bezár
 

irodalom

2022. 10. 09.
A művész öntörvényű, különc alkat
Interjú Bodor Ádám íróval fordításokról, külföldi könyves eseményekről és díjakról
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Közel húsz nyelven jelentek meg eddig Bodor Ádám író művei. Itthon Kossuth-díjjal és a Nemzet Művésze címmel is kitüntették. Bár ő maga sosem kereste különösebben a külföldi siker lehetőségeit, azt elismeri, nem szerencsés, ha az író karba tett kézzel várja, hogy könyvét felfedezze a közönség. Visszaadható-e a fordítás során a „próza lelke”? Mit tehet az író, ha könyvének külföldi bemutatóján egyetlen példány sem lelhető fel az eseményen? Kell-e képzés ahhoz, hogy íróvá váljon az ember? A Külföldön Sikeres Magyar Művészek interjú-sorozat legújabb részében Bodor Ádám válaszolt kérdéseinkre.

PRAE.HU: Az irodalmi mű – szemben például a képzőművészettel – ha megjelenik külföldön, más nyelvre lefordítva, akkor az már egy új mű lesz, sosem lehet ugyanaz, mint az eredeti szöveg. A Digitális Irodalmi Akadémia jegyzéke alapján közel 20 nyelven olvashatóak a művei. Sosem érez félelmet vagy kétséget, amikor „átengedi” egy-egy szövegét a fordítónak?

Félelmet nem érzek, a kétségeim viszont folyamatosan fennállnak, kezdettől fogva tisztában vagyok a kérdésben vázolt körülményekkel. Ezekkel minden írónak számolni kell, akinek külföldi megjelenése esedékes, másként meglepetések, csalódások érik. Az idegen ajkú olvasó kétségtelenül azzal az élménnyel marad, amelyet a fordító képességei nyújtanak számára. A kritikusnak is ezzel kell beérnie, hacsak képzettsége nem teszi lehetővé, hogy a kapott szöveget összevesse az eredetivel. De sokkal okosabb attól most már ő sem lesz, az pedig nem lenne tisztességes, és nem is lenne sok értelme, ha külön utakon szerzett tapasztalataival az olvasók privát élményét befolyásolná.

PRAE.HU: Hogyan adható vissza, egyáltalán, visszaadható-e műveinek világa, hangulata idegen nyelven? Melyik fordításokat olvasta? Melyekkel volt a leginkább megelégedve?

A kérdés nagyon szerteágazó területre terjed ki, ennek megfelelően különböző szakmai válaszokat generálhat. Én viszont, mivel fordítással egy-két nagyon régi kivételtől eltekintve nem foglalkozom – nem is nagyon szeretnék belekontárkodni egy komoly szakma belső problémáiba. Laikus véleményem érintettként persze nekem is van, de ez hangsúlyozottan a kívülállóé.

Hitelesen és megbízhatóan sajnos csak két nyelven férek hozzá a lefordított szövegeimhez. Tapasztalataim így is vegyesek. Európában, illetve az európai nyelvek földrészen túli környezetében, mondjuk, néhány rendhagyó kivételtől, sajátosságtól eltekintve, az alapvető nyelvi gondolkodásmód azonos fogalmi körben, azonos logikát követ, így a feladat inkább csak árnyalati, a választékosságot érintő igényre terjed ki, elég, ha például csak a magyar-latin-germán és szláv nyelvek viszonylatában gondolkodom. Ami aztán a nyelveken belüli sajátos, érzékenyebb fogalmi világot, az idegen és a nehezen, vagy csak részben átültethető toposzokat illeti, ezek pont a maguk idegenségükben, egyediségükben a távoli hely légkörét hitelesítik.

Egy sajátos természeti, társadalmi, erkölcsi táj némi fordítói-olvasói affinitással valójában különösebb gond nélkül közvetíthető. Első látásra nincs ezzel másként a fordító sem, úgy érzi, érti, miről van szó. A sorok közül áradó hangulat, a próza éltető levegője már sokkal bonyolultabb, alig érzékelhető belső, rejtett dimenziója a szövegnek, azt már az olvasat nem konkrétan, egyértelműen sugallja, az a sorok fölött, a sejtések felhőiben lebeg. Ez a próza lelke. Ennek, ha nem is grammra pontos, de legalábbis karakteres érzékeléséhez és érzékeltetéséhez nagyon ismerni kell a szerzői szándékot, és nagyon otthonosan kell mozogni mindkét nyelv belső viszonyai között. Ha egy toposz nem közvetíthető, marad a kompenzálás lehetősége: az elhivatott fordító saját leleményére van utalva. Ismerünk ilyen telitalálatokat: a fordítás olykor már-már „jobb” az eredetinél.

Mint fentebb említettem, két nyelvben vagyok aránylag illetékes, de még ezeken belül is korlátozottak a lehetőségeim. Ami például a német fordításokat illeti, a Sinistra körzeté, mondhatni korrekt, anélkül, hogy benne a próza számomra fontos fényeit, árnyalatait érzékelhetném. A lefordított kéziratot olvasva bizonyos eljárásokat illetően vitatkoztam is a fordítóval, aki a maga módján igen helyesen a német nyelv szigorú törvényszerűségeire hivatkozott, én viszont arra, hogy stílusról van szó, amellett magyar szöveget írtam, ráadásul egy attól is távolabb eső idegen világról, próbáljuk meg belőle az első látásra rendhagyónak tűnő „nyelvi képeket” is átmenteni. A devianciák általában éppen a fordítandó nyelv erényeire hivatkoznak, így, ha az új környezetben szokatlanul is hangzanak, nem árt őket idegenségükben megtartani. 

A német Verhovina madarai – nem azonos fordítóról beszélek –, már meggyőző olvasói élmény volt: párhuzamosan érzem benne a német és magyar nyelvi gondolkodást. Néhány olyan apróság, amelyeken olykor fennakadtam, végül mindig megnyugtatóan tisztázódott.  

Nota bene, ami a nyelvi kompetenciát illeti, főleg a nagy nyelvek esetében, amikor a nyelvterület messze az ország határain több száz, akár ezer kilométernél is távolabb esik, olykor zavarbaejtő gondot jelenthet még a legavatottabb fordító számára is. Illik figyelembe venni, illetve éppenséggel elhanyagolni helyi partikularitásokat. Érdekességként jegyzem meg, német nyelvismeretem amellett, hogy sok tekintetben igen hézagos (saját szövegem megítélésén kívül másra nem is vállalkoznék), az erdélyi németekkel való kapcsolataimból ered: partnereim-rokonaim a kommunikáció során velem az iskolai tanulmányok során elsajátított Hochdeutschot, az irodalmi németet használták (nem pedig az otthon használatos siebenbürgisch-sächsischt, vagyis a legnyugatibb német nyelvterületre visszavezethető, kissé a hollandra emlékeztető dialektust). Ez az irodalmi német (felnémetnek is hívják) pedig az együttélés, a hosszú évszázadok során kissé erdélyiesült, a közbeszéd a több száz év során lazított az eredeti nyelvi gondolkodás szigorán, és gyakran magyar, nemritkán román nyelvi logikára, illetve kifejezésekre épült elemekkel színesedett. Ilyen általam természetesnek tekintett apró, transzilván nyelvi fordulatok megértésére német anyaországi területen már nem számíthatok. (Nem kizárt, hogy Erdélyből kivándorolt német írók is szembesültek a kérdéssel, műveikből is ki kell szűrni az idegen nyelvi gondolkodásra valló elemeket.) Példaként említeném a Jause szót (uzsonna) amely ma ott, ahol a Hochdeutschot beszélik, például Berlinben, ismeretlen, így indokolatlanul hiányoltam a fordított anyagban. Osztrák nyelvterületen honosabb, onnan kerülhetett a Habsburg uralom idején az erdélyi német szókincsbe.

Ami a román fordításokat illeti, tudni kell, hogy az én szövegeim nagyon elütnek a román próza és prózaírás máig élő hagyományaitól. A román előadásmód sajátos jegyeket visel, ezek eredetét illetően magyarázatára nem vagyok illetékes. De ha már szóba került, bármilyen jól ismerem a nyelvet, irodalmi szövegek fordítására felelősen sosem vállalkoznék, mert valamit nem értek, nem érzek – talán épp az előadásmód titkos indokait. A prózaírás konzervatív örökségének bélyegét még most is érzem a kortárs román íróknál is. Üdítő kivételeket néha a fiatal moldáviai román szerzőknél tapasztalok. 

Ami a saját szövegeimet illeti, a fentiekhez képest, lehetnek bizonyos fenntartásai a román fordítónak is: ha első látásra könnyed feladatnak tűnik az olykor minimalista szemléletben fogant, látszólag egyszerű szöveg és szerkezet, átültetése már csapdákkal van tele. Áll ez – talán még fokozottabban – román prózai szövegek magyarra fordításakor is. Egy nagyon zamatos, és a helyre, életszemléletre, erkölcsre jellemző román beszéd- és kifejezésmód átültetése komoly gondot jelent, nyelvi fordulatok, kifejezések magyar megfelelőjét, illetve szellemét is hiába keressük. Egymás szomszédságában két nagyon autonóm, öntörvényű és különböző vérmérsékletű nyelvről beszélünk, amelyek felszínes kölcsönhatásokat leszámítva, a szoros szomszédság mellett egyéniségüket megőrizve, identitásukban nem rendültek meg. Ennek megfelelően lefordított szövegeim megítélése tekintetében olykor ingadozom, nyelvismeretem ellenére nem is tudtam soha kategorikus véleményt megfogalmazni.

Érdekes, mondhatni delikát fordítói probléma merül fel az angol és az amerikai angol írott és beszélt nyelv viszonylatában. A Verhovina madarai Peter Sherwood – megbízható források szerint kitűnő – fordítását a New-York-i New Directions kiadó, aki korábban a Sinistrát gondozta, azzal az aggodalommal hárította el, hogy túlságosan angol, nem biztos, hogy Amerikában jól el lehet majd adni.

PRAE.HU: Egy korábbi interjúban a Sinistra körzet fordításai kapcsán így nyilatkozott: „Találkoztam egyenlő arányban megértéssel és szélsőséges, olykor elutasító olvasói nézetekkel itthon, külföldön egyaránt. Nem hiszem, hogy egy regény vagy műalkotás esszenciális befogadása földrajzi-történelmi pozíciótól függene.” Tud említeni néhány, az Ön számára is emlékezetes külföldi olvasói reakciót?

Igen, egy éve megjelent interjú-kötetemben említek is egy ilyen kirívó példát, amikor – ha jól emlékszem, Hamburgban – egy novellám felolvasása után tíz percen belül egy elmarasztaló, illetve dicsérő hozzászólással tiszteltek meg. Előbbi egy idős hölgy volt, aki egyenesen máglyára kívánta a könyvet, míg egy másik hasonló korú nő gyönyörű, megható történetnek nevezte. Az ilyesmi egyébként vérmérséklet, kulturáltság kérdése, így teljesen érthető. Egy másik eset kicsit kínosabb volt: egy kölni találkozó alkalmával a felolvasott fejezet hőse egy alacsony növésű iparos volt – nevezhetjük bátran törpének–, mikor aztán a közönség soraiban egy hasonló termetű érdeklődő szóvá is tette: milyen felelősséggel szerepeltet az író szokatlan testi adottságú alakokat? Személyes érzékenysége érthető volt, de sajnos, nem volt igaza. A problémán rég túl vagyunk, lehet, nem is létezett, eleve túltette magát rajta a néplélek is. A Grimm-fivérek alkotókedve pedig nem kevesebb, mint hét kistermetű egyént volt képes felvonultatni, hogy a germán és skandináv erdőket benépesítő manókról ne is beszéljünk.

 A Sinistra körzetről egyébként egy neves hazai pályatárs is lesújtóan („rettenetes könyv”) nyilatkozott. Kényes területekre merészkedő író mindig számíthat szélsőséges reakciókra.

PRAE.HU: Melyek azok az események írói munkája során, amelyeket fordulópontnak tart a külföldi sikerek terén? Hogyan találta meg azokat az utakat, amelyek külföldi csatornákat nyitottak meg? Melyek ezek?

Ezt a kérdést kezdettől fogva próbáltam józanul kezelni. Először is nem hiszem, hogy különösebb sikerekről beszélhetnék. Sikernek tekinthető önmagában az a tény, hogy majd két tucat nyelvre fordítottak, de konkrét sikerekről legfeljebb elvétve számolhatok be. Spanyolországban a Sinistra 2003-ban az Év Könyve volt, de érzésem szerint ez elsősorban Adan Kovacsics kiváló fordítónak, a fordításának szólt. Másrészt nincs is kellő rálátásom a fogadtatására, a kiadók általában elmulasztják az idevonatkozó tájékoztatást. Pozitív kivétel a zürichi Ammann Kiadó volt, aki a Sinistra körzet útját figyelemmel követte és a német nyelvterületen fellelhető anyagot folyamatosan megküldte. Ez annak idején valóban nagyon kedvező és nagyjából értő fogadtatás volt – szaktekintélyek is ilyen értelemben nyilatkoztak. Ennek nyomán akkoriban német nyelvterületre rengeteg meghívást kaptam, és mivel nyelvi nehézségek nem nehezítették, éltem is ezekkel. A Freiburgi Egyetem kétszer is meghívott – az ilyen alkalmak tudnak némi erkölcsi elégtétellel szolgálni. Tegyem mindjárt hozzá, jelentős anyagi vonatkozásai a külföldi megjelenéseknek mára már alig-alig vannak, a minőségi szépirodalomnak óráról-órára fogy az olvasótábora, a jog megvásárlása után a szerző aligha számíthat bevételre az eladott példányok után.

Ami a kérdés második felét illeti, én soha nem kerestem a külföld felé nyíló csatornákat, általában nem ügyködöm műveim népszerűsítése érdekében, mondják is, hogy rosszul teszem... Kezdetben a Kátai & Bolza Irodalmi Ügynökség vett saját kezdeményezésére pártfogásába, mondhatni eredményesen, majd sokáig magam láttam el a képviseletemet, végül évtizedek múltán – alig pár éve – egy egészséges gondolattól vezérelve kiadómnak és egykori munkáltatómnak, a Magvetőnek adtam erre vonatkozó megbízást. Lehet, korábban is megtehettem volna.

PRAE.HU: Tud-e konkrét eseményeket említeni (például díjak, könyvfesztiválok, beszélgetések, találkozások, ösztöndíjak), amelyek a mai napig meghatározóak Ön számára?

Olyanokról, amelyek szakmailag meghatározóak lettek volna, nem tudok. Ilyenek biztos nem voltak. Mire oda kerültem, már rég kialakult bennem minden, ami fontos volt, mondhatni, készen voltam. Egyébként sem vagyok egy kapcsolatokat kereső, kiépítő és kamatoztató alkat. Ennek ellenére elmondhatom, nagyon sok meghívást kaptam, és kapok a mai napig, akár díszvendégként is, könyvvásárokra, fesztiválokra.

Egy évig kitűnő körülmények között családostól a DAAD, német akadémiai művészeti program látott vendégül, nem sokkal később szintén Németországban, Pfalz tartományban a francia határon laktam fél éven át, egy udvarházban dolgoztam, ahol a kitűnő Stahl család vendége lehettem az általuk alapított művészeti program keretében. Ezek mind emlékezetes és gazdag időszakok az életemben. Nem feledkeznék meg zürichi kiadóm, az azóta elhunyt Egon Ammann előzékenységéről, aki nem egyszer saját otthonában látott vendégül, így a személyes és szakmai kapcsolaton kívül alkalmam nyílt a legszebb svájci és francia alpesi tájakat fölkeresnem. Emellett röstellem is felsorolni, meghívásoknak eleget téve Tallintól Madridig hány helyen fordultam meg Európa szerte számtalan alkalommal. Ezek az utazások mind szakmai alapon jöttek létre, ám azt mindenképp hozzá kell tennem, alkotói munkámba tulajdonképpen nem emeltek be értékelhető elemeket.

Kár lenne, ha most megfeledkeznék olyan esetekről, amelyek más szerzőket talán elkeserítettek volna, miközben én mindmáig a mulatságos élményeim közt tartom számon őket. Mert ilyenek is akadtak, hogy csak a Sinistra körzet orosz könyvbemutatójára utaljak, ahol minden előzetes beharangozás ellenére orosz példány nem állt senki rendelkezésére. A regény fordítója kerülte a személyes találkozást, a rendezvényeken sem tette tiszteletét, tiszteletpéldányomat pedig feleségem unszolására negyven rubelért a könyvesboltban vettem meg. Azzal is maradtam. A regényből példány a moszkvai bemutatón sem állt rendelkezésre, a kijelölt moderátor, és a regény ismertetésére felkért Viktor Jerofejev író moderálás helyett lazán kezet fogott, majd miután magáról néhány elismerő szót ejtett, egyszerűen elrohant, többet nem is hallottunk róla. Egy másik alkalommal életveszélyes tempóban, jeges úton robogva Alexandrov városa felé, ahova a helyi kultúrházban esedékes könyvbemutatóra igyekeztünk, a moderátor az anyósülésről félig hátrafordulva félénken érdeklődött, tudnék-e mesélni kicsit magamról, és hogy nagyjából miről is szól a könyv, mert neki sajnos nem volt alkalma megismerni a történetet. Nem tudtam segíteni rajta. A rendezvény színhelyén aztán Rajk Judit gyönyörű hangja lehelt meleget a nyilvános mosdó illatú, rideg falak közé, ha könyv nem is, ám vodka korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre, úgy emlékszem, magamat is beleértve, senki sem távozott csalódottan a könyv nélkül tartott könyvbemutatóról.

De értek másutt is meglepetések, Brüsszelben például minden előzetes felkészítést mellőzve, konkrétan Kelet-Közép-Európának a rendszerváltást követően felmerült közgazdasági problémáiról kellett (volna) beszámolnom. Nem estem kétségbe, hasaltam valamiket a békés fordulat után előállt új gazdasági feltételekről, a művészeket általában érintő megváltozott megélhetési gondokról, és rögtön a kultúra finanszírozásának időszerű kérdéseire tereltem a szót, amiben még partnerekre is találtam. Más alkalommal, Rómában egy zárt üvegkalitkában fülhallgatóval a fejemen találtam magam, ahol mikrofonok erdejében kellett időszerű közéleti állapotokat értékelnem. Fogalmam sincs, miről voltam képes perceken át beszélni. Ilyenkor a sarokba szorított állat ösztönös túlélési reflexei mentettek meg. És lehet, a mondókámat éppen fordító tolmács leleménye …

 

PRAE.HU: Külföldi tartózkodásai során látott-e olyan jó példákat (irodalmi rendezvények, fesztiválok, folyóiratok, kulturális terek) az irodalom népszerűsítésre, amelyet említésre méltónak tart?

Őszintén szólva, olyanokat nem, amelyekről a magyar irodalmi életben példát vehetnénk. Kicsit mindenütt másként zajlik egy könyvvásár vagy fesztivál, író-olvasó találkozó, a helyi öröklött szokásoknak való megfelelések jegyében, ám ezek a szokások – világszerte – most éppen változóban vannak. Ettől eltekintve korábban néhány helyen valóban lenyűgöző érdeklődést tapasztaltam. A Madridi Könyvvásár méretével, kínálatával és látogatottságával nagyon sokat elárult a könyv tiszteletéről és szerepéről a társadalom életében. Persze, annak is ide s tova húsz éve, azóta azért sokat változtak a társadalmi igények – nemzedékváltás is történt, átalakult, és az irodalmat hátrányosan érintve globális méretekben kibővült a kulturális kínálat. Azt kell mondanom, szélesebb körben az általános kulturális elvárások kezdenek nagyon eltolódni a könnyen emészthető termékek felé, ez pedig egyre érezhetőbben kezdi meghatározni a kiadói szemléletet is. Ezek nem jótékonysági intézmények, így az „olcsó”, igénytelenebb és eladhatóbb prioritást élvez, a piaci szempontok egyre döntőbbek.  Minőségi értékek érvényesülésére már a legrangosabb kiadóknál sem lehet biztonsággal számítani.

PRAE.HU: Mit gondol, Magyarországon foglalkoznak-e eleget a kortárs irodalom hazai és külföldi népszerűsítésével? A Magvető Kiadó egykori szerkesztőjeként is kérdezem, Ön szerint mit tehet a kiadó, és mit az író a külföldi megjelenések érdekében?

A nagy kiadók, ahogy látom, ha arra érdemesnek tartják, többé-kevésbé szívükön viselik az általuk kiadott művek sorsát, nemzetközi könyvvásárokon, fesztiválokon rendszeresen bemutatják az újdonságokat. Hasonló természetű feladatot lát el a külországok fővárosaiban működő megannyi Collegium Hungaricum is, a Petőfi Irodalmi Ügynökség pedig tekintélyes apparátussal, kiterjedt, egyre gyarapodó kapcsolatokkal tesz eleget hivatásának. 

Hogy mit tehet az író? Ez elég problematikus, és kicsit kényes kérdés. Azt hinné az ember, az író ír egy könyvet, aztán ha van igazság a Földön, a mű majd úgyis helyt áll magáért, elindul diadalútjára. Dehát ez nem így van, ez korántsem elég. Én is sokáig azt hittem, összehoz az ember egy közepesnél jobb könyvet, aztán legjobb, ha nem nagyon tesz semmit, mert aligha van rálátása az illető területre, és bejárása azokba a körökbe, ahol irodalmi művek sorsa eldől, és ha valóban értékes az alkotása, úgyis megy minden, mint a karikacsapás. Tévedtem. Az viszont tényleg nem áll jól, ha az író túl sokat nyüzsög, házal, netán duzzog, méltatlankodik, sértetten panaszkodik – ezzel önkéntelenül a renoméját erodálja, rombolja.

Így aztán egy dolog mindenképp hasznos lehet, ha az író műve további sorsát, illetve a külföldi kapcsolatok keresését rábízza egy arra hivatott személyre, intézményre, aki megbízhatóan eligazodik a pillanatnyi piaci viszonyok között. Rendelkezik kiépült kapcsolatokkal, országokra, kiadókra lebontva, szakmai tekintéllyel, megbízható ízléssel, így nem is égeti magát értéken aluli termékek ajánlgatásával. Egy felkészült, lelkes, de józan, számító profi ügynökségre gondolok.

PRAE.HU: Az írás során gondol-e a külföldi olvasóközönségre is? Gondol-e arra, hogy írásai nem csupán a magyar nyelvű közönségre hatnak? Egyáltalán figyelembe lehet-e / kell-e venni a jövőbeli olvasóközönséget az írás során?

Nem kell. Írás során én a magyar olvasóközönségre sem gondolok. Nem tudom, baj-e, de belőlem hiányzik az olvasó iránti figyelem és előzékenység, nehéz is lenne, mivel az olvasói elvárások nagyon különbözőek. Munka közben kizárólag saját írói-olvasói igényeimre támaszkodom. Bizonyára van, aki erőszakot követ el magán, és történeteit, előadásmódját folyamatosan feltételezett olvasói elvárások szerint alakítja, egy bestsellerszerző pedig általában átgondolt, bevált sémák, panelek között mozog. De hát jól nézne ki a világ, az emberiség kultúrája, de a civilizáció mai állapotát meghatározó technológiai fejlődés is, ha a teremtő gondolkodást társadalmi elvárások iránti tisztelet, különböző domináns érdekeknek való megfelelés irányította volna.

PRAE.HU: Kit vagy kiket tekint mesterének? Mit gondol, meghatározó-e az írói pálya során a mester vagy mentor?

Alkat kérdése. Az hasznos tud lenni, ha valaki idejében megmondja, mit ne csináljunk. Van, aki kezdetben bíztatásra, később folyamatos szellemi támogatásra szorul. Nekem nem voltak ilyen igényeim, mestereim se. Élményeim voltak, képzeletem is, ezekből eredő következtetéseim, amelyekkel egyszer csak kezdeni akartam valamit.   

PRAE.HU: Fontosnak tartja az intézményes képzést az írói pályán? Például a kreatív írás kurzusokat és mentorprogramokat.

Semmiképpen sem. Az irodalmi érvényesülés ábrándja sokakat terelhet reménytelen tévutakra, ezért inkább meddő, megtévesztő beavatkozásnak, kétes kimenetelű kísérletnek tekintem. A művészi indíttatás nem képzés kérdése, annak belső felismerése, kibontakoztatása is az elhivatottság része. Íráshoz a nyelv ismeretén kívül nincs szükség különösebb mesterségbeli előtanulmányokra, technikák elsajátítására, utóbbiak az írás folyamatában megvilágosodnak – vagy nem. Nyelv, képzelet, stílus, ezek a dolgok nem taníthatóak, de nem is elsajátíthatóak. Semmilyen képzés nem bírja előhívni belőlem a világról való vélekedésemet, egyedi látomásomat. Ilyen tekintetben az irodalom a többi művészeti ághoz képest valamivel előnyösebb helyzetben van, leegyszerűsítve: íráshoz a késztetésen kívül egy gondolat, egy darab papír és egy toll szükséges. 

PRAE.HU: Kik azok a művészek – akár az irodalom, akár más művészeti ágak esetén – akik jelenleg fontosak Önnek és akikre Ön szerint érdemes odafigyelnie mind a hazai, mind a nemzetközi olvasóközönségnek?

Nem érzek illetőséget és felelősséget arra nézve, hogy bárkit is kiemeljek. Lehetségesnek tartom, hogy bizonyos olvasói körökben van annyi tekintélyem, hogy vélekedéseimet komolyan vegyék, ezzel nem szeretnék visszaélni, kényes lenne ilyen tekintetben nyilatkozni. Szeretném elkerülni, hogy választásom bárki számára mérvadó iránymutatást jelentsen. A művész öntörvényű, különc alkat, a művészet pedig szuverén és kényes terület, ahol az indítékok, akár az őszinte vonzalmak jobbára ösztönösek, egyéniségre szabottak, részei a személyiségnek. De ugyanígy a művészi alkotás befogadója hasonlóképpen bonyolult alkat, a találkozás kimenetele tehát eleve kétséges és bizonytalan. Ha most kiemelve neveket említenék, az inkább megtévesztő lenne, minden mások számára komolyan vehető következtetés nélkül. Egész eddigi tevékenységemet is a fentebb említettek szellemében igyekeztem kezelni.

Fotók: négyzetes kép: Bodor Anna, fekete-fehér kép: Árvai András

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Bodor Ádám tapasztalata, miszerint a művészi indíttatás nem képzés kérdése, annak belső felismerése, kibontakoztatása is az elhivatottság része. Íráshoz a nyelv ismeretén kívül nincs szükség különösebb mesterségbeli előtanulmányokra, technikák elsajátítására, utóbbiak az írás folyamatában megvilágosodnak – vagy nem.
nyomtat

Szerzők

-- Zöllner Anna Júlia --

Az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány mesterszakán, valamint a MOME művészetmenedzsment képzésén diplomázott 2018-ban. Jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa.


További írások a rovatból

Szabó Márton István: Betonszféra, Scolar kiadó, Budapest, 2022.
irodalom

A „Mészöly Miklós és a kortárs irodalom” című rendezvényről
Veres András: És megint elölről... – Ady, Kosztolányi, József Attila, Budapest, Balassi, 2022.

Más művészeti ágakról

A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Szőcs Márton válaszol
Andrei Kutsila Amikor a virágok nem hallgatnak című filmje a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Vít Klusák Örökre szóló pillanat című filmje a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Kovács Domokos reburn a cathedral című bemutatója a Jurányi Házban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés