bezár
 

film

2019. 10. 14.
Miskolc mozivásznain a világ
Beszámoló a 16. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Tizenhatodik alkalommal került megrendezésre a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. Az összesen kilenc napig tartó filmes esemény megannyi kiváló premiervetítésnek és egyéb érdekes szakmai programnak adott otthont Miskolc szívében. Élménybeszámolónk a fesztivál nyitó hétvégéjét és első hétköznapjait öleli fel, mégis éppen elcsípi a fesztivál legjobb filmjeit.

Miskolc korábban kevésbé volt csalogató desztináció, turistaként inkább csak a Bükk természeti kincsei miatt látogatott ide az ember, de sokat fejlődött és szépült az elmúlt évtizedben, a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál pedig immáron 16. alkalommal színesítette egy hosszú hét idejére a város életét.

Premier előtt álló játékfilmek bemutatóin túl dokumentumfilmeket, rövidfilmeket és egyéb kitekintőket is láthatunk a CineFesten. Ezen felül sok más, filmmel kapcsolatos esemény is zajlik: kiállítások, szakmai programok, interjúk és beszélgetések meghívott sztárvendégekkel, alkotókkal. Az eseménynek a Művészetek Háza Miskolc, valamint a néhány más intézmény ad otthont. Elmondható tehát, hogy Miskolc ilyenkor igazi, pezsgő kulturális közösségi térré lesz, az ország legklasszabb filmes közegévé lép elő erre a néhány napra, s igazán emlékezetes pillanatokat nyújt a környékbeli érdeklődőknek, de a távolabbról érkező filmrajongóknak, filmes szakembereknek is.

Pressburger terem

A versenyfilmek

A CineFest idén is sok programot kínált minden napra, a legnagyobb érdeklődés természetesen a versenyprogram szekcióját kísérte. Itt debütáltak azok a premier előtti játékfilmek, amelyeket a nemzetközi zsűri, egy nagyszámú, különböző országokból meghívott szakemberekből álló bizottság értékelt. A zsűriszavazáson túl a filmeket a közönség is ajánlhatta a közönségdíjra. A filmek, a zsűrihez hasonlóan, a világ minden tájáról érkeztek.

A stílus, a témaválasztás és a régió tekintetében is sokszínűség jellemezte az idei versenyprogram felhozatalát. A fesztivál nyitófilmje, a Fényből fénybe (Light from Light) például kifejezetten csendes és visszafogott tempóban ötvözi a személyes lelki trauma és a szellemvadászat nehezen összeilleszthető sablonjait – kisebb-nagyobb sikerrel. Ezzel szemben a Lüktetés (Beats) falakat rengető zeneáradat, autentikus angliai ’90-es évek hangulattal, a rave zenei világ kulisszáival és lázadó kamasz szubkultúrája minden bájával, kísérleti filmre emlékeztető, vad vizuális katarzissal, érthetetlen brit akcentusokkal, azonosulásra alkalmas hősökkel.

Szuvenír

Szuvenír

Szép próbálkozás a Szuvenír (The Souvenir), a finoman kidolgozott brit art house alkotás, amelynek erősségei az egészen valódinak tetsző dialógusok, a naturalista képsorok, s Tilda Swinton lánya, Honor Byrne Swinton eredeti, meggyőző alakítása. (Tilda Swinton maga is kap egy mellékszerepet.) A cselekmény egy fiatal, ambiciózus filmkészítő lány és egy heroinfüggő férfi szerelmi történetéről szól, a film legérdekesebb aspektusait azonban nem a függőségtörténet és annak párkapcsolati vetületei, hanem az újra és újra felötlő filmes és elméleti kérdések, az alkotás tanulhatóságának, fikció és dokumentáció viszonyának kérdéskörei, valamint a ’80-as évek kulturális folyamataira tett utalások jelentik. Hasonlóan lassú, kontemplatív hangulatú a szlovén Féltestvérek (Polsestra) – csak ebben a filmben a hűvös brit elmélkedés helyett a bőven adagolt fanyar humor dominál, helyet kap a lakásprobléma és a terjedő Airbnb közép-kelet-európai társadalomkritikája, egy mélabús téli tengerpart, s legfőképpen két se egymást, se a világot különösebben nem kedvelő fiatal nő kapcsolata. A Féltestvérek egyike volt azoknak a premiereknek, amelyeket beszélgetés követett: erre Urša Menart, a film forgatókönyvírója és főszereplője jött el, s adott mélyebb betekintést az alkotói folyamatba és a mögöttes ötletekbe.

Féltestvérek Q&A

Q&A a Féltestvérek főszereplőjével és forgatókönyvírójával, Urša Menarttal

Amennyire önálló szereplőként működött a két város, Koper és Ljubljana a Féltestvérekben, annyira fontos volt Teherán a Teherán: A szerelem városa (Tehran: City of Love) című filmben. Aki tudja, mi fán terem Aki Kaurismäki, a szatíra finn mesterének stílusa, annak ismerős lehetett ennek az iráni produkciónak a hangulata is. A filmben három tétova alak, egy testépítő személyi edző, egy mániákusan édességkedvelő nő és egy hivatásos énekes férfi egymástól független epizódjait követjük, amelyeknek témája a szerelem édes-szomorkás, néha reménytelennek látszó, naiv keresése. A skandináv filmes alkotásaihoz hasonlóan nemcsak a letisztult képi és történetmesélő stílus, hanem a groteszk irónia is visszaköszön a Szerelem városában, amely a Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díját nyerte el.

Teherán: Szerelem városa

Teherán: A szerelem városa

A művészfilmes vonallal (ami ezen a fesztiválon a leginkább reprezentatív volt) élesen szembehelyezkedett az amerikai A lelőhely (Prospect), amely témaválasztását tekintve egy modern science-fiction, műfaji elemeit nézve viszont egy klasszikus western. Az árván maradt lány és a tökös, nagyszájú, de karizmatikus űrcowboy sztorija nem túl eredeti: sok filmből ismerős, kimért hollywoodi recept szerint visz előre egy sablonos történetet, mégis úgy rajzolja ki a fiktív univerzum kontúrjait, hogy az a filmben ábrázoltakon túl egy mélyebb, gazdag kultúrájú világot sejtet. A távoli, idegen bolygó szürreális vegetációja és a kreatív kosztümök is mentenek valamennyit az elcsépelt alapsztorin.

A lelőhely

A lelőhely

A versenyprogram legeredetibb filmjei

Számomra három alkotás emelkedett ki magasan  a versenyprogramból. Kiszámítható lehetek, mert később, a díjkiosztás során kiderült, az ízlésem pontosan megegyezett a zsűri és a közönség általános vélekedésével. Lássuk, kik voltak a fesztivál legnagyobb nyertesei!

A világítótorony (The Lighthouse) volt talán a fesztivál leginkább várt filmje. Még a Pressburger terem oldalsó karzatai is megteltek a vetítésen, ahonnan pedig a filmélmény közel sem nevezhető ideálisnak. Könnyen lehet, hogy Robert Eggers új pszichológiai thrillere hasonlóan kultikus státuszra fog szert tenni, mint a rendező előző horrormonstruma, A boszorkány. A világítótoronyban Robert Pattinson és Willem DaFoe talán eddigi legjobb alakítását látjuk briliánsan letisztult koncepcióban, zárt cselekménytérben, egy magányos szigeten, ahol munkájuk a világítótorony őrzése és karbantartása. A film hordoz műfaji elemeket (horror, thriller), de ténylegesen egy pszichológiai dráma a lelkifurdalásról, az elszigeteltségről, a magányról, a lassú megőrülésről, az ismeretlenről, az iszonytató sötét, mély tengerről és annak ősi titkairól. Robert Eggers kiválóan bánik az őrület körkörös dezorientáló erejével, a szélsőségessé fokozott, zaklatott és frusztrált színészi játékkal, a néha a német expresszionizmust idéző, 35 mm-re felvett, fekete-fehér képekkel, ahogyan csak a legnagyobb mesterek tudnak. A világítótorony a Cinefest Nagydíját, a Zukor Adolf-díjat nyerte, valamint a FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűri díja is ehhez az alkotáshoz került.

A világítótorony

A világítótorony

Sok embert levett a lábáról a Monos című háborús dráma, aminek a premierje hiába volt este kilenckor – sokaknak már a negyedik nagytermes film aznap –, mint egy tehervonat, úgy robogott át a nézők megfásult figyelmén. A film a kolumbiai polgárháború borzalmait idézi fel egy kamaszokból álló katonai csoport, a ‛Monos’ szemszögén keresztül. Ténylegesen érdektelen, melyik háborúban járunk, a film valójában egy epikus volumenű belső utazás, démoni átalakulástörténet. A gyerekcsoport feladata, hogy egy amerikai túsznőt és egy tehenet őrizzenek távol a civilizációtól, valahol a hegyek között. A fiatal osztag gépfegyverekkel és mágikus gombákkal felszerelkezve masírozik át Latin-Amerika legkegyetlenebb vidékein, zord szikláin, sűrű dzsungelein és vad folyóin. Alejandro Landes filmje annyira szédületes vizuális megoldásokkal dolgozik, olyan sok inspiráció fűti – az Apokalipszis most és az Isten városa varázsa –, hogy elrepült a kétórás játékidő. A Monos kétségtelenül egy igazi fesztiválfilm, tudatosan a művészfilmet kedvelő rétegre apelláló mozi. Nem meglepő, hogy a fesztivál fődíja, a Pressburger Imre-díj, amely  a legjobb filmnek jár, valamint az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége zsűrijének díja is a Monos alkotóié lett.

Monos

Monos

A személyes kedvencem mégis a német Kontroll nélkül (Systemsprenger), a dührohamokkal és szélsőséges antiszociális viselkedéssel élő kilenc éves kislány életének és őt kísérő gondozójának portréja volt, amely a fesztivál közönségdíját is nyerte. Egy ilyen pszichológiai témát nehéz érzékenyen és árnyaltan feldolgozni, többek között az etikai kérdések miatt, de a film ezt nemcsak sikeresen véghezviszi, hanem mindezeken felül gyakran laza, lendületes és humoros, elképesztő színészi alakításokkal és remek szerkesztéssel. Ingó, darabos stílusa a dogmafilmek esztétikáját juttatja eszünkbe. Ennyire jó gyerekszínészeket ritkán látni, már csak ezért is kötelező darab.

Kontroll nélkül

Kontroll nélkül

Dokumentumfilmek és egyéb programok

A játékfilmes programokon túl a CineFestnek gazdag dokumentumfilmes szekciója is van. Ezeket a vetítéseket nem a főhelyszínen tartották, de az érdeklődés szerencsére így is nagy volt. Almási Tamás filmjére például, aki a tokaji borászat világát mutatta be a Folyékony aranyban, utcáig álló hosszú sor kígyózott már jóval a vetítés előtt.

A dokumentumfilmes szekció sok különböző témájú és megközelítésmódú alkotást hozott el a fesztiválra a világ különböző pontjairól. A színes felhozatal bizonyította, mennyi friss és újszerű ötlet születhet 2019-ben is dokumentumfilm berkeiben. A Jegyet a Holdra (Ein Ticket Zum Mond) még egy hagyományosabb, beszélőfejekkel és sok-sok arcív anyaggal dolgozó ismeretterjesztő film az emberiség kollektív vágyáról, az űr meghódításáról, a hatvanas évek Holdnyaralásainak bájos, naiv tervezésétől a jelen kissé realistább távlataiig, Neil Armstrongtól az űrbe lőtt Tesla-autóig, John F. Kennedytől Donald Trumpig.

Szia A.I.!

Szia A.I.! – Szerelem a jövőből

A Szia A.I.! – Szerelem a jövőből (Hi, A.I. – Love Stories From The Future) már a játékfilmekre hajazó követő-dokumentumfilmes elbeszélőstílusban, példátlanul szép kamerahasználattal szemlélteti, milyen módokon vesznek részt a humanoid robotok a hétköznapokban. A filmben rövid epizódok váltják egymást arról, amint egy amerikai férfi életnagyságú robotpárt vásárol magának, egy japán család robotunokát ajándékoz a nagymamának, egy olasz cég pedig éppen a legújabb kísérleteken dolgozik. Kérdező, filozofáló és töprengő film, szürreális ellesett pillanatokkal, roppant kevés válasszal, s óriási totálplánnal a küszöbön toporgó jövőről.

A Chris, a Svájci (Chris the Swiss) már sokféle stílust keverő, drámai dokumentummozi a kilencvenes évekbeli szerb-horvát háborúról, oknyomozó stílusban. A filmkészítő a saját testvérének, a háborús tudósítás során meghalt fiatal svájci riporternek a történetét próbálja felgöngyölíteni úgy, hogy maga is bejárja az egykori háborús övezetet a kamera és a stáb kíséretében. Ezáltal a forgatás egyúttal expedícióvá is válik. Azokon a pontokon, ahol Chris, az eltűnt fiú életét homály fedi, a film remek stílusban megrajzolt, álomszerű animációs etűdöket használ, amelyek szellemesen kitöltik a fehér zónákat. Ezzel nemcsak a cselekményt teszi jóval lendületesebbé, hanem azt is sugallja, hogy a teljes valóság nem megismerhető, ám az utókor által szabadon interpretálható. Érdekes tehát, hogy míg néhány dokumentumfilm igyekszik véka alá rejteni az alkotó megkerülhetetlen szubjektivitását, a Chris, a Svájci stíluselemet farag belőle. Az ötletes forma a fesztivál tetszését is elnyerte, s a filmet a CineDocs díjjal jutalmazta.

Chris, a Svájci

Chris, a Svájci animációkkal próbál a múlt nyomaiból egységes sztorit faragni

Ha nem volna elég ennyi filmes program, a CineFest egyéb kiállításokat, szakmai programokat, műhelyeket, klasszikus filmvetítéseket, életműdíj-átadókat is tartogat. A Művészetek Házában moziplakát-kiállítást láthattunk régi magyar és külföldi filmek plakátjaiból. Napközben az újságírók és a szakma különböző előadásokon vehettek részt. Én a Spektrum és az AMC magyarországi csatornáinak igazgatóját, Gáspár Lászlót hallgattam meg. Előadása révén betekintést nyerhettem abba, hogy miféle piaci alapon működik az ismeretterjesztő filmvetítés, és miért nem éri meg, sajnos, egész estés, profi dokumentumfilmeket vetíteni kereskedelmi csatornákon.

Gáspár László előadása

Gáspár László workshopja

Mindez csak egy szűk keresztmetszete a teljes eseménysorozatnak. Összességében a 16. CineFest elképesztően sok és emlékezetes programmal szolgált. A négy napban próbáltam minél több eseményre elmenni, de így sem láttam Franco Nero és George Lazenby életműdíj-átadóját, nem láttam Tóth Barnabás Akik maradtak című filmjének premierjét, nem néztem meg az éjszaka közepén az új Rambo-filmet, és még lehetne sorolni azokat az eseményeket, amelyek a teljes hét programját kitöltötték. A fesztivál közvetlen légkörének köszönhetően sok új embert, filmeseket volt módom megismerni. Külön érdem, hogy a vetítések ingyenesek, így bárki könnyen bejuthat a filmekre, amelyek egyaránt vonzanak helyieket és messziről jött filmrajongókat. Az eseménynek tehát a szórakoztató funkción túl messzebbre mutató jelentősége is van, s talán ez a legfontosabb. A 16. CineFest idén is egy igazán igényes, gondosan szervezett fesztivál volt, amely Miskolc belvárosát pár napra mediterrán hangulatú, sokszínű közösségi térré varázsolta. Mindenképp érdemes lesz jövőre is ellátogatni a fesztiválra!

Plakátkiállítás a Művészetek Házában

A cikkben található jelenetképek forrása a fesztivál honlapja.

A cikkben látható q&a fotó: Horányi Péter.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Horányi Péter --

Horányi Péter az ELTE Filmtudomány Tanszék mesterszakán végzett 2019-ben. 2016 óta jelennek meg filmes kritikái és írásai. Érdeklődési területe az ezredforduló utáni magyar film, a dokumentum és a fikció határterületei, valamint a szerzőiség helyzete a kortárs filmművészetben.


További írások a rovatból

Bodzsár Márk: Drakulics elvtárs
Hartung Attila: FOMO – Megosztod és uralkodsz
Adrian Grunberg: Rambo V – Utolsó vér
Megemlékezés Sára Sándor rendező-operatőrről

Más művészeti ágakról

gyerek

Szeressétek a gyermekeket! Szeressétek a gyermekeket!
Nora Fingscheidt: Kontroll nélkül
Október 30-án fellépett a Yellow Mood és a Folksteps a Három Hollóban
art&design

Én lenni, nem Én lenni, nem
Késői gondolatok az „új szenzibilitásról”*
irodalom

Súlytalanul nehezedik Súlytalanul nehezedik
Moesko Péter, Megyünk haza, Műút, 2019.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés