Mivel már eleve a műfaj esetében is rétegzenéről van szó, nehéz (főleg első hallásra) kellően nyitott elmével és avatott fülekkel hozzáállni egy olyan stoner zenekarhoz, amely elemeiben tartalmaz ugyan populáris vonásokat, de minden másnak lehetne inkább nevezni, mint mainstreamnek. A King Weed esetében viszont ez semmit sem jelent, hiszen nem csak kimondottan termékeny csapatról beszélünk, amely évente olykor akár több lemezzel is előrukkol, hanem egy minden ízében vagány, a stoner alapokat feldúsító és fogyaszthatóvá tevő formációról.

Elsősorban inkább az alkotói munkára és a stúdiófelvételekre fókuszálnak, nem feltétlenül koncertorientált - ennek ellenére a dalok mindegyike élőnek, nyersnek, ropogósnak és húsvérnek érződik, amihez hozzájárul a markáns és erőteljes hangzásvilág, egy jellegzetes sound és gear, aminél viszont a zenekar nem áll meg sok társával ellentétben. Nem csúszik bele abba a hibába, hogy összeállít egy hatásos hangszerelést, ami az effektekkel és a technikai háttérrel együtt megteremti a maga különleges atmoszféráját, és magával ránt abba: szerencsére itt nem ér véget náluk a történet. 

A zenekar ehelyett azt szeretné megmutatni, hogy ezt az egészet lehet máshogy is, és úgy hozza a műfaj legfőbb jegyeit mesterien összesodorva és tálalva, hogy közben meglepő, újszerű és üde képes maradni a zsáner határait kicsit feszegetve is, már amennyire ezt a stoner filozófiája megengedi. Fellépésében a banda a legenergikusabb Los Angeles-i és seattle-i rockelődöket idézi, és méltán jöhetne akár a stílus szülőhazájából is: ha megvizsgáljuk az elmúlt néhány év termését, látható, hogy hasonló színvonalú és típusú, kiegyensúlyozott repertoár jelenik meg az albumokon. Azonban az idei Let There Be Weed emeli a tétet, és olyan, mintha a korábbi anyag legjavát állították volna össze, hogy magasabb szintre vigyék, túllépve saját szférájuknak, a stonernek kereteit.

Az összbenyomás, amit sugároz a korong, valóban felér egy spirituális utazással a meditatív hangulatnak és a zömmel lassú, melankolikus, kellemes, mégis feszes tempónak hála. Ha megnézzük a stoner/stoned szó etimológiáját, akkor tudhatjuk, hogy általában vagy az alkotók vannak illuminált állapotban a művek születése közben, vagy a hallgatóság által így válik igazán érthetővé a játék, a King Weednél viszont egyáltalán nem érvényesek ezek a sztereotípiák: a számok eredetiek, lazák, merészek, meg nem alkuvóak és addiktívak. Úgyszólván ez a zene maga a szer, a súlytalanságban lebegő mámor és kábulat annak, aki észreveszi és értékeli a srácok által alkalmazott intelligens megoldásokat.

A banda zeneszerzői és előadói készségei a stoneren belül is egzotikumnak számítanak, hiszen valahol a dilettancia és a profizmus mezsgyéjén lavíroznak, miközben az agresszió teljes hiánya mellett áraszt magából valamiféle látens, de nem rosszindulatú agresszivitást is, ami olykor félelmetessé és nyomasztóvá tudja tenni az adott dalt, még ha maximális nyugalom is árad belőle. A lemez szólamai hanyag, lezser és pofátlan módon törtetnek előre - helyenként aprólékosságra és kifinomultságra cserélve a stoner faragatlanságát, máskor szándékosan rájátszva a naturalisztikus hangzásra, amit megfűszerez az is, hogy improvizáció és tudatos tervezettség határai elmosódnak, és egy időtlen dzsemmelés kiragadott részleteinek érződnek a szerzemények.

Kicsit a hasonló műfajban alkotó görög Naxatrasra emlékeztet a zenekar stílusa, de azzal ellentétben a King Weed albumai enyhe visszafordulást jelentenek a tradicionális rockzene felé. Nem annyira kompakt, világos és könnyen követhető a dalok világa, mint a hagyományos zsánereknél, de legalább ugyanannyira jól strukturált és megkomponált valamennyi részük. Balkáni kollégáikhoz hasonlóan a francia stonerek is kialakítottak egy testreszabott és viszonylag egyedi zenei közeget, még ha sokkal több kísérletezésbe és közepes szám kiadásába is került ez, mivel a jelenlegi albumon tényleg érezni lehet, hogy beérett az intenzív és kitartó dalírás gyümölcse.

Az ének érdekes módon nem is igazán hiányzik, hiszen a potenciális egyhangúságot a szólógitár narrációja tökéletesen írja felül (ami egyébként szintén előrelépés a korábbi lemezekhez képest), ugyanakkor az olykor kakofón vagy idegen hangzású szólamok erdejében biztos kézzel navigálja is a hallgatóságot, és mindig akkor kerül a középpontba a játéka, amikor éppen szükség van rá, így kitölti a ritmusszekció által nyújtott kereteket. A gitárok precízen és szinkronban követik le egymást, de a basszusfutamoknak is fontos szerepe van mind az átkötésekben, mind a többi húros hangszer ellensúlyozásában, hiszen nem csak rivalizál utóbbiakkal, hanem olykor dominálni is igyekszik a mezőnyt.

A torzítások, a telt hangszínek és visszhangok megteremtik azt az alapszituációt, ami miatt a nulladik másodperctől átlényegül és már-már transzcendens kontextusba kerülnek a dalok. A klasszikus értelemben vett skálázások kevesebb szerephez jutnak egy populáris irányzathoz képest, ugyanakkor a diszharmónia gyakrabban jelenik meg. Ezeknek egyaránt az a funkciójuk, hogy megtörjék a szigorú és vontatott riffeket, és a stoner rock rituális jellege mellett felrázzanak és fél lábbal a földön tartsanak minket, de a kiállások és a tempóval, vagy a témákkal való variálások is ugyanezt a célt szolgálják.

Általában sokféle alappal operál az album egy adott számon belül is, de ezek nem csak találomra összerakott montázsok (ami másoknál megint csak gyakori hibaforrás lehetne), hanem gondosan összeválogatták, mi, mihez illik, egyes ötletek pedig kifejezetten mások köré épülnek, emiatt nem mesterséges vagy mesterkélt a végeredmény. A dalok hűen követik a műfaji szabályokat, és noha néha nem annyira letisztultak, hanem inkább absztrakt és szövevényes egységekből épülnek fel, hallani lehet, hogy van mondanivaló - főként, mivel egy erősen expresszív és kötetlen irányzatról beszélünk a stoner esetében.

Technikailag a trash és heavy metalt, valamint a progresszív, hard és pszichedelikus rockot idéző lépegetések, szaggatások, tenyértompítások és robosztus akkordok azok a motívumok, amelyekre felfűznek minden egyes darabot. Ezeket pedig a szólók alatt slide-ok, gyakran jól ismert pentatónia, illetve élesen összecsengő dupla- és vibrato-nyújtások egészítik ki, amelyek figuráikban valamennyire Buckethead, Randy Rhoads, Van Halen, Angus Young, Kirk Hammett, John Norum, de főleg Tony Iommi stílusát juttathatják eszünkbe.

A melódiáknak van emelett egy jól felépített linearitása és íve: általában dinamikusan haladnak a zenit felé, amíg szinte tölcsérszerűen, örvényként vonzzák a hallgatót a maguk bűvkörébe - pont úgy, mintha inkább egy garázs rock formációról lenne szó, amely közvetlenül szólítja meg a közönségét, pedig a kettő kissé távol áll egymástól.

Fontos tartópillére a felvételek kiegyensúlyozott ritmikájának természetesen a helyenként virtuóz dobjáték, ami olyan, mintha a King Crimsonból, a Deep Purple-ből vagy a Led Zeppelinből merítene egy kicsit, de a fent említett műfajokon túl a dzsessz és különféle fúziós műfajok hatásaira is emlékeztet. Noha több, mint valószínű, hogy a legtöbb inspiráció esetében nem a tudatosság uralkodott, hanem az elmében mélyen rezgő szuggesztiók, zenei töredékemlékek és talán némi intertextualitás is okosan elrejtve a sorok között.

Közvetlen vagy közvetett módon olyan hatások is befolyásolhatták a riffek születését, mint az Iron Maiden, a Steppenwolf, a Dio vagy a Metallica és szellemi örökösei. A kortárs hardcore és metalcore stílusok lüktetése és a 60-as, 70-es évek zenei tónusai is megmutatkoznak olykor, miközben van az albumnak egy olyan depresszív és melankolikus felhangja is, ami a korai grunge-ra emlékeztet.  

Néhány darab rendelkezik southern rockos akkordvezetéssel és elegánsabb harmóniával (ilyen mondjuk az Outside The Box), mások viszont, így a hipnotikus és fülbemászó Motherland is, mintapéldái annak, hogyan kell száz százalékban stoner riffet és ahhoz méltó díszítéseket írni.

Előfordulnak epikusabb, monumentálisabb, olykor a metálra jobban hajazó szerzemények is: közéjük tartozik a Conquers Of The Light, a Spirits Over Us, a Radioactive Land vagy a Dragonfly, amelyek a Black Sabbath-típusú zenekarok koncepcióit variálják át, de az asszociációk általában szabadok, a legtöbb kérdés nyitva marad és a közönség maga döntheti el, hogyan értelmezi és köti esetleg hozott zenei élményekhez a hallottakat.

Külön csoportot alkotnak azok a számok, amelyek kacsintgatnak a mainstream felé és populárisabb motívumokat jelenítenek meg mind alapjukban, mind dallamukban. Kiváló példa erre az albumnyitó Psychonaut és az Onward, amely utóbbi a korong egyik legjobb szólójának is a birtokosa, ami karakteresen domborodik ki a dekorációkként és fillekként használt egyéb szólók tucatjainak tengeréből.

A lemez abban is különbözik a korábbiaktól, hogy azt az érzetet kelti bennünk, mintha egyetlen zenész lelke játszana egy időben valamennyi hangszeren, aki egyszerre érzelmes és érzelemmentes, semleges és szenvedélyes a kontextustól függően. Mellékesen megemlíthető egyébként, hogy bár egyazon téma köré szövődnek, sokszor a lemezborítók is esztétikusak, érdekesek és kreatívak. Ezek ugyancsak hasonló dolgokat próbálnak elmondani és bemutatni mindig máshogy, éppen úgy, mint a zenekar dalai.

Az önkifejező jellege miatt óhatatlanul van öncélú vonása is az anyagnak, de az ösztönös, befogadható játék, valamint az, hogy nem érződik semmilyen görcsösség és bizonyítási vágy a dalokon, rábízza a hallgatóra, hogy tetszése szerint használja fel a kapott ihletforrásokat, akár dalírással kacérkodik az illető, akár session zenészi babérokra tör.

Ugyanis az egyetlen, ami felróható valamiféle hibának, hogy ezek a dalok inkább szólnak zenészektől zenészeknek, mint egyszerű, „mezei" fogyasztóknak, még akkor is, ha igyekszik felszabdalni a stoner rock klasszikus korlátait, és szokatlan képzavarral élve újrahegeszti azokat.

Az albumnak szkizoid hangulata ellenére van egy (némi eufemizmussal szólva) szárnyaló, hullámzó poétikai aspektusa, és ha nincs is benne olyan, ami legendássá, közismertté és vitán felül szimpatikussá vagy szerethetővé teszi a publikum számára, a Let There be Weed - ahogy a címében lévő parafrázis is sugallja - segítheti az alkotói elmélyülést, befelé fordulást és még teljesebb önismeretet a művészlelkek számára a tél és a karantén hosszú, bágyadt hónapjai során.