Az idén 11. alkalommal megrendezésre került Elsőkönyvesek Fesztiválja egyike azoknak az eseményeknek, amikor érdemes nagyon figyelni. Más fajta figyelmet értek ezen természetesen, mint amire esetleg egy felolvasáson vagy egy ìró-olvasó találkozón van szükség. Talán mélyebbet, talán lazábbat. De akárhogy is, mindenképpen megéri: ez a rendezvény ugyanis valóban, kizárólag arról szól, hogy a környező országok fiatal irodalmának szìne-java megmutatja magát. Ez egyrészt a még mindig létező nyelvi korlátok, másrészt az ilyen jellegű nemzetközi kapcsolatok viszonylagos gyengesége – megkockáztatom: gyakorlati hiánya – miatt valóban unikális lehetőség minden szakmabelinek és nem szakmabelinek a tájékozódáshoz. Vagy bármi ilyesmihez.

A szombati beszélgetés első – és itt kell leszögeznem: kiváló – moderátora, Gács Anna rövid felvezetés után praktikusan a hozzá legközelebb ülő meghìvottat, az osztrák Barbara Aschenwaldot kérdezte elsőként, arról, mit is jelent számára az a kettősség, amely az életét jellemzi. Ő ugyanis egy farmon él, ahol a férjével mezőgazdasági munkákkal tartják fenn magukat – konkrétan zöldséget és gyümölcsöt termelnek –, miközben hazájában rendkìvül sikeres első könyve után máris megkötötte szerződését a második kötetre, és egy irodalommal és kreatìv ìrással foglalkozó iskolának is hallgatója. Válaszából azután az derült ki, hogy ez a fajta kettősség számára természetes, sőt, nélkülözhetetlen, lévén szeret bizonyos fokig kìvülállóként tekinteni a világra és az irodalomra.

Tadej Golob, a szlovéniát idén képviselő szerző szintén nem mindennapi életet él. Az otthon korábban már sportújságìróként és hegymászóként bizonyos fokú ismertségre szert tevő fiatalember elsősorban azt hangsúlyozta: szerinte minden a jó történeten múlik. Az persze, hogy mi a jó történet, már sokkal nehezebb kérdés, de persze épp ezt a nehézésget jelenti írónak lenni. Tadej saját bevallása szerint már szintén dolgozik második könyvén, amellyel nem kevésbé szeretne provokálni és elgondolkodtatni, mint az elsővel.

Provokálni szeretne Alexandra Salmela, a finn országi hölgy is – szerinte ugyanis az érzelmek kiváltása, az olvasóra való ráhatás elsődleges cél. Alexandra esete azért speciális, mert a finn számára második nyelv: szlovák anyanyelvűként költözött ki Finnországba egyetemi évei után – ahol, ez fontos, finnül tanult – majd egy pályázatra leadott finn nyelvű novellája olyan sikert aratott, hogy megpróbálkozott egy hosszabb lélegzetvételű könyvvel is, amellyel azután igen szép sikert ért el. A második nyelven való ìrásról azt mondta, számára ez nagy előny, nem rendelkezik ugyanis az anyanyelvi beszélők korlátaival, mivel bár ismeretei alaposak, mégsem jelentik számára ugyanazt a szavak.

Kétnyelvű szerző a Svájcot képviselő Simon Froehling is. Bár Ausztráliában és svájcban is hosszú ideig élt, első regényét német nyelven írta. Történetének alapja egy korábbi, saját bevallása szerint borzasztóan sikerült szìndarab átirata, amelyről úgy érezte, működhetne más formába öntve, az idő és főként a szakma, igazolták ezt a megérzést. Könyvének sajátosságaként emelte ki, hogy a svájci német dialektusban ìródott, amely azonban kizárólag beszélt nyelvnek számìt, nincs tehát önálló irodalma – illetve eddig nem volt.

A lengyel Sylwia Siedlecka számára szintén közeli tapasztalat a nyelvek közti átjárhatóság kérdése, lévén 7 nyelvet bír többé vagy kevésbé, ám ő rögtön azzal kezdte, gyakran úgy érzi, még a saját anyanyelvén – lengyelül – is olyan nehézségekkel találja magát szembe ìrás közben, amelyek megtorpanásra késztetik. Az ő első könyvének nyelvezete – talán épp ezért – a lehető legegyszerűbbre íródott, mondatait a végletekig csiszolgatta. Története talán épp ennek ellenpontozására lett kimondottan groteszk: egy kisgyerek és egy cirkuszi törpe a két főszereplő, mivel ezek az eredendően külső nézőpontok feleltek meg leginkább Sylwia szándékainak.

Gaia Rayneri, az olasz lány szintén a gyermeki hangot, mint egy szándékosan külső, eredendően különleges nézőpontot használja fel első regényében. És hozzá kell tegyük, a olasz irodalmi szakma sajátosságainak köszönhetően már 8 díjjal jutalmazták könyvét – ezek alatt a sajátosságok alatt azt értjük, hogy nincsenek például ösztöndìjaik, van azonban több, mint 2000 kisebb-nagyobb dìjuk. Gaia azt emelte ki lényeges ismertetőjegyként könyvéről, hogy számára az úgymond szívbe markoló téma – egy autista kisfiú története – és a humoros, groteszk hang közötti feszültség jelentette a legfőbb célt és kihívást is egyben.

Katarina Tholtová - Szlovákia képviselője - szintén egy, a perifériát tematizáló könyvvel jelentkezett elsőként. Regényének hősei inszomniában, vagyis kóros alvászavarban szenvedő betegek. Katarina elmondása szerint regényének egyik fő témája az, hogy álmok nélkül nehezebb élni, mint alvás nélkül. A végzős pszichológia szakos lány egyébként kiemelte azt is, számára a szakirodalom komoly forrás volt írás közben – könyvének szereplőit tehát nem csak íróként, hanem szakemberként is átlátta és épìtette.

Szvoren Edina, a tavalyi év egyik legfontosabb hazai irodalmi eseményének, a Pertu című novelláskötetnek a szerzője, Déry Tibor-dìjjal is kitüntetett író volt az idei magyar elsőkötetes. Először is a kezdetben tapasztalt nehézségekről beszélt, vagyis az írásai iránt érzett egyfajta idegenkedésről, aminek a leküzdése az első lépés volt számára a könyv felé. Ezután az élettapasztalatok jelentőségére rákérdező moderátor révén megtudhattuk, nála is, mint mindenkinél, ez nagyon fontos, de csak néha, számtalan áttételen keresztül kerül bele a szövegekbe, lévén sosem a történet motiválja írás közben.

Amy Sackwille volt a bemutatkozó kör utolsó megszólítottja, az Egyesült Királyságból. Az első könyvével otthon már szintén komoly sikereket elért hölgyől kiderült, nem csak második kötetén dolgozik jelenleg, hanem már kreatív írás kurzusokat is tart. Kiderült, hogy számára az intertextualitás és az irodalmi paradigma, amelyben helyet foglal szerzőként, jóval hangsúlyosabb, mint azt elsőre gondolhatnánk. Saját kifejezése szerint ő gyakorlatilag „együtt él” azokkal az idézetekkel, amelyeket beleszőtt könyvébe.

A felvezető kérdések utáni majd egy órás, baráti hangú beszélgetés gyakorlatilag a tapasztalatcseréről szólt. Pályakezdés, megélhetés, ösztöndìjak, felolvasások, az első könyvtől való eltávolodás. A második könyv, ami kinek rém, kinek a legszebb kihívás ami valaha volt.

Elhallgattam volna ezt a társalgást bármeddig: egy asztalnyi érdekes, fiatal és intelligens ember az irodalomról, ki kívánhat ennél többet, nem viccelek. A végkövetkeztetés elmarad, de azzal az érzéssel állhattunk fel a helyünkről, hogy elsőkönyves európai szerzőnek lenni jó, mint egy nyári nap.