Mielőtt Szakonyi Péter a pódiumon üdvözölte volna a megjelenteket, a fotósok lent, a nézőtér mellett körbevettek valakit. A magas, nyúlánk férfit könnyű volt felismerni: A Három Barlang Hegyének nagypapája, oldalán Gunilla, a felesége, miként itt is oldalán Gunilla, a felesége. Stina Wirsén könyvillusztrációján ugyanez a horpadtarcú, sármos férfi, „kellemes megjelenésű, ősz hajú nagyapa volt, akivel mindent meg lehetett beszélni, mert nem sok dolga volt, többnyire csak ült az asztalánál és írogatott, nem is volt igazi foglalkozása, csak könyveket írt”.

Most pedig eljött onnan, ahol a rókák (és a nyulak) jó éjszakát kívánnak egymásnak, a Daim csokik földjéről, ül a Millenárison óarany kanapén, és Váradi Júliának mesél. Az új könyvéről mindenekelőtt, de mondhatjuk úgy is, hogy maga a beszélgetés az új könyv: Egy másik élet. A nagyon jó fiú indulása Hjogbölléből, a kis faluból (ahonnan öt író került ki), a gyerekkor, a tanító édesanya, elszigetelt élet, se színház, se mozi, alkohol meg abszolúte nem volt. Aztán elhagyja a falut, egyetemre megy. A büszke mama egyedül neveli – apja korán meghal –, az írásnak a „családban semmi előzménye. Parasztok, favágók. Dolgos, becsületes emberek”, ott olvasni csak korlátozottan volt lehetőség, főként a Bibliát, azt lehetett, meg a Robinson Crusoe-t, na, azt legalább ötvenszer. Oldalról oldalra bomlik ki az Egy másik élet előttünk, jönnek A legionáriusok és a svéd trauma, az újságíróskodás, a dokumentarista kötetek, a „detektívsztorik”. Ami a könyvből szükségszerűen kimaradt: miért E/3-ban írta meg az életét?

Az első 50-60 oldalt első személyben írta, de rájött, hogy így nem tud őszinte lenni, el kell távolítani, hogy túlléphessen a szemérmességén. Azért maradnak még kérdések, arra, hogy miért volt a süllyedés, miért az alkoholizmus, nincs válasz, „túl sok és veszélyes” az erről való gondolkodás. Egyszer csak eljött a nap, 1990 februárja, „azóta nem ivott egyetlen csepp alkoholt sem”, és visszakapta a lehetőséget és képességet az írásra, az új életre. Szó esik még magasugrásról, sportemberségről és politikáról, szociáldemokráciáról és liberalizmusról, nyolcvankilencről, és a „vakon” átélt történelmi változásokról. A családjáról nem beszél, nem szégyenlősségből, kíméletből. Bergmannról és Olof Palméról kérdezik, ő pedig barátságról mesél, a magyarországi helyzetről kérdezik, őt pedig a sajtószabadság érdekli.

Sajnos lejárt a beszélgetésre szánt idő, és Enquistnek megköszönik a beszélgetést, pedig „mindig tudott tanácsokat adni, méghozzá tök jó tanácsokat”, most is lehet, hogy lett volna néhány ötlete.

Elkezdődik a hivatalos ünnepség.

Esterházy Péter belevág az közepébe, „az Enquist az , Enquist, az Enquist”. Ő maga az oldalról bejövő mellékszereplő. A laudátor. Csinálná ezt főfoglalkozásban, „laudálnék egy szemernyit, egy falatot, hogy zengjem a nagy svéd érdemét”. Azért lélektani szükségszerűségből néha becsmérelné, „e becsmérlésekből szereznék erőt” a további laudációkhoz. Azt mondja, könnyű olvasni a különös regényfajtát, amit létrehoz esszéből, fikcióból, oknyomozásból, mert mesélős író az Enquist. Pontosan követi az eseményeket, valami angolszász rendben, maga is képcsináló, ura az anyagának, nem mindenható, de gondolkodó. Thomas Bernhardt szavaival élve: „einfach kompliziert”. Úgy kegyetlen, hogy barátságos. Végül köszönet a fordítónak, Kúnos Lászlónak. „Zene, tánc, büfé és könyvvásárlás”!

Folytatódik a Budapest Nagydíj átadásával, Tarlós István beszél a díj történetéről, és méltatja Enquistet: nemzetközi szintű gondolkodó, sportember, világpolgár, köteteivel világsikert ért el. A sajtószabadság kérdését nem hagyhatja szó nélkül, elűz minden aggodalmat, így: Édesanyja mindig ezt mondta, „Fiam, akármilyen szelek fújnak, légy arányos, és légy életszerű”. Nem kell félteni a magyar sajtószabadságot. A lényeg, hogy a korlátlan, szabad vélemények egyértelműen váljanak el a tényektől. A nemzetközi normáknak fogunk megfelelni. Végül visszatér a díszvendéghez, megköszöni a laudációt, a fordítói munkát, és átnyújtja a díjat Per Olov Enquistnek.

Enquist köszönetet mond, és azt, hogy „nehéz a díj”, de büszke rá, az út hosszú a kis faluból idáig, de csodálatos itt, Budapest fantasztikus. Mint ahogy a nyelve, a kis népek kis nyelvei, svéd és magyar. Így köszönt el „a legaranyosabb és legokosabb ember (…), pedig nem is volt rendes foglalkozása, csak írt, de ezt nem mindenki értette meg”.