Akkoriban több barátom fantáziáját teljesen lekötötte a kertvárosban meghiúsult bérgyilkosság izgalmas esete. A történetet – mivel úgy az érintettek, mint a tárgyi bizonyítékok épen átvészelték az eseményeket – már órákkal a rendőrségi kiszállás után rekonstruálták a nyomozók, a következőképpen: XY, városunk nagy becsben álló, bőkezűségéről ismert polgára egy szép napon eldöntötte, „immár eleget élt” (ezek az ő szavai voltak), miután azonban az emberi életet mindaddig hatalmas értéknek tartotta, kioltását pedig halálos bűnnek, úgy döntött, ahelyett, hogy önkezével vetne véget neki, szakemberre bízza a feladatot. A szükséges anyagi források, mint ahogyan azt ő maga többször hangsúlyozta kihallgatása során, hibátlanul rendelkezésére álltak.

A szakember tehát megkapta a megbízást – a leendő áldozat nevét, pontos lakcímét, és az időpontot, amikor az adott címen biztosan elérhető, némi előleget, valamint az információt, hogy a feladat teljesítése után milyen telefonszámon jelentkezhet a fennmaradó összegért. Az emberbarát abban, hogy a kivitelező sikerrel jár, egy pillanatig sem kételkedett, a megadott számon egy géphang jelentkezett egy széf koordinátáival és nyitókódjával. A széfben a hiányzó összeg mellett egy rövid búcsúlevél is volt, amelyben az áldozat bevallja, tőle származott a megbízás, és felfedi tetteinek indítékait.

A megbízó azonban, mint azt sejteni lehet, a megbízás pillanatától fokozatosan elbizonytalanodott. Mivel pedig tudta, mikor számítson a gyilkos látogatására, és úgy gondolta, ezen a ponton a megbízást visszamondani már nem biztos, hogy jó ötlet lenne, elhatározta: bevárja kivégzőjét és szembeszáll vele. A terep ismerete és életkorához képesti jó erőnléte helyzeti előnyt jelentettek számára. Bár fegyvert nyilván nem tartott otthon, lakása tömve volt önvédelemre alkalmas műtárgyakkal.

A bérgyilkos pontosan érkezett, és a nem várt támadástól rögtön összezavarodott. Így bontakozott ki az a hosszan tartó, inkább romboló, mint véres közelharc, melynek a szomszédok riasztotta rendőrök vetettek véget. Azóta két táborra oszlott a közvélemény: voltak, akik a bérgyilkosra súlyosbított ítéletet kértek, amiért nem ellenőrizte megbízása körülményeit, és amiért filantrópra támadott; és olyanok, akik szerint a felbérelt szakember jelen esetben teljesen ártatlan, sőt, a filantróp vétett ellene, amiért az értékes élet kioltásának felelősségét „neki már úgyis mindegy” alapon át akarta rá hárítani – valamint, mert egy márványszobrocskával tarkóját súlyosan megsebezte. Pillanatnyilag mindkét fél előzetes letartóztatásban volt, és én mindkét táborral egyetértettem.

Amikor a tüntetések elkezdődtek, a két oldal vigyázott, hogy megmozdulásait egy időpontra szervezze; városunk ezután kettészakadt: az északi fertálya „Vesszen a filantróp!”, az északi „Törvényt és igazságot!” kiáltásoktól harsogott.

Mivel két helyen egyszerre egyikünk sem tartózkodhatott, úgy egyeztünk Borókával, aki hozzám hasonló okokból mindkét véleményt támogatta, hogy váltásban járunk majd, egyik nap ő északra, én pedig délre, a következőn fordítva. Esténként könnygáztól egyre pirosabb szemmel – a demonstrációk ugyanis zavargásokká nőtték ki magukat, már rég nem csupán egy konkrét bűnesetről szóltak, és napról napra erőszakosabbá váltak – számoltunk be egymásnak lényegileg nem sokban különböző tapasztalatainkról. Később rájöttünk, jobb, ha a haza vezető utat már együtt tesszük meg – attól fogva a központban, egy virágosbódé mellett, a sarkon találkoztunk, mindig egy előre rögzített esti órában. Ő volt az, aki az állatot észrevette.

- Bibi, oda nézz! – nevetett, és a táskám pántjába kapaszkodott.

Méretre snauzer volt, fajtára meghatározhatatlan. A járdaszigeten állt, néhány méterre tőlünk, egy lábakkal az égnek fordított fotelből, raklapokból és gyümölcsösládákból összetákolt, ingatag emelvényen, arcán a végtelen szégyen kifejezésével, nyakában táblával: TÜNTETŐKTŐL LOPTAM SZENDVICSET.