bezár
 

zene

2009. 03. 23.
Akármit látsz, ne kérdezz: Mundruczó könnyűnek találtatott
Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára, A csodálatos mandarin. Rendezte: Mundruczó Kornél. BTF2009
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ahogy korábbi, hűvösen fogadott operarendezései (A tisztességtudó utcalány, Johanna) alapján várható volt, Mundruczó Kornél Kékszakállú-rendezése megbukott, még ha Budapesten ez nem is jelent többet, mint „csak” szolid tapsot és halk búúúzást. A retro-kommersz díszlet és Tóth Orsi fiús mellének látványa egyszerűen nem volt partiképes Bartók zseniális operájával. Komlósi Ildikó, Polgár László, Kovács János és a Filharmóniai Társaság Zenekara előtt viszont duplán le a kalappal, hogy ilyen körülmények között borzongató és emlékezetes zenei élménnyel kárpótoltak.

Mundruczó Kékszakállú-víziója kimerült egy szögesdróttal körülvett, tanyasi fóliasátorral keresztezett babaházban. Mindez a kóruspódiumra építve, tehát a zenekar mögött-fölött helyezkedett el, az orgonasípok elé pedig hatalmas zöld leplet függesztettek. A Deltából ismerős faszerkezettel körülrajzolt három transzparens szobában (konyha, nappali, fürdő) három párocska pantomimját szemlélhettük.  A látványvilág leginkább Fliegauf Benedek Tejút című szkeccsfilmjének stílusára emlékeztetett, a cselekmény pedig kb. a Szomszédok bonyolultságával vetekedett: evés, ivás, alvás, tévé, veszekedés, kibékülés, fürdés, smárolás; na meg a Mundruczó-opusokból elmaradhatatlan aberráció és stilizált erőszak (amit amúgy a filmjeiben működőképesnek találok).
 

prae.hu

Fotó (c) Felvégi Andrea
Fotó: Felvégi Andrea
 

Célszerűbbnek tűnt tehát megfogadni Kékszakállú Judithoz intézett tanácsát: „akármit látsz, ne kérdezz”. Ha mégis ragaszkodnánk a látottak értelmezéséhez, akkor Mundruczó Kornél műsorlapon idézett szavaiból érdemes kiindulnunk: „A Kékszakállú herceg vára a nemzeti folklór hagyományait és a nyugati szimbolizmus eszközeit ötvözi, egyszerre magyar és egyetemes érvényű. A Herceg vigasztalanságának és Judit állhatatosságának története örök. A balladai ismétlődések és mély értelmű szimbólumok mögött azonban ott rejtőzik a hétköznapi igazság. Ahogyan a szerelem szertefoszlott illúziója mögött a realitás, az elvont művészet jelentős alkotásai mélyén a dolgok valódi természete mutatkozik meg. Az ember személyes végzetének vállalása számomra legtisztábban a mindennapi dolgok egyszerűségében mutatható fel.”

A realitásokról csak annyit, hogy nem kellett több, mint öt perc az első bugyivillantásig, a fegyveresháznál (2. ajtó) már meztelen testet láthattunk, onnantól pedig 1-2 mell bármikor felbukkanhatott. S hiába akarta a rendező a szimbólumokat dekonstruálni, használt ő maga is eleget: gondolok itt például arra a több tucat kispárnára, ami Tóth Orsit és nyomorék párját "ágyban párnák közt" elnyelte. A filmesztétika pionírjaként is tisztelt Balázs Béla librettója és Mundruczó rendezése között szórványosan azért lehetett összefüggéseket is felfedezni. A kínzókamra véres készségeinek említésekor például Mucsi Zoltán konyhakéssel megvágta magát, a kincsesház sminkesházként értelmeződött újra, időnként pedig az ajtók-színek meglehetősen elcsépelt analógiáira véltem ráismerni. Ha már semmi nem jutott Mundruczó eszébe, legalább megpróbált illusztrálni...
 

Fotó (c) Felvégi Andrea
Pingpong Antonioni után szabadon. Az előadáson kutyaól,
kerítés és kempingszék vette át a sporteszköz helyét.
Fotó: Felvégi Andrea


Meggyőződésem, hogy az estét csak és kizárólag a szuperlatívuszokkal illethető zenészek mentették meg a csúfos bukástól. A Filharmóniai Társaság Zenekara kirobbanó formában volt, egy kézen megszámolható apró pontatlanságot leszámítva kiváló szólókkal és kiegyenlített, érett hangzással örvendeztettek meg. Egyetlen komolyabb bírálat érheti őket: a nagy tuttiknál elnyomták a szólistákat. Az est dirigense, Kovács János véleményem szerint a legjobb magyar karmesterek egyike: érzékeny, pontos – és szerény. Pedig Mundruczó alaposan megnehezítette a dolgát azzal, hogy a két énekes szólista a nézőtérhez közelebb, neki háttal helyezkedett el. (Az operaházakban, ahol a zenekar a színpad és a nézőtér között, az árokban helyezkedik el, legalább elvi esély van arra, hogy a karmester intéseit az énekesek is lássák.)

Komlósi Ildikó és Polgár László a dehonesztáló körülmények ellenére szívszorító drámaisággal és lenyűgöző profizmussal formálták meg Judit és Kékszakállú szerepeit (nem hiába éneklik évek óta együtt világszerte Bartók operáját), és még színészetből is feladták a leckét a prózás kollégáknak. Kevés minimalista mozdulattal, na meg – ennyit, és nem többet Mundruczó koncepciója dícséretében – néhány működő gesztussal (időnként ásványvizes palackból húztak egyet, csíkos kempingszékeikről lábat lógáztak, Judit a nagy C-dúr „szép és nagy a te országod” csúcsponton fintorgott) pontosan annyit játszottak el, amennyit a darab igényel és elbír.

Komlósi és Polgár Nápolyban


A szünetben elkapott beszélgetés-foszlányok alapján nem csak én találtam úgy, hogy fölösleges és zavaró volt ez az egész. De legalább ilyen zavaró volt, hogy a díszlet a helyén maradt a második félidőre is, noha a Mandarint koncertszerűen adták elő. Pedig a szünet után mindenki fel volt készülve, hogy „na, ha a Kékszakállúban meztelenkedtek, akkor a Mandarinban legalábbis Mucsi Zoltán fogja…” de inkább nem is folytatom. Hál’Istennek megúsztuk, így is épp elég volt elviselni a díszletnek nevezett tákolmányt villanypóznástul és papírseregélyestül. Tiszteletlen és és totálisan méltatlan módon – nyilván, mivel a díszletet nem lehetett a szünetben eltakarítani – a zenekar is utcai ruhában maradt. Ez még csak-csak elment a Kékszakállú alatt, na de utána?  Vagy a rendkívül eredeti, „kiöltözetlen zenekar használt díszlettel” volna Mundruczó Mandarin-értelmezése? (Volt szíves maga is oldalzsebes gatyában és tréningfelsőben megtisztelni a MÜPA közönségét.) A rendező mintha nem csak azt tévesztette volna el, hogy apacstanya és explicit szexualitás a táncjátékban, és nem a Kékszakállúban szerepel...

Talán abban keresendő a rejtély nyitja, hogy Mundruczó – a műsorlapról idézem – „színházban ritkábban dolgozik, akkor, ha olyan témát, csoportot, vagy helyet talál, ami kihívást jelent számára.” A kihívás ezúttal nehéznek, Mundruczó pedig könnyűnek találtatott. Csak azt nem értem, ha Mészáros Márta és Bozsik Yvette, vagy Horváth Csaba és Ladányi Andrea szabados, de vitathatatlanul zseniális Mandarin-feldolgozásait lábon betilttatták az örökösök, akkor ilyen fércmű hogyan kerülhetett színre? Lehet, hogy Bartók Péter még csak szóra sem méltatja Mundruczó próbálkozását...


Bartók: A kékszakállú herceg vára – szcenírozott koncert
Bartók: A csodálatos mandarin

Komlósi Ildikó, Polgár László – ének
Közreműködik: Listóczky Hajnal, Moldvai Kiss Andrea, Mucsi Zoltán, Somody Kálmán, Terhes Sándor, Tóth Orsi
Vezényel: Kovács János
Rendező: Mundruczó Kornél
Díszlet: Ágh Márton
Fény: Erdély Mátyás
Rendező munkatársa: Büki Dóra

nyomtat

Szerzők

-- Végh Dániel --


További írások a rovatból

Haydn out, Muse in – múzsadilemmák
Platon Karataev: Napkötöző – négy szám
A 180-as Csoport című kötet bemutatója
A Pécsi Jazz Napok négy koncertjéről

Más művészeti ágakról

színház

Egy tökéletes nap Szenteczki Zita rendezésében a Hatszín Teátrumban
Havas Juli Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című kötetének bemutatójáról
art&design

Vetlényi Zsolt FOLYÓÍRÁS című kiállításának kritikai szemléje


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés