bezár
 

irodalom

2019. 12. 30.
Lebontani belső határainkat
Retrospektív: a Szépírók XV. Fesztiváljának Szomszédság című beszélgetése a PIM-ben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
December 12-én és 13-án rendezte meg a Szépírók Társasága immár tizenötödik fesztiválját. A Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében csütörtök este magyar, külföldi és határon túli magyar vendégekkel a Szomszédság / Neighbors – Facing the present, avagy az Egymás mellett élés vs. szomszédság a kelet-közép-európai kulturális, irodalmi életben címmel kerekasztal-beszélgetést moderált Gács Anna. Vendégei a macedón Iskra Geshoska művész és aktivista, Szerbiából Igor Čoko fotográfus, a szlovákiai magyar Száz Pál író volt, Romániát az erdélyi magyar Szűcs László költő, újságíró, szerkesztő, Magyarországot Babiczky Tibor és Simon Márton képviselte. 

A beszélgetés izgalmasan indult, hiszen a résztvevők bemutatása után rögtön egy animációs film levetítésére került sor, amit egy délszláv alkotópáros, a szerb Ana Nedeljković és a szlovén Nikola Majdak Jr. készített. A stop motion animációval és bábokkal készített Untravel a határok átlépésével járó félelemmel, a bezártsággal, a személyes és politikai határokkal kapcsolatban feszegetett fontos kérdéseket: hogyan formálják személyes terünket az államok közötti határok? Milyen következményei vannak egy ország izolációjának és annak, hogy nem tudunk utazni? A vetítés után Gács Anna a film apropóján kezdte megszólaltatni vendégeit: mit gondolnak a műről és az általa felvetett kérdések aktualitásáról. Szűcs László elmesélte, hogyan költöztek családjával Magyarországra, ő pedig hogyan tért vissza Erdélybe még a határok megnyílása napján. A magunk köré épített, vagy bennünk megmaradt határ az, amit nehezen tudunk levetkőzni, mondja Szűcs. Vajdasági, Hajdú-Bihar megyei kollégáival mindig ugyanolyan jó maradt a kapcsolata, nem volt erre befolyással a határ, de ‘89 előtt volt egyfajta közös nyomás, ami rájuk nehezedett – mesélte. A közös sors sokkal inkább összehozta az embereket, bizalmas dolgokat osztottak meg egymással, ma már kimerül egy felszínes beszélgetésben egy ilyen kollegiális viszony. A fiataloknál talán nem így van, ők nem élték át azokat az időket, tette hozzá Szűcs. 

Iskra Geshoska

Iskra Geshoska macedón aktivista szerint Jugoszlávia felbomlása után a határok kérdése ismét fontos lett, és hiába történt a rendszerváltás, az emberekben eluralkodott egy kollektív érzés: idegennek érzik magukat saját országaikban és városaikban. Úgy véli, kialakulhatott volna egy határok nélküli világ, de ennek a lehetősége eltűnt, és a 21. században megint nemzeti és etnikai identitásról beszélünk. Száz Pál megemlítette egy, az Ivo Andrić-ról épp a nemrégiben befejezett cikke kapcsán, milyen erősen hitt a boszniai származású jugoszláv Nobel-díjas író a délszláv népek közös államának eszméjében. Díjnyertes könyvének már a címe is (Híd a Drinán) a híd-motívumra, vagyis az összekapcsolásra épül, ma mégis inkább a falak, határok és kerítések korát éljük. Az ilyen ideológiák forrását a nemzeti diskurzusban kell keresnünk, mondta Száz. Simon Márton a film és a határok kérdése kapcsán elmesélte, hogy gyerekkorában Battonyán, egy határmenti településen élt, s mikor két éve odalátogatott, noha a faluban 20 éve nem sok változást történt, azt vette észre, hogy az ott élő emberek hirtelen félni kezdtek a határtól. 

Igor Čoko úgy véli, a radikális nacionalista érzelmek sokkal erősebbek, mint a kilencvenes években. Ezek a mozgalmak az elképzelt ellenségről szóló mesékből és legendákból táplálkoznak. Szerinte az emberek bezárva érzik magukat, mint ahogy a főszereplő is a filmben, s emiatt a művészeten keresztül egyfajta eszképizmus alakul ki – ahogy Szerbiában is a kilencvenes évek alatt: különleges underground művészeti szcéna bontakozott ki, ahol az emberi jogokról és a szabadság eszményének témái kaptak helyet. Babiczky Tibor szerint a határok az emberiség egész történelmét végigkísérik, és véleménye szerint az érett személyiség alapja, ha meg tudjuk húzni saját magunk határait. Ezért nem abban látja a problémát, hogy határaink vannak, hanem hogy hogyan bánunk a határainkkal, és hogyan bánunk a többi emberrel.

Ezután Čoko fényképeinek vetítése indult el a háttérben, közben a beszélgetés tovább folyt, Gács a fotográfiáról kérdezte az alkotót. Čoko sokáig újságíróként dolgozott, mielőtt végképp a fotográfia és a kulturális antropológiával ötvözött vizuális narráció felé fordult volna. A valóság velejét akarta feltárni, történeteket próbál elmondani, nem csupán véletlenszerű jelenetekkel, hanem azokat újragondolva, megpróbálva értelmezni a látottakat. Témája általában a belgrádi utcán és a társadalomban történő változások, fejlődések. Sokat fényképezi a perifériára szorult társadalmi rétegeket,  például az utcagyerekeket. Menekültekkel is rengeteget dolgozik, hiszen Szerbia és Belgrád az utolsó határ az Európai Unió előtt, és rengetegen rekednek ott. Čoko szerint kiskapukat keresnek a rendszerben, nem akarják feladni a jobb élethez fűzött reményeiket, miközben életkörülményeik embertelenek. A régi Jugoszláviában is foglalkozott már menekültekkel, de úgy gondolja, a mostani egy teljesen új szint, nem lát sok lehetőséget számukra. A fotográfiák viszont empátiát ébresztenek az emberekben, elindítanak bennük valamit, aminek hatására sokan jönnek segíteni. 

Gács ezután a vizualitás kérdése felé terelte a beszélgetést. Babiczky kedveli a vizuális műfajokat, de személy szerint az íráshoz ért, és nem is gondolja, hogy a vizuális tartalmaknak nagyobb az elérése, hiszen ez a kulturális szegmens sokkal telítettebb is, nagyobb a zaj. Ettől függetlenül szerinte most a sorozatok azok, amik elérnek a legtöbb emberhez, amelyek közt ma már fontos témákat boncolgató, érzékenyítő darabokkal is találkozhatunk. Simon Márton üdvözli a vetítéshez hasonló fotóriportokat, hiszen manapság a fake news és dezinformációk korát éljük, ahol nagyon nehéz meglátni a valós képet. Száz Pálnak kisebbségi magyar identitása miatt van saját “határtapasztalata”, emellett az elmúlt években sokat utazott a volt Jugoszlávia területén, és több helyen is élt rövidebb ideig, tavaly például Szarajevóban. Utazásai során megismert érdekes emberekről és történetekről beszélt, arról, hogy elsősorban az emberi történetek, a nyelv érdekli. De hogyan lehet szóra bírni ezeket az embereket, és meg lehet-e fogni valahogy ezeket a személyes történeteket? Hiszen egy író csak arról tud beszámolni, amit önmaga tapasztalt, mondta Száz. Úgy gondolja, az a kérdés, hogyan találunk nyelvet a tapasztalatokhoz, s ez a kérdés a vizualitásnál nem jelenik meg. 

Száz Pál

Ezután olyan terekről kérdezett Gács, ahol a művészet és a politika találkozhat, ahol az irodalom és az aktivizmus ugyanúgy jelen tud lenni. Elsősorban Iskra Geshoskához fordult, hiszen amint kiderült, Geshoska többedmagával létrehozta Szkopje első független kulturális központját. Olyan új platformot akartak nyitni, ahol helyet kaphat a kritikai kultúra. Geshoska elmondása szerint a beszélgetéseket, vitaesteket, kiállításokat és performanszokat befogadó helynek az volt a funkciója, hogy az emberek felelősséget vállaljanak azért, ami körülöttük történik, legyen szó művészetről vagy a társadalom működéséről. Száz Pál a tér kérdésével kapcsolatban megemlítette a Keleti pályaudvart, ahol az összetömörült menekültek egy fekete falra egyszerű, rövid üzeneteket kezdtek írni, egyfajta kollektív megnyilvánulásként, és felhívta a figyelmet a dolog (és a helyszín) efemer jellegére. 

Simon Márton

Simon Mártont Gács a slam poetry műfajról kérdezte – vajon jobban felölelik-e a kurrens társadalmi problémákat? Simon szerint túl nagy ez a szcéna ahhoz, hogy általánosságban beszélhessünk róla, de az ilyen alulról jövő mozgalmak, mint a slam, talán közelebb kerülnek az emberekhez, mint az irodalom – esetleg már csak performansz jellege miatt is jobban összeköti az embereket, illetve gyorsabban reagál. A reakció, illetve az idő témájával kapcsolatban Gács Geshoskát kérdezte, aki kritikai elmélettel is foglalkozik, ami időigényesebb, de közben rendezvényeket is szervez. Geshoska szerint szinergiának kell kialakulnia a tudás és a művészet között. Ezért például amikor 1994-ben publikálták a Margina című magazint (ami margót vagy szélt, szegélyt jelent), úgy érezték, nem elég az elméleti értekezés, szükség van arra, hogy jelen legyenek a „terepen”. Ezért hozták létre a közel tíz évig működő kulturális központot, most pedig egy kritikai művészeti fesztivált csinálnak (CRIC). Az elnevezés tulajdonképpen egy akronim: a kritika, reakció, idea és konfrontáció szavak rövidítése.  

A beszélgetést Gács végül Igor Čoko kommentárja után zárta le: a fotográfus úgy gondolja, határokról nem csupán fizikai értelemben kell beszélni. Sokat dolgozott menekültekkel és rabokkal is, látta, hogyan lett egy afgán menekültből a kreatív foglalkozások után sikeres fotográfus, egy veszélyes bűnözőből pedig író – Dosztojevszkij hatására. Az, hogy az ember hogyan tudja felfedezni saját magát a művészet által, fontos és fantasztikus jelenség.

Fotó: Oláh Gergely Máté, Szépírók Társasága

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Rácz Júlia --


További írások a rovatból

Bodor Ádám – Sinistra körzet
irodalom

Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz? Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?
Kálmán C. György: „Dehogyis terem citromfán”. Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó, Budapest, 2019, 240 oldal, 2600 Ft

Más művészeti ágakról

színház

Hommage à Róna Viktor Hommage à Róna Viktor
„Herceg a vasfüggöny mögött”
Eszmefuttatás a iamyank Ensemble Live at CAFe Budapest lemezéről
Interjú Rohmann Dittával oktatásról, médiáról, motivációról
Andrew Rossi: Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés