bezár
 

irodalom

2019. 11. 01.
Az idő mélyebb és felszínesebb nyomai
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma, Magvető, 2019.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az idő mélyebb és felszínesebb nyomai A vége óta nem olvastam Bartist. Hiányzott. Hogy mennyire, arra leginkább akkor jöttem rá, mikor elkezdtem olvasni Az eltűnt idő nyomát és eljutottam a 3. bejegyzéshez. Ott le is kellett tennem egy pillanatra, ott érkezett meg az első olyan igazi gyomorszájon vágó Bartis-mondat. Képekről szavakkal, fekete fehérben: Bartis Attila Az eltűnt idő nyoma.

A kötet nem regény, de valahol mégis az, ráadásul mélyen, néha már zavarbaejtően személyes. Naplóbejegyzések és „cetlik” füzére, ami némileg megidézi a füveskönyvek és az aforizmagyűjtemények hagyományát. Míg a könyv ez utóbbi oldala inkább eltávolított, a személyessége és őszintesége viszont nagyon is behúzott. Ez a kétarcúság, ez a vonzás-taszítás nemcsak a kötettel kapcsolatban, hanem (úgy általában) a fotózással kapcsolatban is bennem van, hosszú évek óta. Nagyon kíváncsi voltam, hogy egy vizuális alkotóművészetről hogyan lehet érdekesen, újítóan, szubjektíven vagy csak szimplán nem akadémikusan értekezni úgy, hogy az bárkit lekössön. Az eltűnt idő nyomának nem célja, hogy lekössön bárkit, mégis teszi. Képek nélkül. A kiváló címadás pedig tükrözi a bejegyzések többségének velejét.

A bejegyzések, összesen 100 darab, nagyon vegyesek, erősségben és egyediségben is. A szerkesztőelv kronológiai, tematikai vagy valamilyen általam felismerhető logikai vezérfonal helyett, úgy tippelem, inkább csak az ingások kibalanszolására irányult, és ez jórészt sikerült is. Ahogy olvastam ezeket a szövegeket, azon méláztam, vajon mitől függ, hogy melyik az, ami megfog, tetszik, vagy valami „nagy igazságot” vélek benne felfedezni, és hogy egyik-másikat meg inkább az füveskönyvekhez hasonlítanám – szerencsére egyik sem süllyed a könyvesboltok pénztárainál kirakott olcsó idézeteskönyvekhez –, de sehogy se jöttem rá.

33 “...Tulajdonképpen sokkal fontosabb lenne azzal foglalkoznom, hogy miért nem vagyok képes felhagyni a fényképezéssel, mint azzal, hogy mi a fénykép.”

Persze, ha egyesével és tárgyilagosan elemezném őket, ki lehetne emelni írói eszközöket, plasztikusabb képeket, sűrítéseket, de még ez sem jelenti feltétlenül, hogy kapcsolódni tudok érzelmileg az adott szöveghez. Aztán rájöttem, hogy szimplán a saját életemben találok sok olyan pontot, helyzetet, embert, akire egyes „fecnik” emlékeztetnek. Például az én nagymamám is sokszor mondta, hogy virágot lopni nem bűn (61-es), vagy ott van a 90-es eszmefuttatás a fotózás technikájához való különböző hozzáállásokról, amiről iszonyú sokat vitáztam fotós barátaimmal, de ennyire szépen megfogalmazni nem tudtam az álláspontom.

Azért azt is érdemes megjegyezni, hogy ezek a szövegek, eredetüktől fogva, leginkább nem olvasásra készültek, hanem, mondjuk így, a szerző saját felhasználására, és ez a napló-íz sok ponton fel is fedezhető benne. Ez néha zavarbaejtő, amikor azt érezheti az olvasó, hogy talán közelebb került valakihez, mint illene vagy komfortos lenne. Ez előhozza azt a kérdést is, amit a 64-es is feszeget. A téma: gyermekpornó, pedofiília. Először az 52-es bejegyzésben kerül elő, és ennél meg is akadtam egy picit, azon gondolkoztam, hogy vajon hány embernél fogja kiverni a biztosítékot ez a szöveg, amiben azt fejtegeti, szabad-e pucér indonéz kisgyerekeket fotózni, merthogy ott az anyukák mosolyogva hagyják, itt meg valószínűleg szaladnának a rendőrségre. Először azt gondoltam, mennyire bátor, hogy le meri írni ezeket, aztán rájöttem, hogy ez nem az én gondolatom, hanem a társadalmi átlagé, a mai űber-PC attitűdé, én viszont – még éppen hogy – egy olyan generációba tartozom, ahol ez nem bátorság, hanem természetes. Azaz csak volt, mert már ránk is hatnak az új társadalmi trendek. Anno minden család minden vitrinjében ott figyeltek a pucér kisgyerekes fotók. Engem akkor, gyerekként, ez zavart, mert nem szerettem a pucér kisgyerekeket, most meg zavar, mert tabu. 

Az egyik dolog, amit szerettem a kötetben, hogy sokszor elmélázhattam felette, ilyen vagy hasonló témákról. Csak úgy, ad hoc, elengedtem a gondolataimat. Jólesett. A másik, amit szintén nagyon szerettem, és ez nagyon szubjektív dolog, az indonéziai történetfoszlányok és említések. Közel egy évet töltöttem ott, és egyrészt jó nosztalgiázni, másrészt nagyon hasonlóan látjuk a két kultúra párhuzamait és különbségeit. Értem. Nagyon is értem, például a 77-es tragikumát és komikumát. Több évet éltem külföldön, pontosan értem a 78-ast is, amit ezúton is szeretnék a Határátkelő blog olvasótábora nagy részének a figyelmébe ajánlani, sőt, igazából mindenkinek, ha már átestünk jónéhány propagandával telt éven.

78 „...De persze, még ez is ezerszer jobb, mint a finom célzás, hogy aki elment, az inkább ne szavazzon.”

És, amit a 78-nál is még több embernek ajánlok magáévá tenni, az a 81-es. Pont.

Bartis fekete-fehérben ír. Egyszerűen nincsenek színek. A séta még, ha nem is élénk és vibráló, de legalább színes volt. A nyugalomban sötétsárgák, feketék, okkerek, mustárszínek domináltak, beteges és nyomasztó légkört teremtve. Aztán kivesztek a színek. A vége. A fekete és a szürke monokróm árnyalatai maradtak. Így van ez az Az eltűnt idő nyomában is. És ez rátelepszik az emberre.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Décsy Eszter --

Décsy Eszter zenei-kulturális menedzser, újságíró, író. Budapesten született, nem sokkal a rendszerváltás előtt. Bár tengerbiológusnak készült, végzetesen behúzta a zene és irodalom legmélyebb bugyra, így néhány év külföldi tetoválás, pultozás, kalandozás után 2012-ben itt ragadt a székesfővárosban. Barátjával megalapították a NOWmagazint, ami 2019-ben tért nyugalomra, 2015-ben útjára indította a NOW Books & Music zenei-irodalmi menedzsment-kiadó kollektívát, 2018-ban megkapta a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat és elvégezte a Zeneipari Hivatal zenei menedzsment képzését, majd a Majdnem Híres Rocksuli zenei export és zenei branding képzését is. 


További írások a rovatból

irodalom

Éljen a kés? Éljen a kés?
Könyvbemutató 2019. október 31-én
Margó fesztivál, 2019 – Ők is boldogan éltek? A férfiváltozat
irodalom

Az izoláció tematikája az izlandi irodalomban Az izoláció tematikája az izlandi irodalomban
Margó 2019 - Jón Kalman Stefánsson és Sigríður Hagalín Björnsdóttir
irodalom

Záróakkord Záróakkord
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 7. nap

Más művészeti ágakról

Interjú Láng Annamária színművésszel a külföldi színjátszásról, rendezőkről, idegen nyelvekről
art&design

Szörnyek, emberi ruhában Szörnyek, emberi ruhában
A Bestiárium című kiállításról a Rugógyár Galériában
„Mire való ez a gomb?” – Egy este Bruce Dickinsonnal, Budapest Kongresszusi Központ, 2019. november 2.
színház

Az ember, a polgár és a diák Az ember, a polgár és a diák
Petőfi és Az apostol mint tantermi dráma a k2 Színház előadásában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés