzetjel: Mozaikok és eufóriák
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ugyanolyan lendülettel ér véget a nyár, mint mindig, mint amilyennel kezdődött, ugyanolyan váratlanul és vállvonogatva. Augusztus végén még itt ez a vízből kinőtt fa, és visszanézve eszembe jut, mit csinálhat most vajon? Ennyire kapcsolódni csak a biztos pont kérdésköréhez, hogy egy sziget mellett, néhány méterre a betonozott parttól, kinyúlsz a Márvány-tengerből, egészen jó lehet. Vagyishogy egészen jó. Nem tudni, melyik országhoz, földrészhez tartozol igazán, csak egy folyton változó víztömeg határoz meg, mint mindannyiunkat.

Minden hőmérsékletváltozástól összezavarodom egyébként. Olyan ember vagyok, aki nem tudja elraktározni magában igazán a tényszerű tapasztalatait. Tehát annyi, hogy szeptember, még önmagában nem hív elő semmi praktikus részletet. Persze vannak ruháim, vannak kabátaim, még ha nem is értem, miért kellett ezt is dőlttel írnom, de szóval léteznek körülöttem úgymond adatok formájában is az évszakok, szeptember 18-án mégis egy kis ruhában és egy pár szandállal indulok el Isztambulból Budapestre. De ennek nem kell megrázónak lennie, és nem is az, csak már megint kifogott rajtam az ősz, de végül úgyis kifogunk egymáson az ősszel is.

bácsi

Még a hónap elején készítettem egy fotót egy bácsiról, aki gumicsizmában pucolt halakat egy étterem és a tenger között. Valahogy a dolgok elhelyezkedése a térben, a természetességük, a minden természetessége, ez foglalkoztat. Hogy ezúttal itt, Budapesten például mennyi török szót hallok magam körül, és néha hirtelen fel sem tűnik, mármint persze, hogy török szót hallok, egy éve folyamatosan ezt hallom, de aztán felugrik a fülem, és nagyon megnyugtató, ahogy a világ természetessége összeolvad. Hogy minden, mindenki, ami és aki valahol van, azért, mert ott szeretne lenni, az természetességgel jelenik meg a térben. Hogy ebbe valahogy bele lehet vackolni, az megnyugtató.

Ugyanis egészen túlcsordul bennem a világ az utóbbi hetekben. Köszönhető ez egyrészt az Euphoria-nak, másrészt az eufóriának, az embereknek körülöttem, a naplementéknek, a költészetnek, a levegő untalan bizsergésének, az érzékeim összemosódásának, mindennek. Szóval most itt vagyok az őszben, és bocsánat, hogy ilyen kapkodva magyarázok, de másként nem tudom érzékeltetni az állapotaimat. Az eufória és a letargia, egyszerre, felváltva, elviselhetetlen könnyűséggel, séták a budapesti éjszakában, és hogy pár napon belül hosszú hónapok óta megint a szülővárosomban ébredek majd fel néhány napig. Mély levegőt veszel, a tüdőd megtelik boldogsággal, és kontrollálhatatlanul köhögni kezdesz. Ilyen ez.

naplemente

Szeptember 18-án körülbelül félórával naplemente előtt száll fel a repülőnk, az ablaknál ülök, a felhők játékát figyelem, és a természetes lassúsággal lefelé kúszó napot. Az irány viszont észak-nyugat, ezért az az elképesztő dolog történik, hogy hiába igyekszik eltűnni előlünk, a nap, úgy tűnik, nem tud sokkal gyorsabb lenni nálunk, végtelenségig húzódik az eltűnése, és a megszokott utolsó kacsintására, amivel cinikusan szokott elmenekülni, ezúttal visszakacsinthatok. Túlcsordulunk. Folyamatosan fokozzuk a fokozhatatlant, ezt már leírtam ugyan valahová, de egyre igazabb – és ez az egyre is önmagát igazolja.

Itt pedig éppen elkezdődik a PesText fesztivál, megtelnek a napjaink irodalommal, és a legközelebbi emberekkel, akiket olyan ritkán látunk, de amikor igen, akkor végtelenül. Az egyikőjük verse egyébként talán pont az, ami a legtöbbször jut eszembe, az életem legtöbb rádöbbenésére rezonál, és mindig eltölt eufóriával a gondolat. Meg is mutatom, tessék.

Gužák Klaudia: mozaik

néha úgy érzem az élet olyan mint egy mozaikkép

a baj csak az

engem túl közel raktak a képhez

hát csoda

hogy eszeveszetten kapkodom a fejem?

fekete macskák

Mostanában az is eszembe szokott jutni, milyen jó lenne mesélni a szerelemről. De nem tudom, hogyan tudnám elkerülni közben az egyértelműséget. És egészen sokkal komplikáltabb annál, mintsem szét lehetne választani a szeretetet, a szerelmet, az elragadottságot, ezeket a nagy szavakat. Aztán, mint mindenről, erről is kiderült, hogy a macskák tudnak a legjobban vallani róla. Szóval tessék, itt ez a kép a szeretetről, a két macskával és a cementes zsákkal. Ennél többet úgysem tudnék mondani.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Nagy Hajnal Csilla --

1992-ben született Szlovákiában, az egyetemet Budapesten végezte Összehasonlító irodalom- és kultúratudomány szakirányon, Isztambulban él. Az első kötete Miért félünk az őrültektől címmel 2016-ban jelent meg, jelenleg a második verseskötete és az első regénye befejezésén dolgozik, a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj támogatásával.


További írások a rovatból

irodalom

Elég gazdagok már nem leszünk sosem Elég gazdagok már nem leszünk sosem
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 4. nap
irodalom

Ha lehet, akkor éljen és mozogjon Ha lehet, akkor éljen és mozogjon
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 1. nap

Más művészeti ágakról

Christof Kurzmann és Mats Gustaffson duója az Újbudán
Todd Phillips: Joker
Voicingers workshopok Budapesten


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés