Bármilyen banálisnak is hangozzék a felvezető cím, Brian Helgeland forgatókönyvíró képes volt ezt a mondatot egy akciófilm kellős közepén elsütni. A kacaj, mely ezt hallván elhagyta sokadmagam száját a teremben, nem a jól eltalált feszültségoldó hatáselemnek mutatja a megszólalást, hanem egy olcsó és ostoba, bazári szintet is alig megütő momentumnak. Erről szót se többet, csodálkozzon csak a kedves jegyet váltó néző, milyen sekélyes és semmitmondó közhelyekkel képesek manapság elkápráztatni bennünket a tengerentúli filmbűvészek. Az már inkább taglalás tárgyát képezi, miért kell teljes mértékben ostobának vélni a nézőt, amikor amúgy is elég baja van a világgal. Megértem én, hogy Amerikában az elmúlt nyolc év politikájának mostanra jött el a böjtje, ezért ahol lehet, ösztönözni, lelkesíteni kell, de azt már nehezebben tudom objektíven kezelni, hogy ezért egyesek a lehető legelemibb szellemi szintre csavarják az akció műfaját.

Igen, egy afro-amerikai köztisztviselőn múlik több tucat ártatlan polgár élete. Igen, a gonosz társai közel-keleti beütéssel szorongatják fegyvereiket és tüzes tekintettel néznek mindenkire, aki kiállja nézésüket. És igen: a polgármester kétszínű, tenyérbe mászó és éppen ezért szerethető (?). És akkor mi legyen a válsággal, ami mára a filmkészítők agyában is komoly gondot jelent? Kapcsoljuk ki a racionalitást.

Scott a felütést nem igazán bízta a véletlenre, egész egyszerűen kopizott néhány sort süllyesztőt kerülgető kollégája, John McTiernan mesterművéből, a Die Hard 3-ból, majd minden nagyobb mellébeszélés nélkül belecsapott a lecsóba. Ez a nyitány minden akciófilm-rajongó kedvence, hisz el van hagyva a hosszú perceken át tartó expozíció. Némi hatásvadász zenei betét (Jay-Z és az ő kilencvenkilenc problémája, mínusz a kurvája), majd rögtön a szerelvényeltérítés, félmondatokból helyére rakjuk a viszonyokat főnök és alkalmazottja, bandita és segédje között. Kicsit steril, de pompás mozi, azt hihetjük, nem kilóra adták.

Ketyeg az óra, még mindig élvezzük a látottakat, jobban mondva az elkapott pillanatokat, ugyanis Ridley testvérének filmjét mintha ezúttal is egy vágóprogramot tesztelő szoftvercég sajátította volna ki – amihez természetesen hozzájön egy enyhén instabil kameramozgás is. Aztán a pergő képek elkezdek gyanús jeleket sugározni: a szereplők egyre többször beszélnek a levegőbe, a feszültség egyre többször kap zárlatot, a dramaturgia. Majd, amikor felbukkan egy hivatásos túsztárgyaló (John Turturro), az egész mozi kezd tudat alatt komikus irányt felvenni. No, nem Turturro tehet róla, ő jó színész, a karaktere az, ami komolytalan és steril. S akárcsak a járvány, ami az ő karakteréből kiindulva terjed: körülötte lassan minden figura elveszti súlyát, és csak tesz-vesz, míg a szerelvényekben a túszok helyzete egyre kilátástalanabb.

S míg Washington, a meghurcolására váró kispolgár egy patthelyzetben újra büszke és értékes állampolgárrá nemesül, addig Travolta, az agyontetovált gengszter, aki már nem az Államkincstárba jár apanázsért, hanem a tőzsdére részvényekért, egy eddig (általam) soha nem látott nevetséges idiótaként, mondhatni, méltatlan és következetlen módon végzi be.

Mivel a film két fő helyszíne zárt tér, méghozzá jó messze egymástól, nem igazán van lehetőség arra, hogy orrba-szájba lőjenek egymásra a felek, ezért igazi harci feladat volt a rendező számára beépíteni némi látványelemet a beszélő fejek műsorába – mert hát nincs Scott-film szemtengely-csavaró akciószekvenciák nélkül. Így lett középszerű látványszínház ez a film, amiben kidolgozatlan, félbehagyott szálak futnak előttünk, melyek közt Washington megpróbál helyt állni – hiába.

Ők ketten, Washington és Travolta lennének hát a két pólus archetípusai: egy pocakos fekete és egy lángész sittes, aki a válságban laptopja mögül oltja ki az ártatlanok életét? Bevallom, nem túl bíztató vízió, de inkább legyen egy ilyen közhelyeket puffogtató hőseposz, mint néhány Kobra- és G.I. Joe-harcos, akik, miután militarizált övezetet csináltak a világunkból, rájönnek, talán rokonaik egy zárlatos robotnak, és akár még érezni is tudnak.

Természetesen nem mehetek el amellett a tény mellett, hogy Scott és Helgeland egy több mint harminc éves filmet faragott át a mai moziimádók ingerszintjére. Eme nagy korkülönbség hallatán nem ildomos mélyebben belemászni abba, melyik is a jobb verzió, hisz a mai igények messze alatta vannak a hetvenes évek filmes elbeszéléseinek, hiába a szuper látvány és a technikai adottságok.

Azt így már felesleges is szóvá tenni, mennyivel jobb az eredeti egyetlen jelenete ennél a snitthalmaznál. Úgy látszik, aki egy fondorlatos bűnügy feltárására ül be manapság a moziba, nem intelligens dialógok között lavírozó jól öltözött férfiakat akar látni elsősorban, hanem elnagyolt negatív karaktereket és nagyon közhelyes pozitív embereket, akik bőrébe bármikor belebújhat, könnyű az azonosulás. Ebből a szemszögből nézve Scott hamisítatlan hollywoodi mozit kreált, mely pont annyira buta, amennyire a néző együgyűvé akar válni a vászon elé ülve, és csak annyira okoz stresszt és fejfájást, amennyire a büfében kapható túlvizezett gépi kóla a testnek.

Hajsza a föld alatt (The Taking of Pelham 1 2 3)
Színes feliratos amerikai-angol krimi, 106 perc, 2009.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Dolby Surround
Rendezte: Tony Scott
Forgatókönyvíró: Brian Helgeland
Szereplők: Denzel Washington, John Travolta, James Gandolfini, John Turturro
Bemutató: 2009. szeptember 3.
Forgalmazza: InterCom