bezár
 

irodalom

2020. 06. 03.
(K) mint Kukorelly
Cé cé cé pé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé, Budapest, Kalligram, 2019
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Koronavírus-karanténból írok, immár két heti önkéntes otthoni fogságból, és bezártságérzésem, passzolva ennek az írásnak a tárgyához, némiképp a kommunizmus világát idézi. Elolvastam Kukorelly Endre regényét: Cé cé cé pé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé.

A regény bibliai idézettel kezdődik, és minden fejezet előtt szerepelnek mottók (pl. Rainer Maria Rilkétől, Heinrich von Kleisttől, Gottfried Benntől, Thomas Bernhardtól és a „kedvenxc” Friedrich Hölderlintől – akiktől Kukorelly egyébként is sokat idéz, nem beszélve 1997-es H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. című verseskötetéről). Wagnertől is citál: „Ha tudomány, jó, megtanulom. No mondd, miféle a félés?” (41.) Ha csak a kölcsönzött mondatokat nézzük, máris kirajzolódik Kukorelly ars poeticája, meggyőződése, ízlése, érdeklődésének iránya. A görög allúziók mellett fontos, hogy a fejezetek római számok. Megfejtésük – MZ/X, jelentkezz! – talán nem túl egyszerű: az első fejezet MCMLXI = 1961, a második MCMXLII (1942), a harmadik MCMLXXIII (1973), és így tovább: MCMLXIV (1964), MCMLXXXV (1985), MCMLVI (1956), MCMLXXVII (1977), MCMLXVIII (1968), MCMLXXXIX (1989), az időben előre-hátra ugorva. A hosszabb-rövidebb – amúgy igencsak olvasóbarát – szekvenciák számozása a fejezetek számozásából következik; az (1.1)-et a (9.1) majd a (7.1) követi: a (1.x) alatti történések 1961-hez, a (2x) alattiak 1942-höz, a (3.x) 1973-hoz stb. tartoznak: (4.x): 1964, (5.x): 1985, (6.x): 1956, (7.x): 1977, (8.x): 1968, (9.x): 1989. A (0.x)-es részek Általános Dolgok (a szerző szándékait feltételezve használhatunk nagybetűket) – és Hermész. Helyet kap minden fejezetben egy-egy vers is, amely egyik idősíkból a másikba való átmenethez is jó, de a szerző, ezt megszokhattuk, ilyen átkötések nélkül is váltogatja a síkokat, alkalmazza a kontrapunktikus szerkesztést: a bekezdések címként funkcionáló számozása igazít el, mikor és hol járunk.

Kukorelly Endre: Cé cé cé pé

A kötet szép, régies és ironikus alcíme (avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé) megtévesztő lehet első olvasatra – természetesen szó sincs semmiféle értelemben vett haladásról. A „haladást” a kötet tervezője, Hrapka Tibor egy Hermész-szobortorzóval, szárnyas, mozgásban látszó kő lábfejjel illusztrálja, vörös színű borítón. Hrapka, mint Kalligram-kiadványoknál megszokhattuk, most is mestermunkát végzett; hogy egy másik általa konstruált elemre utaljunk, a címoldalon található „regény” szóból alkotott betűkép olvasatomban Kukorelly ebben a könyvben is alkalmazott neoavantgárd megoldásaira utal. Hermész – az istenek követe – a könyv mitológiai „főhőse” egyszerre jelenti a közvetítést és a közvetíthetetlenséget, a szabadságelvonást és szabadságvágyat. A cím a cirill betűk latin megfelelője szerinti kiejtésével fonetikusan van leírva – Cé cé cé pé –, és persze mindenki tudja, a „régebbi” korosztályok mindenképp, hogy ez így „nem jó”.

A narráció elsősorban az ötvenhat utáni, rendszerváltásig tartó korszakról szól, de a forradalomra és a második világháborúra is vannak benne utalások. Még az ókorra is: a hajdanvolt görögség gyakorta viszonyítási pont Kukorellynél, bár ezúttal nem a tőle megszokott módon, a demokráciával kapcsolatban jönnek elő az athéniak (oikosz, biosz idiotikosz, hübrisz, agora stb.): a görög mitológia színpadias háttérként szolgál. Hol egy kisfiú, hol egy fiatalember, hol pedig egy férfi hétköznapjairól szólnak, erős hangsúlyt kap a család, a származás, a középpontban – bár nem aparegény – a világháborúban katonatisztként szolgáló, az orosz fronton sebesülést kapott édesapával: Kukorelly érezhetően emléket állít neki e könyvvel. Az apáról szóló, vissza-visszatérő részeket mintha tanulmányban, tudományos munkában olvasnánk (sokszor dokumentumok is szerepelnek), és ettől a direkt távolságtartástól az alak mintegy fölmagasztosul.

(K) világának közepe a Szondy utcai lakás középső szobájának közepén levő kerek kártyaasztal lapján található repesznyom, innen – in medias res – indul a „visszaemlékezés”: a történések szálai. Ostrom – ezt a szót sokszor használja (K) édesanyja. Budai úrilányként nőtt föl egyébként, aki a világért sem ejtené ki a száján, hogy Élmunkás híd. Visszatérő kép, ahogy (K) gyerekkorában összegyűlik a család a szokásos csütörtöki bridzspartira, ahol megy a szalonzsidózás, prolizás és komcsizás. „Bridzsezés közben Loli meg a férje, Miki, folyton a zsidókat emlegette. Szorosra köti Miki a nyakkendőjét, alaposan meghúzza, nem lazítja meg, hülyén néz ki, mégis jól áll neki. Folyton nyilván nem zsidózik. Sokszor.” (K) anyja bridzsel a legjobban a rokonok közül, de unja. „A játékot is, a többieket is. A férjét is. Hogy Miki miért ennyire lassú, és Loli miért önt magára minden egyes alkalommal egy fél üveg Givenchyt.” (51.) A deklasszált középosztály romantikus romlottságát kifejező kártyapartik izgalmas elemei a regénynek, jól ellensúlyozzák a másik, újra meg újra előbukkanó szálat a szerencsétlen Pásztorral.

(K) általános iskolai osztálytársa Pásztor, a Pasztuhnak csúfolt kulcsszereplő kisfiú, aki oroszórán a tanárnő magyarázata után sem képes a CCCP-t esz esz esz er-nek olvasni. Innen a cím, melynek „talányát” a (0.29)-es rész, a könyv talán legmélyebben vicces jelenete oldja föl. Pasztuhhal ciki barátkozni, (K) alig bírja levakarni, felnőttként is nyomasztó társasága, mégis gyerekkorának egyik meghatározó élménye a Pásztoréknál nézett focimeccs a fekete-fehér tévén, amit folyton állítgatni kell, hogy éles képe legyen. A fiú anyja trappistasajtos kenyeret szolgál föl, lelkes, hogy gyerekével egy úrigyerek barátkozik. Siralmas és egyszerű történetek ezek a lúzer osztálytársról, mégis a beszélő, mintegy viszonyítási pontként, újból és újból felidézi őket. Ez az esetlen, mindenki által lenézett proligyerek – lehetne a Pál utcai fiúk Csónakosa, de semmiképp sem a Pásztorok egyike – felnőtt korában ejtőernyős katona lesz, balesetet szenved, és meghal. Ahogy egyébként Molnár Ferenc regényében is, a gyerekszereplők ugyanúgy tagjai egy focizásra szerveződött bandának, mint Molnárnál a gittegyletnek, viselkedésük, motivációjuk is sokban hasonló. Eszünkbe juthat még Ottlik Géza Iskola a határon című alapműve is.

Apropó Ottlik, izgalmas, és mindenképp életrajzi elem, ahogy az Örley-kör alapításáról olvasva megjelennek a regényben az „öregek”, Ottlik és Mészöly. „Irodalmi kört alapítanak, ez nem volt szokás, mert – miért is? Mert kommunizmus volt.” (146.) Mészöly Miklós egyfajta pót-apafigurának tűnhet, bár (K) anyjának közömbös az író férfiszépsége. „Szép férfiak hidegen hagyják, és hozzámegy egy szép férfihez. Vajon mit szólna egymáshoz (K) apja és Mészöly?” (163.) Az anyát Bartók Béla fia sem érdekelte. „A kis Bartók udvarolgatott, közli (K) anyja fiával, úgy mellékesen, utánozhatatlan úrilány hangon. Szegény Béla” (261.) – mindez óhatatlanul az apa figuráját emeli. Többször szóba kerül a karácsony, látjuk a körülményeitől megfosztott keresztény úri középosztály tagjait az impozáns belmagasságú szobában, nagy és fényűző karácsonyfa előtt, ezüst eszcájggal terített asztalnál pózolni; (K), a húga, a keresztanyja, nagypapa, apa, anya, az anya nővérének családja a fényképész kérésére a középre ültetett nagymamát állják körül. Ha figyelmesen olvassuk a meghitt, mégis iróniával, sőt távolságtartással készített fekete-fehér fotográfiát, mintha mi is részesei lennénk az ünnepüknek: észrevehetjük a nagyszülők büszke mosolyát, a férj odaadó pillantását, az úri fiúcskát, a lányok csinos, alaposan kivasalt ünneplőruháját, mindezt az oda nem illőt a kommunizmus keretei közt.

Az egyes szám harmadik személyű elbeszélő dacára a szöveg naplószerű. A szerzőről köztudott – szerepléskor, beszélgetésekben gyakran felhozza –, hogy a hetvenes évek elejétől naplót vezet, mégis végig érezzük, hogy „meg vagyunk vezetve”, az életszerű én-élmények erősen fikciós jellegűek. Hiába nevezi Kukorelly (K)-nak főhősét (az aktuálisan hozzá tartozó nőt pedig ((C))-nek – ahogy már TündérVölgy című regényében is), és hogy tagadhatatlanok munkásságában az életrajzi elemek, hiba volna a szerzővel a szöveg beszélőjét vagy egyik figuráját azonosítani.

Az elmúlás sokszor előjön. Túl sokszor. Ahogy felvonulnak, föllépnek a szereplők, úgy zárulnak jeleneteik a lakonikus bejelentéssel: „már meghalt”. Kukorelly stílusa szikár, hűvös, leegyszerűsített – mintha skandináv tájra csodálkoznánk rá. A mondatok átgondoltak, tűpontosan konstruáltak. Játszik a szavakkal, sűrűn reflektál, de semmi szójáték. Például: „Hazajön (K) apja a hivatalból. Hivatal. Mintha meghívnának valakit oda, vagy hová.” (273.) A mű azonban egészében és alapvetően nem a családdal, (osztály)társakkal, (K) testvérével vagy a ((C)) által megjelenített nőkkel, még csak nem is elsősorban az elmúlással, hanem a „kommunizmussal”, vagyis a létezett szocializmussal foglalkozik, és érzékletesebben, mindenképp szórakoztatóbban eligazít, mint a témáról szóló szakkönyvek. „Az egyetemi KISZ-szoba mindig tele volt zsúfolásig, a nyitva hagyott ajtón dőlt ki a füst, lehetett látni, hogy ott benn fontoskodnak, ezek volnának a kommunisták?” (140.) Szó esik a második világháborúról, 56-ról és 68-ról, az olvadás időszakáról és a berlini fal leomlásáról is. Sallangtalanul, olykor szívbe markolóan idézi fel letűnt korok hangulatát. Humorral is: például a szomszédasszonyok, Vértessy néni meg Somló néni – sosem tudni biztosan, melyik-melyik, és kié melyik lakás – rendre úgy lépnek elénk, mintha ők lennének a Muppet Show két idős páholyvendége. A Cé cé cé pé léleksimogató – noha a történelem, ahogy a négy cirill betűt összeolvassuk, közel sem ezt a jelzőt juttatja eszünkbe. De „nem lelkizünk, lélek külön nincs, a rosszkedv hiszti” (266.), ahogy (K) anyja mondja, miközben elrendezi a dolgokat.

(Fotó: Szilágyi Lenke)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Kiss Annamária --

Független újságíró vagyok. Történelem és francia nyelv szakos bölcsészként végeztem, tanulmányaim során újságírással is foglalkoztam. A Prae-nek 2015 óta rendszeresen írok színikritikát. Külső munkatársként dolgozom a Glamournak. Blogom: My Little Walhalla. Mottóm: a kultúra nem hab a tortán, hanem maga a torta.


További írások a rovatból

irodalom

Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz? Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?
Kálmán C. György: „Dehogyis terem citromfán”. Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó, Budapest, 2019, 240 oldal, 2600 Ft
irodalom

Bűn nélküli bűnregény, avagy a nyomozó rejtélyes halála Bűn nélküli bűnregény, avagy a nyomozó rejtélyes halála
Milbacher Róbert: Léleknyavalyák – avagy az öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről; Magvető kiadó, 2018

Más művészeti ágakról

A Lehetnék bárki című antológiáról
gyerek

Különleges videós produkció készült a rendszerváltásról
A Faktor Terminál produkciója a Tilos az Á Könyvek kötete alapján
Tomek Ducki: Életvonal
gyerek

Nem Tilos Olvasni!
Online könyvklub a Tilos az Á Könyvektől


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés