Egyszerű, de annál nagyszerűbb ötlettel indított sorozatot Nick Hornby és Stephen Frears 2019-ben. Válási dramedy egy helyszínen, két szereplővel, tízszer tíz percben – pont a puritán elképzeléstől és megvalósítástól high concept az Egy házasság helyzete. Az első évadban Chris O’Dowd és Rosamund Pike házassági válságát követhettük sajátos szemszögből: Tom és Louise terápiára járt, de az epizódok nem itt, hanem az üléseket megelőző percekben, a szemközti kocsmában játszódtak. Valójában ez volt az igazi terápia: a páros itt fejtette fel, mi is a bajuk egymással, és hol siklott félre a kapcsolatuk. A Pop, csajok, satöbbi után újra együtt dolgozó Hornby és Frears elképesztő tempót diktált, O’Dowd és Pike pedig kellően szuggesztíven adták elő a szellemes és hiteles párbeszédeket. A sikertörténetet folytatni kellett: miután az első évad három Emmy-díjat kapott (a két főszereplő mellett maga a sorozat is megnyerte a saját kategóriáját), antológiasorozat-szerűen megyünk tovább új helyszínnel, új párossal és új konfliktusforrásokkal.

Az Egy házasság helyzete második évada Angliából Amerikába utaztat, a negyven év körüli páros után pedig egy igazi boomer házaspárt kapunk Scott és Ellen (Brendan Gleeson és Patricia Clarkson) személyében. Ez az évad már kevésbé sitcom-jellegű, sokkal drámaibb és érettebb, elsősorban a főszereplők életkorából fakadóan. Miközben az időskori válás tabujával szembesít, az újrakezdés lehetősége helyett (amely az első évadban erősen benne volt) a melankólia, a lemondás, az elengedés és elfogadás érzései dominálnak. Azaz Hornby mindkét évadban kicsit mást kínál, mint várnánk: a fiatalabb párnak megadja az új esélyt (pedig a mai statisztikák már arról szólnak, hogy a házasságok harmada válással végződik az Egyesült Királyságban), a kipróbált, összeszokott párosnál eléri azt, hogy elhiggyük: jobb lesz nekik külön.

Nick Hornbyra jellemző módon mindkét évadban a nő az izgágább, egyben tudatosabb, akihez képest a férfi le van maradva és oktatásra szorul. Az Egy házasság helyzete második évadának elején Scott morgós medve, kényelmes, kissé szemellenzős nyugdíjas, akinek az életét a golf, a horgászat és az egykori háborús csataterek meglátogatása tölti ki. Ellen hozzá képest fiatalos, kíváncsi, spirituális és felvilágosult nő, aki a gyerekek kirepülése után kilépne a megszokott keretekből és új élményekre vágyik.

Az évad azonban nemcsak Ellen, hanem Scott révén is azt bizonyítja, hogy hatvan felett sem áll meg az élet. Az új felvonás voltaképpen Scott fejlődéstörténete. Ellen határozza el, hogy járjanak terápiára, mégpedig azért, mert valószínűleg el akar válni. A tíz epizód ennek a valószínűleg-nek az elfogadása mind Scott, mind a néző részéről.

Az első reakciónk Scott-tal együtt az értetlenség és a kétségbeesés: miért tenné ezt a szívtelen nő szegény jóravaló férjével? Ismét a szeánszok előtt csatlakozunk a pároshoz, ezúttal egy új hullámos kávézóban, ahonnan pár perc vita elteltével felsétálnak a voltaképpeni tanácsadásra. Azonban a sorozat kínálta szűkös időablak ismét többet segít, illetve többet árul el kettejük több évtizedes kapcsolatáról, mint zárt ajtók mögött zajló terápia. Az első évad emlékezetes bravúrjához hasonlóan most is néha a végtelenségig bonyolított allegóriákban beszélnek a szereplők, máskor pedig abba zavarodnak bele, hogy az egyszerű vagy a bonyolult emberek jobbak-e.

Ahogy Scott fokozatosan megérti és elfogadja Ellen álláspontját, úgy Ellen is sokat tanul a régimódi, de szerető és fejlődőképes férjétől. Fontos adalék, hogy a sorozat ezúttal kicsit lazított a szigorú képleten, és a két abszolút főszereplő mellé egy állandó mellékszereplőt rendelt Jay (Esco Jouley) személyében. Jay a kávézó baristája, transznemű, aszexuális és fekete. Scott első reakciója a gyanakvás és a gúnyolódás, majd jön a provokáció és a háborúskodás, végül az elfogadás és a barátság győz – ami mintha az Ellennel való kapcsolatának az alakulását is tükrözné. A vagány és nyílt Jay nemcsak önmagáról, hanem általában a másról, az újról és a szokatlanról tanítja Scottot – már csak azzal is, hogy értelmezhetetlen kávékülönlegességeket szolgál fel neki. Scott bizalmatlan ugyan, de nem begyöpösödött, talán előítéletes, de nem fóbiás, kettejük játékos civakodása és közeledése pedig jótékony humorforrás a sorozat egészében. Míg az első évadban Tom figurája Hornby alteregójának tűnik, Scott olyan, mint Frears.

Őskövületnek lenni egy rapid módon változó világban elég hálátlan pozíció, de sokszor csak az kell a változáshoz, hogy valaki személyesen odaforduljon hozzánk és segítsen indulatmentesen, pontosabban őszinte jóindulattal eligazodni akár a semleges névmások, akár az új hullámos kávék világában – sugallja a sorozat. Az Egy házasság helyzete nem ül fel a PC- vagy woke-vonatra, hanem racionális és érzékeny mellékszállal bizonyítja, hogy nem is olyan nehéz egymás mellett élni. A titok nyitja nem meglepő módon: a kommunikáció.

Scott és Ellen el fognak válni, mégis az lehet az érzésünk, hogy volt értelme végigcsinálniuk ezt a(z ön)terápiát. Nem csak azért, hogy Scott megbékéljen Ellen döntésével, hanem mert mindketten fejlődtek általa, és a kapcsolatuk szeretetteljesebbé vált a végére. Mivel elsősorban Scott nézőpontjával azonosulunk, visszatérő trükkje a sorozatnak, hogy Ellen bedobja egy vágyát, elképzelését, amit Scott-tal együtt nézőként is butaságnak, idealizmusnak minősítünk. Észrevétlenül azonban mindről kiderül, hogy igaz, helyes, megvalósítható. Igaza van Ellennek: attól még, hogy szeretik egymást, nem kellene házasoknak lenniük, mert másfelé változtak, de ez nem baj. És jóban kellene lenniük, a gyerekeik miatt is. Ezzel együtt a szimpátiánk is vándorol kettejük között. Eleinte Scott bosszantóan régimódi, tunya és értetlen, ugyanakkor sajnálatraméltó, Ellen pedig belevaló, öntudatos, mégis kegyetlen. Idővel fordul a kocka, Scott magára talál, Ellen pedig tétovábbá válik. De nincsenek egyedül! Míg a közelmúlt másik nagy házassági sorozata, a Jelenetek egy házasságból a maratoni küszködésről és vitákról szólt, itt öles léptekkel haladunk előre a megértés és harmónia felé, ami nem feltétlenül jelent együtt maradást.

Ahogyan az első évad, a második sem működne a színészek odaadása nélkül, akiknek meglehetősen szűk korlátok közé szorítva kell fenntartaniuk az érdeklődést. Brendan Gleeson széles skálán játszik és abszolút hitelessé teszi Scott útját, Patricia Clarkson inkább néhány bevált gesztust ismételget, de a kettejük közti kémia tökéletes. Hornby okos kérdésfelvetései és sziporkái megdöbbentően tartalmas tíz perceket teremtenek, amelyeket Frears jó érzékkel tesz mozgalmassá, filmszerűvé. Ami kikerül a veterán alkotópáros keze közül, az alig hosszabb néhány TikTok-videónál, mégis gyökeresen más fogyasztói élményt kínál. Bár csábító lehetőség a darálás, hiszen egyben is alig több, mint másfél óra a tíz rész, de olyan tömény az elhangzó anyag, és olyan nagy ívet járnak be a szereplők, hogy érdemesebb több részletben megnézni az Egy házasság helyzetét. Így Scott és Ellen önterápiája felemelő tanulságokkal szolgálhat házasoknak és nem házasoknak egyaránt.

Képek: HBO