Brad Mehladu-ról és jelenlegi zenekaráról (Larry Grenadier - bőgő, Jeff Ballard - dob) már sok jót leírtak, így méltatásukra szuperlatívuszaink nem nagyon maradtak. A mostani, Zeneakadémián tartott online koncertjükre sem lehet panaszunk; csodálatosan játszottak, ám némi hűvösséget érezhettünk a zenekar felől. Ezt azonban betudhatjuk annak a lehetetlen helyzetnek, hogy az üresen kongó Zeneakadémián kellett alapvetően közösségi zenét (a stúdiózást ne keverjük ide) a jó pár falnak játszaniuk. Ne is fecséreljük tovább erre a szót, ez egy olyan jelenség, ami az elmúlt év koncertfelvételeit általában jellemzi. A most következő időszaknak feladata, hogy valahogy megőrizze a közvetítések pozitív hozadékait anélkül, hogy ezt a hidegséget közvetítené, amin természetesen az élő közönség jócskán változtat majd.

E lehetetlen helyzet ellenére is a trió nagyon jól teljesített. Nem lehet azt mondani, hogy ne élték volna át a zenei folyamatokat száz százalékig, vagy ne vették volna koncertjüket halálosan komolyan. Szorosan összetartozik ez azzal, hogy miért számít a zenekar úgymond a mai mainstream jazz egyik csúcsának. Mehldau sikereit véleményem szerint olyan stratégiákkal érte el, amelyek a legtöbb improvizatív – és persze minden egyéb – zenében dominálnak. Kommunikáció, végtelen nagyságú repertoár, zenei nyelvismeret és a zenei nyelvvel, valamint a formákkal való szabad játék jellemzi. A kamarahangzást persze már Bill Evans átültette jazz combóra, de ez nem mond ellent Mehldau újításainak, amiket a jazzben létrehozott. Felesleges lenne méltatni Mehladu technikáját, köztudottan az egyik legtechnikásabb zongorista akkor is, ha épp nem virtuózkodik (teker). Motívumai Jarrett és Peterson mellett a legfelismerhetőbb védjegyek közé tartoznak.

Tehát az egyik legnagyobb élő zongoristával van dolgunk, na igen. De amiről szólni kíván ez a rövid írás nem más, minthogy mi van a hangszeres tudáson túl, ami megkülönbözteti a trió játékát a többi mainstream zenekartól. Nyilván a repertoár is ilyen; mindig is híresek voltak arról, hogy milyen tágan értelmezik a „standardek” fogalmi határait, és olykor könnyűzenei példákkal is ugyanolyan mélyre tudnak ásni, hanem mélyebbre, mint a standardirodalommal. Ami azonban igazán kiemelkedővé teszi a zenekart, azok a kommunikációs stratégiáik; megjelenik egy motívum Mehldau bal kezében, azt jobbal átveszi, kifejti, majd Grenadier (bőgő) és Ballard (dob) is beépíti saját játékába, abból az egész zene gombolyagszerűen halad tovább, visszajutva ezáltal a szólistához, lelkesítve így az egész zenecsinálás eseményét. Állandó közös pulzáció jellemzi így a triót, de ezt persze minden jó jazz zenekarról elmondhatjuk. Esetükben mégis kicsit másról van szó; az a hosszú idő, amit azzal töltöttek, hogy kialakítsák – persze még mindig mainstream, de abból a legmagasabb szintű – zenei világukat, egy állandóan lüktető, kölcsönös figyelmet igénylő, zenei kommunikációra épülő aktivitást eredményez. A trió nyitott "zeneműveket" ad elő. Érdemes meghallgatni, ahogy Mehldau Grenadiert kíséri. Hallgat, megvárja amíg az ő pillanata következik, letesz óvatosan egy harmóniát, megint figyel, majd ismét leüt pár hangot, mindezzel szerves részét képezve az egész előadásnak. Úgy gondolom, tényleg a legeredetibb mainstream zenekarról van szó, akiknek koncertjeit akkor is érdemes követni, ha annak előadótere kong az ürességtől.

Fotó: Nonesuch Records