A Tobi színei, Bakony Alexa dokumentumfilmje kapcsán semmiképp nem tudunk elmenni aktuálpolitikai vonatkozásai mellett: a film Tuza Tóbiás Benjámin, születési nevén Tuza Jázmin, egy női testbe született, de magát férfiként azonosító transznemű fiatal felnőtt életét mutatja be, és követi egy változásokkal teli időszakon keresztül. Mivel a kormányoldalon az utóbbi időszakban igencsak felhevült az LMBTQI emberekkel, közösségekkel szembeni negatív megítélés és beszédmód, valamint törvénybe ütközővé vált 18 éven aluliak számára az LMBTQI tartalmak megjelenítése, a film a szintén idén megjelent Anyáim történetéhez hasonlóan ezeknek a hangoknak az opponenseként foglal állást, akkor is, ha a produkciók már évekkel korábban elő voltak készítve, és nem volt céljuk egy ilyen politikai erőtérbe érkezni.

Azonban Tobi életének bemutatása ebben a dokumentumfilmben nemcsak arra szolgál, hogy érzékenyítsen – bár erre is alkalmas –, hanem bemutat olyan felnövéssel és önmegismeréssel kapcsolatos kérdéseket is, amelyekkel megannyi ember szembesül az élete során.

A film nem marad meg a felszínes, sematikus karakterábrázolás szintjén, és a történetben megjelenített Tobinak sem a nemi identitása a legizgalmasabb vonása, hanem az, ahogyan a világban és a családjában betöltött helyét látja, önnön lényét meghatározza, újragondolja a film előrehaladása, illetve a film által felölelt életidő alatt.

A Tobi színei éppen Tobi életének hétköznapiságával bizonyítja, hogy a marginális pozícióba helyezett közösségek tagjai sem kezelhetők homogén egységként, hiszen csupa egymástól is nagyon eltérő, eredeti és egyéni személy alkotja ezeket a csoportokat, akiknek csupa egyéni és eredeti, de igazából rendkívül hétköznapi problémán keresztül kell egyről a kettőre jutniuk. Mint bárki másnak.

Tobi életét Bakony Alexa filmje olyan drámai hangvételű, megfigyelő stílusban követi, amely roppantul segít abban, hogy közvetlen élményként nyerjünk bepillantást a fiú világába. A filmkészítő stáb teljes mértékben beleolvad a környezetébe, a szereplők pedig látszólag fesztelenül, a kamera jelenlétével nem foglalkozva tárják fel gondolataikat. A film „drámai” motívuma abban rejlik, hogy Tobi történetét nem egyszerűen összefoglalt szerkesztésben kapjuk meg, hanem a stáb ténylegesen, jelenidőben követi a kamasz életét, s így nézőként mi is jelen vagyunk a fontos, érzelmileg gyakran katartikus pillanatoknál – például a telefonbeszélgetésnél, amikor Tobi megtudja, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma jóváhagyta a nemváltoztatását; szülei vidéki falujából való elköltözésének fontos óráiban; az érettégi előtti stressz pillanataiban. A film a pár évvel ezelőtt megjelent Könnyű leckékhez hasonlóan felnövéstörténet-dramaturgiát épít a játékidő alatt, s csakúgy, mint annak Szomáliából származó főszereplője, Tobi is komoly utat jár be.

A film sikeres abban, hogy a több éves forgatási periódus során felfedezze Tobi életének visszatérő konfliktusait és kérdéseit, s a dramaturgiai ívet ezekre a motívumokra fűzze fel. A legfontosabb központi szereplő Tobi mellett az édesanyja, Éva, akinek megismerésére a film olyan nagy hangsúlyt helyez, hogy személyéhez és lelkivilágához talán még közelebb is jutunk, mint a zárkózott, nehezen kifürkészhető Tobihoz. Éva megértése nélkül a film sem működött volna olyan jól, mint ahogy így teszi.

Tobi anyja tehát legalább annyira fontos szereplő, mint a gyermek: az ő drámáján keresztül azt tudjuk meg, hogy egy támogató és mindenben gyereke igényeit megérteni vágyó szülőnek is nehéz elfogadni gyermeke változását, elvesztésének félelmét. Tobi szülei példátlanul elfogadók és toleránsak abban, hogy Tobi a nemváltoztatáson keresztül kiteljesíthesse a valódi lényét a világ felé, azonban az ilyen volumenű váltás még egy ennyire nyílt gondolkodású, szeretetteli családban is mély fájdalmakat tud okozni a hozzátartozóknak. Tobi és az édesanyja konfliktusa nagy részben aköré szerveződik, hogy Éva nem könnyen engedi el azt a képet, amikor gyerekére még kislányként tekintett, s Jázminnak hívta. Tobit azonban ez bántja, hiszen az ő megélése szerint az akkori énje ténylegesen nem ő volt. Hogy melyik megéléshez tudunk nagyobb szimpátiával kapcsolódni, ebben a döntés a nézőre marad. Viszont mindenki megélése igazként jelenik meg. Itt jön a képbe a kisebb szerepet kapó, de sok  fontos pillanatban határozottan jelen levő apa figurája, Zoltáné, aki egy kulcsmondattal járul hozzá a film egyik fontos igazságához: nem megértened kell, hanem elfogadnod.

A cselekményből kiderül viszont, hogy Tobi számára az önmeghatározás hosszadalmas, időnkét csalódással járó fejlődési folyamat, az LMBTQI szivárvány több színének bebarangolása. Jázmin néven először biszexuálisnak, leszbikusnak, majd transzneműnek határozza meg magát. Kamaszként férfias karakterjegyeket sajátít el, azonban gátakba ütközik, azt éli meg, hogy képtelen sikeresen hozni az összes olyan tulajdonságot, fizikai adottságot, amelyeket a társadalom tipikusan férfiasnak nevez.

Tobi fejlődésének nagy lépése, hogy végül konzisztens definíciót talál önmagára, „non-binary” identitásúként (nem-bináris, semleges neműként) tekint magára, azonban ebben a címkében – a film legalábbis ezt sugallja nekünk – már nem a szigorú  definícióknak és az előre elrendelt sztereotípiáknak való megfelelés kényszere, hanem éppen a saját identitásának szabadsága rejlik. Ettől fogva nem kizárólag a társadalmi normák szerint elrendelt férfi vagy női karakterjegyek mellett kötelezi el magát, hanem mindenből annyit kíván meríteni, amennyin keresztül önmagának eredeti és egyedi karakterét a legjobban meg tudja ismerni és a világ számára kibontakoztatni. Ezáltal válik szabaddá a szigorú definíciók megfelelési kényszert provokáló béklyói alól, s a film ezt a fejlődési folyamatot, illetve annak néhány lépését követi példátlan érzékenységgel.

A Tobi színei jól megcsinált és kifejezetten elgondolkodtató film. Igaz, mutathatott volna többet is, megismerhettük volna a testvérek, a családtagok, az iskolai közösség megélését, vagy jobban ki lehetett volna bontani, hogy Tobi Budapestre költözése a kis faluból milyen hatást gyakorolt a fejlődésére. A film nagy időugrásokkal dolgozik, s bár sosem érezzük, hogy lemaradtunk valami lényegesről, a valódi mély lélekanalízis elmarad, véleményt és hipotézist nem formál Bakonyi Alexa rendezése, inkább a cselekményekből következő kérdésfelvetései hangsúlyosak. Összességében a Tobi színei újabb remek példája annak, hogy milyen sokszínű és eleven, fontos témákat megragadó, bátor és a filmnézői szempontból is élvezetes magyar dokumentumfilmek készülnek korunk feszült társadalmi légkörében. Reméljük, a közeljövőben még sok hasonlóan érzékeny alkotásnak örvendhetünk majd a moziba visszatérve.

Képek forrása: Cirko Film