Idén csak négyen vagyunk. Egyszerre vesszük észre, hogy a padunkat, amin minden évben csak egyszer ülünk, de attól még a mi padunk, arrébb tette valaki. A helyére emeljük. A bőröndökből és hátizsákokból üvegek kerülnek elő és, ahogy mindig, Krúdy is kap a pálinkából, amivel rá koccintunk. Kigazoljuk a sírt, megcsodáljuk a felette egyre nagyobbra növő hársfát, és úgy döntünk, akkor már vonatozzunk el Székesfehérvárra, hogy ehessünk egy finom pacalpörköltet.

Csináltunk már ilyet, de nem egy amúgy is majd' félnaposra tervezett Krúdy-séta után, főleg nem pandémia idején, főleg nem úgy, hogy tudjuk: nagyon kellemetlen a vonaton, maszkban szalonnázni. Fehérváron már várnak minket, a pacal kész, ülünk a lugas alatt és nézzük, ahogy nagy pelyhekben virágzik a nyárfa. Mintha télen nyaralnánk. Ismerősök, barátok esnek be, együtt dicsérjük a pacalt, a megszépült Petz söröző régi és új elemeit, Gyula rágyújt egy szivarra. Ahányszor visszatér valaki toalettről, újra meg újra szóba kerül az új, tekintélyes méretű vizelővályú, hogy mekkora lesz az első vízszámla és hogy vajon ki fog benne először elaludni.

Ebbe az idillbe csörög bele egy ügyfél, egy hét múlva kellene fotózni Tihanyban. Megörülök, a részleteket az utcán bóklászva hallgatom, javaslok, helyeslek, felpezsdül a mostanra amúgy is örömködő elmém, bizsereg az agyam teteje és a lemenő nap idilljében azt sem figyelem, merre járok. Csak mikor leteszem a telefont, veszem észre, hogy a külvárosi bőrgyár felől igyekvő patak fölött húzódó csövek közepén állok. Süt ránk a nap.