bezár
 

irodalom

2023. 09. 13.
Hirdetőkocka a semmiben
Helyzetjel
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Carlo később nem emlékezett arra, ahogy elsötétítette a képernyőt, ahogy felállt a székről, ahogy végigrohant három kivilágított és csempékkel kirakott folyosón, majd a kopottas lépcsőn a parkolóba ért. Megint az a vibráló szín; csak most kezdődött a nap – futott át rajta, holott az éjszakának indult neki. – Helyzetjel rovatunkban Kerber Balázs tárcáját olvashatják.

A képernyőre nézett, melyen fel-alá siklottak a város útjai. Itt-ott előtűnt egy étterem vagy egy park apró jele, majd szétpukkant. A kép fölső részén éjszakai lila, néhány csillagpont, az alsón nem is annyira a reggel, hanem inkább az ébredés titokzatos színei; fehér, vagy talán valami sugárszerű, amit nem tudott pontosan definiálni. Mintha hirtelen, jó erősen megragadna valaki egy korlátot, és abban a pillanatban már tudná is, hány óra van és hány perc. Éppen nyílna a fotocellás ajtó, majd táskák suhannának beljebb. A térkép el-elmozdult, és ebben apró hezitálás érződött; mit kell mutatnia, mit nem? Utcanézetben egy szemeteskukát, egy üres bicikliutat, egy szűkös, idegesen kanyarodó átjáró kőfalát. Carlo a teájába kortyolt, aztán nem volt kedve letennie a bögrét; ott maradt a kezében, akárha megállították volna a filmet, ő pedig csak némán leste az önállósult, ide-oda forgó street view-t a nagyképernyőn, amely szinte fenyegetett dinamikus, spontán váltásaival, a semmiből felbukkanó színes feliratokkal, reklámtöredékekkel. Carlo végül óvatosan letette a bögréjét; nem akart egyetlen rángást, egyetlen gyors pozícióváltást sem elmulasztani. Fehér csíkok, aztán fekete, hosszan hullámzó, vékony vezetékek, elfeledett művelődési házak méla szürkéje. Carlo jól érezte, hogy az a bizonytalan, mégis igen erőteljes derengés, amelyet a képernyő alján észlel, rá vonatkozik. Ő maga is mintha csak úgy itt termett volna ebben a tágas szobában, mintha egyszerre megkapaszkodott volna valami keményebb korlátban, és hirtelen itt nyitotta volna ki a szemét. A falak valószínűtlen módon szikráztak, de odakint esteledett. A tornyok egyre komorabb, fekete kúpokká váltak a mélyülő ég alatt. A street view csak úgy száguldozott; Carlónak valahogy az integetés könnyűsége jutott eszébe; ujjak a magasban, aztán a lehanyatló kar, és a léptek halkuló zajai. Utcák lánca. Itt-ott vörös felkiáltójel ugrott az úttestre, majd elfoszlott. Múló zavar. Hivatali üvegépületek nem szűnő sora. Carlónak éppen akkor szólalt meg a telefonja, amikor ismét a bögréért nyúlt. A hang a vonalban sustorgott, majd recsegett; bonyolult hang volt, mintha külön fokozatai, sőt mintha emeletei lettek volna. Közöttük lift járt. Valamelyik szinten talán égett néhány ablakban a villany, máshol mindenütt sötét táblák követték egymást. Carlo nem jött rá rögtön, ki beszél, aztán felismerte a kapitányt, de mintha megfázott volna. Azért telefonált Carlónak, mert halottat találtak egy benzinkútnál. Gyorsan oda kell érni. Carlo később nem emlékezett arra, ahogy elsötétítette a képernyőt, ahogy felállt a székről, ahogy végigrohant három kivilágított és csempékkel kirakott folyosón, majd a kopottas lépcsőn a parkolóba ért. Megint az a vibráló szín; csak most kezdődött a nap – futott át rajta, holott az éjszakának indult neki. Amikor már a város útjain vezetett, és kétoldalt apró fénygömbök sorjáztak, bekapcsolta a rádiót. Késő esti hírek, papírzörgés, majd egy-egy zeneszám, mint bekúszó, nappali sávok. Sebesen közeledtek és maradtak el a sztráda fehér csíkjai, akár kilőtt nyilak vagy nyalábok. A rádióban ötödszörre is ugyanaz a szignál csendült fel; újabb hírblokk vagy mi. Vagy beszélgetni fognak? Carlónak ekkor kellett lekanyarodnia, és most csendesebb terep következett. Az apró zökkenést hirtelen nyugalom váltotta. Tíz-tizenöt percig hajtott még, amikor feltűntek a kút fényei. Hirdetőkocka a semmiben – villant be önkéntelenül Carlónak. Azonban most mintha minden megdermedt volna. A Shop mögött, a vécéajtó előtt kék és fekete egyenruhás csoport gyülekezett. Carlo az igazolványát mutogatta, majd a tülekedő kollégák közé lépett. Gyilkosság történt; ezt nehezen lehetne vitatni. Minden egyéb már jóval nehezebb – hangzott egy kellemetlen, dús bajusz alól, és Carlo a titkosszolgálat emberére ismert. A halott bőrkabátot viselt, melynek az egyik zsebe erősen dudorodott. Amíg a bajszos alak azt ecsetelte fennhangon, hogy megállapíthatatlan, mi történt pontosan, Carlo valami önkéntelen sugallatra a zsebhez nyúlt, és egy jegyzetfüzetet talált benne. A titkosszolgálat embere felhorkant; helytelenítette ezt az eljárást, de addigra már többen is a különös lapokat vizsgálták. Közben a kutasok és a Shop eladói is – talán némileg túljátszott – gesztusokkal közölték, semmit sem tudnak. A pénztáros kijelentette, sosem látta az illetőt vásárolni, pedig jó az arcmemóriája. Carlo a lapokra meredt: víz és raj, tizenkettes és tizenhármas őrhely. A tóparti épületnél… - milyen kódnyelv ez? Az íráskép kusza volt; mintha gyökerek fonódtak, levelek kavarogtak volna. Carlo úgy érezte magát ebben az ügyben, akár egy sötét, csontokkal teli katakombában. Tizennégyes, tizenhatos őrhely. Szinte bárki lehetett az elkövető; az elmúlt órákban több tucatnyian, több százan is megfordulhattak itt. Rövidebb zsörtölődés után a komor, bajszos figura vette kezébe a füzetet. Fintorgott, hunyorgott, de nem jutott semmire. A kábulatot egy gyanúsan csillogó, halk autó törte meg, amelyből a magas és rettegett Lona Tees szállt ki. Sejtették, hogy nem kecsegtet jóval. A nyomozók tisztelettudóan hátrébb léptek egyet, Carlo kezéből pedig olyan hamar eltűnt az a furcsa jegyzetfüzet, mintha ott sem lett volna. Lona Tees belelapozott, majd egykedvűen lefoglalta. Csak kisebb nézeteltérés, sima féltékenység; egyértelmű. – jelentette ki a nyomozónő határozottan, és szeme találkozott is a néma Carlóéval. – De a… - kezdte volna a bajszos, ám Tees gyorsan leintette, és inkább azt javasolta neki, szálljon be az ő kocsijába, és visszafelé megbeszélik. A helyszínelésnek azonnal vége lett. Tóparti épület, víz és raj – idézte fel kissé feszülten Carlo, amint később ismét a kék sztrádára gördült. A rádióban megint az álmos bemondó zörgette papírjait. Gyorséttermek kis cégérei világítottak. A messzi éjjelben látszottak a kúp alakú tornyok. Újra egy korlát – villant be Carlónak. Sodródtak a percek, mint átlátszó, könnyű zacskók.       

nyomtat

Szerzők

-- Kerber Balázs --


További írások a rovatból

Magyar Széppróza Napja a Fiatal Írók Szövetségénél
Abdallah Abdel-Ati Al-Naggar Balassi Bálint-emlékkard irodalmi díjához
Recenzió a Természetellenes vadság című líraantológiáról
irodalom

Vaktérkép

Más művészeti ágakról

Závorszky-Simon Márton képei a Vízivárosi Galériában
A legkülönbözőbb természetű titkok a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
A Hét komédia című Plautus-kötet bemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés