Az emberi történelem során soha nem volt könnyű elfogadtatni sem a társadalommal, sem a hatalommal az új találmányokat vagy a tudományos felfedezéseket, elég csak a máig mérgező „lapos Föld” teóriához vagy a geocentrikus világképhez foggal-körömmel ragaszkodó középkori egyházi és világi urakra, valamint a 20. század elején a rakétatudós Robert H. Goddard űrutazással kapcsolatos állításait kritizáló újságcikkekre gondolni. Elnyomó rezsimekben kiváltképp nehéz a tudós feladata, a diktatórikus hatalom ugyanis mindenféle újdonságtól retteg, mivel az újításokat potenciálisan a zsarnokság pajzsán rést ütő, veszélyes támadásoknak tartja. A katolikus egyház, illetve az inkvizíció azért küldött máglyára tudósokat, mert rettegett attól, hogy a kutatások kikezdik a vallási dogmákat. És a puhának hazudott kádári diktatúra is annyira megijedt Dr. Béres József azóta hungarikumnak kikiáltott találmányától, a Béres Cseppként elhíresült gyógykészítménytől, hogy Bérest börtönnel, a Cseppet pedig betiltással fenyegette. Erről a kálváriáról és a kutató hősies kitartásáról szól Gyöngyössy Bence (Egy szoknya, egy nadrág, Papírkutyák, Utolsó rapszódia, Janus) legújabb filmje, A feltaláló.

Veszélyes terep az életrajzi filmeké, mert sok példa van arra (többek között Steven Spielberg Lincolnja), hogy hiába adott egy nagy ember élettörténete, ez és egyénisége mégsem szolgálnak jó alapanyagul az igazán izgalmas, drámai történetmeséléshez. Béres esetében szerencséje volt Gyöngyössy Bencének és alkotótársainak, mert ha maga a doktor nem is nagyvászonra termett karakter, de a Béres Csepp legalizálásáért folytatott küzdelme modellértékű, amelynek révén nemcsak az ő kiválóságáról, hanem társadalmi és politikai problémákról is lehet beszélni. Az 1920-as születésű feltaláló alapvetően a mezőgazdaságban dolgozott, illetve kertészeti tanulmányokat folytatott, és főleg nyírségi munkahelyei voltak, tehát viszonylag távol volt a nagy nyilvánosságtól és a rivaldafényt jelentő Budapesttől. Hatalmas tudásvágy hajtotta, amit bizonyít, hogy 1965-ben, 45 évesen szerzett agrármérnöki diplomát Gödöllőn, 1968-ban pedig doktorált élettanból és agrobiokémiából. 1964-ben került a Nyírségi Mezőgazdasági Kísérleti Intézethez, 1973 és 1976 között pedig másodállásban dolgozott a Kisvárdai Járási Kórház laboratóriumában.

A nevéhez fűződő híres cseppeket a hatvanas évek második felében kísérletezte ki, fő motivációja testvére, Béres Irén betegsége (agydaganat) volt, megoldást szeretett volna találni a rák visszaszorítására. Növénybetegségek terén szerzett tapasztalatai alapján hipotézise az volt, hogy a daganatok kialakulásában is kulcsszerepet játszhat bizonyos nyomelemek (vas, cink, magnézium, bór, fluor, réz, mangán stb.) hiánya, ami miatt az immunrendszer defektesen működik. Így a megoldás az, hogy ezen nyomelemek nagyobb koncentrációjú pótlásával az emberi szervezet védekezőrendszere beindítható, feljavítható. Hosszú kutatássorozat eredményeként született meg 1972-ben a Béres Csepp, feltalálója még emberi szövetekkel is kísérletezett, ami miatt a filmben viccesen „szocialista Frankensteinnek” is nevezik őt.

A cseppek eleinte kézműves gyógykészítményként léteztek, és maga Béres „terjesztette”. Pontosabban, A feltaláló története szerint a rákból felgyógyult Irén vitte jó hírét, amelynek hatására egyre többen keresték meg a doktort, aki nagylelkűen ingyen osztogatta „találmányát”. A kádári hatalom gyorsan felfigyelt a jelenségre, megtörtént a feljelentés (a filmben főnöke, Hollósi elvtárs tette meg a kezdő lépéseket), és 1975-ben kuruzslás vádjával eljárás indult Béres József ellen. A korabeli sajtóban is rengeteg támadás érte, ugyanakkor az „ellenzéki” értelmiségiek mint Nagy László költő és Kósa Ferenc filmrendező kiálltak mellette (Kósa Az utolsó szó jogán című, az eseményekkel párhuzamosan készülő dokumentumfilmjét 1986-ig nem is engedték befejezni). Végül a bíróság Béres József javára döntött azzal a kikötéssel, hogy a patikákban gyógyszerként nem, de gyógynövényboltokban gyógyhatású készítményként forgalomba kerülhet a Csepp. 1978-ban ez meg is történt, de még bő 20 évet kellet várnia arra, hogy hivatalosan is gyógyszerré nyilvánítsák, és valóban elismerjék a feltaláló érdemeit.

Gyöngyössy Bence filmje erre az életszakaszra koncentrál. A rendezőt és alkotótársait egyértelműen ez a dráma érdekelte, ami magában hordoz aktuálpolitikai áthallásokat is. Persze elsősorban az érezhető A feltalálón, hogy rendezője, Gyöngyössy, a film író–producere, Kabay Barna (Jób lázadása, Hippolyt, Szuperbojz) és Petényi Katalin forgatókönyvíró (In memoriam Gyöngyössy Imre, Meseautó, Szigorúan ellenőrzött életek) szívügyüknek tekintették ennek a küzdelemnek a bemutatását (Kabay és Petényi csináltak dokumentumfilmet is a témában Béres József életútja címmel). Elkötelezettségük és kitartásuk hasonló filmjük alanyának mentalitásához, hiszen a Magyar Nemzeti Filmalapnál hiába utasították el a forgatókönyvet, a történetet előbb 4 részes tévésorozatként (Cseppben az élet, Duna TV) valósították meg, majd az MTVA-val összefogva, ugyanazzal a stábbal elkészült az egész estés játékfilm is.

A feltalálón érezhető is a „tévéfilmes” jelleg, illetve az, hogy az alkotók sok jelenetet használtak fel a tévésorozatból az újonnan forgatottak mellett. Ez megmutatkozik a képi világ és a dialógusok szintjén is. Egyrészt Gyöngyössy Bence műve többnyire „lefényképezett színház”, azaz kevés dinamikus jelenet szerepel benne, azok javarészt párbeszédekből épülnek fel. Ami érthető, mert a téma miatt kevés mozgástere volt a film készítőinek, a szűk képkivágások, a statikus kamera és a dialógusok túlsúlya elkerülhetetlen a cselekményben ábrázolt ideológiai konfliktus bemutatásához. Másrészt, az erősen ideologikus konfliktusból következően A feltaláló túlságosan is szájbarágós, didaktikus, ami igen sok életszerűtlen párbeszédet vagy monológot eredményez.

Az értelmiségi karaktereknél, mint Gáspár Tibor címszereplője vagy Trill Zsolt Nagy Lászlója esetében ez kevésbé zavaró, hiszen a tudósok, újságírók vagy művészek privát beszélgetéseikben, egymás között kimondhatták, illetve ki is mondták a nyilvánvalót a rendszerről, csak a nyilvánosság előtt kellett virágnyelven beszélniük. Az olyan egyszerűbb emberek esetében, mint a Székely B. Miklós által játszott Imre, a Béresnek segítő gondnok nagyon zavarók a míves mondatok. Vannak filmek, amelyeknél a parasztok vagy munkások szájából elhangzó emelkedett, filozofikus szövegek a főkoncepció szerves részét képezik (Kósa Ferenc Tízezer napja vagy Tarr Béla Kárhozatja), ám A feltaláló elvileg realista dráma, amelyben egy egyszerű munkástól nem színpadias beszédet várunk el például a film bírósági jelenetében. És az is meglehetősen irreális, ahogy Béres és Papp Katalin, férj és feleség beszélnek egymással otthonukban, sajnos kettejük között nincs meg a kémia.

Ami nem a színészek hibája, mert magával a színészi játékkal amúgy nincs baj, javarészt veterán, filmekben is fel-felbukkanó színházi színészek játsszák a főszerepeket. Gáspár Tibor érzékeny alakításán érezhető, hogy a művészt valóban mélyen megérintette Béres József drámája, A feltaláló sajtóvetítését követő sajtótájékoztatón még el is érzékenyült, amikor „karakteréről” beszélt. Hatházi András és Seress Zoltán is nagyon hitelesen ábrázolják az arrogáns, köpönyegforgató hatalmasságokat, ahogy Harmath Imre is meggyőző Pozsgay Imreként. Viszont Rancsó Dezső abszolút nem illett a „3T” ura, Aczél György szerepébe, mert inkább tűnik egy cseh filmgroteszk megszeppent nyárspolgárának, semmint a Kádár-korszak művészeti életét irányító, ellentmondásos kultúrpolitikusnak (arról nem is beszélve, hogy hanghordozását és gesztusait tekintve Aczél nagyon nem ilyen volt).

Feltűnő továbbá az is, hogy A feltalálóban dramaturgiai szempontból mindenkinek legfeljebb két dimenziója van, beleértve Béres Józsefet is. Sőt, mindenki inkább típusfigura, azaz valamilyen eszmét képvisel, így nem valódi emberi karakter, hanem jelkép (Nagy László ki is mondja a filmben: „Ön egy szimbólum.”). Béres a mártírfigura, a „Dózsa György”, aki inkább elég az izzó vastrónon, minthogy megtagadja elveit (ezért is kelthette fel a doktor története a Dózsa-mítoszhoz vonzódó Kósa figyelmét). Felettese, Hollósi a tipikus köpönyegforgató, aki csak azért rak ki Lenin-képet a falra, mert éppen ilyen módon, „kommunistaként” tud hatalomhoz jutni ebben a korszakban. Ám, ha a rendszer Béres mellett állna, akkor az ő képét kereteztetné be. A Seress Zoltán által játszott Mátyus az áruló, aki nagyon hasonlít a köpönyegforgatóhoz, de abban különbözik tőle, hogy ő 1956-ban és a Kádár-korszakban is radikális, csak éppen a forradalom alatt és a puha diktatúra idején más-más csoportokra csap le vasököllel. Székely B. Miklós gondnoka a háború előtt és után is a különböző rendszerek által kihasznált kisember típusfigurája, aki nem akar sem áruló, sem köpönyegforgató lenni, viszont munkájával, családjával, sőt életével fenyegetik, így a túlélés érdekében ő maga is kénytelen kompromittálódni.

Mindezt azért is volt szükséges kiemelni, mert ezek a típusfigurák is afelé mutatnak, hogy A feltaláló nem pusztán egy életrajzi film, hanem modellszerű történelmi dráma. Ezek a jelképkarakterek kifejezetten jól működnek egy ilyen koncepcióban, Gyöngyössy Bence filmje ebben a legerősebb. Az alkotók egy bonyolult hatalmi hálózatot vázolnak fel, amelyben a tudósnak, a művésznek, az újságírónak el kellett helyezkednie a Kádár-rendszerben, hogy dolgozhasson, hogy érvényesülhessen. Gyöngyössyék Béres és Mátyus konfliktusára építik fel a drámát, ebből eredeztetik a tudós meghurcolását. Kettejüknek a forradalom idején volt összetűzése, amikor a humánus doktor nem engedte, hogy az akkor még a forradalmárok között feltűnő Mátyus és társai meglincseljenek egy embert. Amikor a radikális férfi hatalmi pozícióba került a Kádár-rendszerben, kapott az alkalmon, és vissza is élt hatalmával, hogy beteljesítse személyes bosszúját. Béres József csak addig lehetett biztonságban, amíg egy olyan felettese volt, aki pajzsként védte a kutatót – ezt a „pajzsot” váltotta le a műveletlen és arrogáns Hollósi.

Azaz A feltaláló rámutat arra a nemcsak az államszocializmusban jellemző, hanem az egész magyar történelmet a jelenig meghatározó problémára, hogy sok platformon nem a tehetség, nem az invenció, nem a szakértelem, hanem a protekció számít. Annyiban tudsz érvényesülni, amennyiben jóban vagy a hatalommal. Ha azonban magadra haragítod a hatalmat, vagy van egy személyes konfliktusod egy hatalmassággal, akkor eláshatod magad. Béres József története extrém eset, szabályt erősítő kivétel, mivel sokak életét tette tönkre a rendszerváltozások ellenére stabilan álló magyar „urambátyám rendszer”. Az a szomorú és kétségbeejtő, hogy a film nézése közben ráismerhetünk a jelenre, ami a közelmúlttól tényleg csak külsőségeiben különbözik. Éppen e cikk írása közben is kibontakozóban van egy komoly konfliktus művész és paternalista hatalom között a Térey-díj visszautasítása kapcsán. Meglátásom szerint a Béres-filmnek és ennek a friss esetnek a tanúsága is az, hogy a rendszerváltás elmaradt – akkor a kádári jólét színfalai mögött folytatódtak a Rákosi-korszakból ismerős fenyegetőzések, lejáratások és koncepciós „perek”, most a Horthy- és a Kádár-korszak módszerei („aki nincs ellenünk, az velünk van”) érhetők tetten.

A feltaláló nem kiemelkedő filmalkotás, de azon túl, hogy izgalmas, aktuális politikai kérdések merülnek fel a kétségtelenül drámai történet ürügyén, őszinte, szeretetteljes tisztelgés egy kiváló magyar tudós előtt. Béres József valóban gyógyítani akart, és cseppjeivel, ha csodákra nem is volt képes, de sokak gyógyulásához járult hozzá, illetve máig sok betegség megelőzését segíti elő készítményével. Sok, a basáskodó politikai rendszer metódusait eltanuló, betegeivel embertelenül bánó orvos példát vehetne humanizmusáról.

A képek forrása: Pannonia Entertainment