bezár
 

irodalom

2022. 02. 10.
Fattyúk hava
Helyzetjel
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hamar megismertem a kor jellegzetes tüneteit: a Róna-kólát, a nadrágzsebbe ragadó Fruttit, a krumpli- és medvecukrot, a kőbaltás sörcímkét, Surdát, Lindát és Hofit, a lengyel piaci hifit, az íztelen golyórágót, a cápaképű, öreg Skodánkat, és a fekete-fehér Orion-ködöt, amiben homályosan derengett a Szünidei Matiné. - Helyzetjel című rovatunkban Tolvaj Zoltán regényrészletét olvashatják.

[…]

Béketűrő szemüvegem gyöngyözik a dekkáni aszályban. Tisztán látom a fennsíkot, amit három óriási hegylánc fog közre, miközben a Mogul-dinasztia terjeszkedéséről olvasok tüntetőleg a harsány otthoni viták kereszttüzében. Kerek fejjel, fontoskodó tekintettel hesszelek a cilinderes optikák mögül. Nem is az a baj, hogy süldőkorom óta túl sokat okoskodom (illusztris megfogalmazással: „a megismerés szeplőtlen módozatai érdekelnek”), vagy hogy én volnék az egyetlen nem-pragmatikus tépelődő a családban, mialatt a többiekből hamar kirobban az egzisztenciális csődből fakadó indulat, és mindent beterítenek a düh cafatjai, miközben én a gyakorlati ész kritikája szerint néma csámcsogással bástyázom körül magam, amit többnyire akkor muszáj, ha az értetlen közeg harsány reakciókkal bombázza az introvertált utód zsigeri csöndjét. Kamaszként az ember persze túl sokat képzel önmagáról. Valóságtól elrugaszkodott eszményi dimenziók és ábrándok közt lubickol nagyon is konkrét fizikai testtel, miközben aligha érzi magára vonatkozónak az anyagi világ törvényeit. Bennem is elég hamar kiérlelődött a passzív lázadás az oksági elvek kőbe vésett szigora ellen, holott nem sok közöm volt a világ teleologikus rendjéhez azon kívül, hogy otromba szerkezetem karbantartójaként egyre inkább eggyé váltam az absztrakt gépezettel, ami a családunkat, a rokonságot, a szomszédságot, és tágabb értelemben az egész világot a markában tartja. Meddő igyekezettel próbáltam elsajátítani a normák tudomásul vételével járó, átlagos önmérsékletet, legalább akkora elánnal, mint amekkorával apám szokott öntöttvas radiátorokat bütykölni a nyári kánikulában: „Időben készülődni kell a télre! Nem amikor már befagy a seggünk, fiam!” Engem kissé megijeszt, mennyire nem képes élvezni a nyarat. Igazából sose láttam őt üdülni. Miközben hányaveti családok Tihanyban fagyiznak egy Wartburg motorháztetőjén, apám speciális vegyi anyagokat injektál üres kukákba, majd egy fúrógépből avanzsált, rögtönzött szivattyúval keringeti a folyadékot a ház korhadt fűtőcsöveiben. Alibiből asszisztálok, úgyszólván produktív nihillel járulok hozzá a művelet sikeréhez. Míg ő a kukákba ülepített folyadékkal feltölti az épület nyirokrendszerét, én rozsdás csörlőkkel és síndarabokkal kondizom a műhelyében. Mire feljutok a lakásba, az előszobában már öt centi magasan áll a víz, spriccel a lyukas radiátorokból a nyári fűtőlé, nagyapám meg csak evickél a síkos linóleumon, mint Noé az öregek otthonában.

Hamar be kellett látnom, hogy apu öröksége elsajátíthatatlan, bármekkora is legyen az erőfeszítése, hogy átadja nekem a mesterség fortélyait. Az én kezem-lábam nem épít és szerel, hanem öntudatlanul rombol. Csépeli a csaptelepet, beveri a vitrinüveget, meghajlítja a csavarhúzót, eltöri a kalapács nyelét. Tüntető düh és lázadó ügyetlenség a jószándék elfuserált vektoraiban. Hibás tárgyaim és berendezéseim, a begyűrt magnó- és videokazetták tehetetlen ütlegelés hatására landolnak a kukában. A végső csapást többnyire a homlokom tetején képződött középkori szarvkezdeményekkel mérem rájuk. Azzal áltatom magam, hogy megörököltem anyám érzékenységét. Életem első szerelme felvilágosított, hogy ez nem egészen így van. Búcsúzásképp ennyi állt a kézzel írott levelében: „A férfi ereje abban rejlik, hogy nem törnek össze a kezében a dolgok.”

Alattunk lakó nagybátyám, Hortyi bácsi ezzel szemben az Akhilleusz Érdemrend becses tulajdonosa, Kossuth-díjas hegesztő. Úgy tizenöt éves lehettem, amikor hokiütővel kellett visszavernem a küszöbünkről, amikor a korlátot markolászva, véreres szemekkel kúszott fel az emeletre, akár Az élőhalottak visszatérnek című film zombijai, miközben azt hajtogatta, „kicsinállak, te rühes kurva.” Anyám addig bemenekült a vécébe. Szerencsére nálunk volt legjobb gimnáziumi cimborám, akivel kopott Iron Maiden pólóban bátran kiálltunk a lépcsőfordulóra. A biztonság kedvéért magamhoz vettem a hokiütőmet, de az incidens végül röhögésbe fulladt, amint a gimis cimborám meglátta, hogy úgy zavarom el Hortyi bácsit a picsába, mint egy karót nyelt komornyik: tagoltan és udvariasan magázódva. Hortyi bácsit egyébként kenyérre lehetett kenni józanul. Rendes volt, csak kissé szótlan és mogorva. Nagyrészt elfoglalta magát a kertben, fát aprított, fűnyírót élezett. Miután elvonult aggregátorokat szerelni a pincébe, viszont egészen más emberként bukkant fel. Össze-vissza hadovált, és minden ok nélkül elkezdte rugdosni a kutyámat, mielőtt lefejelte a teraszt és kiterült a gyepen. Hangja ilyenkor lesüllyedt a legalsó regiszterekbe, mintha egyenesen gyomorszájból képezné a szavakat: „Viggye! Vigye el az ördög.” Gyakorta néztünk egymással vérségi farkasszemet. Szerencsére akkoriban érvényesült a serdülőkori testsúlygyarapodásom, míg ő az acetonos révülettől leszálkásodott, így elegendő volt pár rövid tőmondat az etológiai párbaj lefolytatásához, és mindenfajta tettlegesség nélkül elintézzük a territoriális vitákat. Éveken át képzeletben metszettem nemzetségünk generációs vadhajtásait, hogy – akár a jó kertész – roncsolás nélkül kiollózzam a szárba szökkent, káros szöveteket.

Pár nappal azután, hogy pacuha Zrínyiként bevédtem édesanyám emeleti helyőrségét, csörömpölésre ébredtünk fel az éjszaka közepén. Törő tárgyak zaja és artikulálatlan üvöltés hallatszott a földszintről. Ahogy kinéztem, láttam, hogy filigrán unokanővérem pizsamában mászott ki az ablakon, majd berohant a bokrok közé. Apámmal csöndben leosontunk a lépcsőn. Addigra megszűntek az éktelen robajok. Azt hittük, betörővel van dolgunk, de amikor benyitottunk a lenti lakásba, egyből láttuk, hogy az Akhilleusz Érdemrend becses tulajdonosa egy növekvő vértócsában vonaglik a földön, és egy jókora üvegdarab áll ki a sarkából. Elnyiszált lábszárából ütemesen lüktetett a vér. Óvatosan átléptük a földön heverő szilánkokat, és stabil oldalfekvésbe helyeztük a testét. Homérosz borszínű tengere egyre dagadt körülötte, de a bolyhos padlószőnyeg beitta a gyöngyöző vérhabot. Hortyi bácsi néha rándult egyet, mint a süldő malac a vágóhídon. Egyből ledermedtem. Apám végig káromkodott és szentségelt. Nemrég szereztem jogsit segédmotorra, de csak szemléltető bábukon alkalmaztam nyomókötést. Apám egy olajos ronggyal és egy gumipókkal állította el a vérzést. Már hajnalodott, amikor betoppant a felmentő sereg. A vörös zubbonyosok feltették Hortyi bácsit egy hordágyra, majd nyomban sarkon fordultak. Egy darabig bámultam a vészvillogót, és halkan dünnyögtem: mementő móri. Biztos voltam abban, hogy egyebet se szirénázhatunk.

Apámnak nem voltak ínyére csapodár ambícióm, a különféle zenei skálákon elkövetetett, autodidakta erőszaktételek. Először a felhúrozott faltörő kostól akadt ki (egy kölcsönkapott elektromos gitár), majd filléres bárzongorám lett a zaj fő forrása, földszinti lakók hamis Joplini mulattatója. Pedig a hangszer impozáns volt. Feketére lakkozott, azsúros monstrum. Sajnos túl lusta voltam a szolfézshoz, így két szikár hordár elvontatta a roppant szilavázat a bálnatemetőbe, a jótékony csend közmegegyezéses öbleibe. Pedig elsöprően dicsőséges volt a bejövetele. A zongoracipelés már önmagában egy érdekfeszítő manőver, századeleji kabarék tragikus végkimenetelű eseménye. A toronyházak tetejéről röpködő pianínók ma is jól mutatnak a hongkongi akciófilmekben. Esetünkben a sarki ivó elől felbérelt napszámosok akcióztak. Mindegyikükre erőkaronként nyolcvan kiló zengő teher jutott. A brigádvezetőt bátran nevezzük Pestának, bár én sem kedvelem az ilyen degradáló elnevezéseket, valóban így hívták szegény ördögöt, hiába válthat ki – hic et nunc – járulékos ellenérzéseket, hiszen sokan kreáltak már hozzá hasonló, elcsépelt figurákat. A névadási formuláktól függetlenül viseljük el Pestát pár tölteléksor erejéig, főleg mert – pár potyasör fejében – minden logisztikai szakértelmét beleadta a feladatba, mondván meg se kottyan neki a közel háromszáz kilós, tőkesúlyos hangszer. Csak sajnos abban a szóban, hogy pianínó, benne volt a nínó, ami már megint a mentő hangját idézte, és a pia, amit Pesta tempósan diktált magába, hogy aztán ezek ketten karöltve repítsék őt a másvilágra nem sokkal a cepekedés után, amikor a szívbillentyűi beleuntak a zaklatott, mefisztói taktusokba. Kósza úri allűrjeimet kiszolgálva konkrétan csak egy apró baleset történt Pestával, amikor a hárommázsás holt terhet (a bécsi mechanikás Gebrüderek ilyen súlyosak) feltuszkolták a lépcsőn a többi speditőrrel. Az illuminált munkafázis alatt a vaskos teher megbillent a fordulón, és hozzápréselte Pesta ujjait (a hüvelykujját kivéve) a lépcsőház falához. Körömágyai mentén kiserkent elbeszélésünk központi eleme (tárgya; szimbóluma), a vér, amely később rászáradt a vakolatra, mint egy régi díszoklevélre a bíbor viaszpecsét. Ez a memento sem tartott sokáig. A gyászhír hallatán lesmirgliztem a falról a plecsnit, ami könnyen lejött, mint a gyerekkezek által odafirkált, ákombákom krétarajzok.

Sajnálatos módon a másik zongorahordár is elhalálozott a munkavégzést követő pár héten belül. Legjobb gyerekkori barátom apja, egy hirtelen haragú matróz agyvérzést kapott, miközben a veteményesben kapált. Zongoracipelés közben még azzal kérkedett, hogy ő bármit megihat, meg se kottyan neki. Nem a rumra gondolt, hanem arra, hogy a képzett matróz bármilyen folyadékkal képes oltani a szomját. Ihat a Gangeszből halotthamvasztás után, ihat a tengerből Szomália olajos partjainál, ihat a mérgezett dögkutakból, mert a jó tengerész képes a szájüregével megtisztítani, amit a szájába vesz, sőt, édessé tudja változtatni a sós tengervizet. Ezt már akkor se hittük el, de vízválasztó kortyolását így is a közeli Szilas-patak savanykás medrében gyakoroltuk. A matróz fia ekkor súgta meg, hogy az apja igazából sose látta a tengert. Egy dunai stéghez kikötve a Mahartnak dolgozott élete végéig. Mi meg, mint aranykori törpék, a környező rozsföldeken kergetőztünk, nadályokat boncoltunk a patakparton anyám elcsórt varrókészletével, miután felduzzasztottuk a medrét építkezési törmelékkel. Még nem ismertük William Blake közmondását: aki szereti a vizet, azt vessétek a folyóba.

Emlékszem, vízisiklót zsákmányoltam a patakparton. Nulla kézzel, azaz elengedett kormánnyal hajtottam hazáig a bicajt, miközben a megszeppent hüllő a csupasz alkaromra tekeredve vonaglott. Sarlóalakú félholddal tarkított pofáját meresztette rám, majd kinyújtózott, és megharapta a vádlimat. Tűhegyes fogai nyomán apró pöttyök formájában buggyant ki a vér. A sikló harapása nem mérgező, csupán enyhe fertőzést okoz, de apám atavisztikus módon gyűlölte a csúszómászókat, így nem tarthattam meg az új házikedvencemet egy letakart lavórban. Apám félelme azokból az időkből eredhetett, amikor még a trópusokon éltünk, ahol ő diplomáciai élmunkás volt, afféle ezermester, a kirendeltség kétkezi szakija. Elég jól feltalálta magát, bár nem beszélt idegen nyelveket és nem is volt párttag, de az eufórikus fordulat éveiben hazajöttünk, mivel nem mert disszidálni. Hamar megismertem a kor jellegzetes tüneteit: a Róna-kólát, a nadrágzsebbe ragadó Fruttit, a krumpli- és medvecukrot, a kőbaltás sörcímkét, Surdát, Lindát és Hofit, a lengyel piaci hifit, az íztelen golyórágót, a cápaképű, öreg Skodánkat, és a fekete-fehér Orion-ködöt, amiben homályosan derengett a Szünidei Matiné. Függöny híján apám egy felszögelt pléddel takarta el az ablakot, hogy beárnyékolja a fekete-fehér házimozit. A Növény-nagyi százhúsz éves, jászsági vályogháza még furcsább volt a trópusokkal összevetve. Legmodernebb készüléke egy Salgó márkájú sparhelt volt. Lenyűgözött engem a fa- és koksztüzelésű pokolrekesz kazánfuratát szabályozó süt-főz billenőkapcsoló. Az öntöttvas lamellák ördöngös módon szabályozták az égés kémiáját, bár sose értettem, honnan tudja a tűz, hogy sütnie kell vagy főznie. Gyermeki gőggel röhögtem ki az ókori sparhelt mechanikáját a floppy-meghajtók Bécsbehívó hőskorában.

Apám atavisztikus ellenszenve a hüllők iránt akkor mutatkozott meg először, amikor kint a trópusokon meglátott egy mérgeskígyót, amint az a fűben kúszott, és szandálba bújtatott bokám felé igyekezett. Nem hezitált. A keze ügyébe akadt gereblyével péppé verte a fejét. A kígyó végső haláltusájában a telek hátulján álló zászlórúdra tekeredett. Napnyugtakor mindig ide sétáltunk ki kettesben, hogy leeresszük a Paranoá-tó víztükrére néző magyar-brazil lobogót. Ezután egymásba karolva ballagtunk vissza a nyári konyhába, ahol anya vacsorával várt minket. Azt hittem, örökké tart ez a nyár. De fél szemmel láttam, hogy a Naplemente (portugálul: Pôr-do-Sol) című giccses tájkép pirospozsgás alakjainak elnyúlt árnyéka úgy vetül rá a zöld gyepre, mint a földből kimeredő méregfogak. Az agyonvert viperát idővel mumifikálta a trópusi nap. Fejetlen, összeaszott teteme most is ott díszeleg a zászlórúdon, akár egy csontszáraz, pikkelyes tengerészcsomó.

nyomtat

Szerzők

-- Tolvaj Zoltán --

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest) költő, író, műfordító. Első két verseskötete a Parnasszus Új Vizeken sorozatában jelent meg (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). Harmadik verseskötete a József Attila Kör és a Prae kiadó gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, 2016; JAK-füzetek #201). Több vers- és regényfordítása megjelent portugál, spanyol és angol nyelvből. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban, 2021-ben MMA irodalmi ösztöndíjban részesült. Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tolvaj_Zolt%C3%A1n&stable=0&redirect=no


További írások a rovatból

Veres András: És megint elölről... – Ady, Kosztolányi, József Attila, Budapest, Balassi, 2022.
Szarka Károly: Az én hibám című könyvéről
Nádas Péter: Rémtörténetek, Jelenkor kiadó, Budapest, 2022.
Kritika a Jövőbemutató antológiáról

Más művészeti ágakról

Beszélgetés a képeskönyvekről a Pagony Szalonban
Steven Spielberg: A Fabelman család
gyerek

A Ciceró Könyvstúdió pályázata


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés