színház
2012. 04. 13.
Bábok az életünkről
Akárki hivatása: bábelődaás felnőtteknek
Felnőtt bábjátékot láttam a MU Színházban, a középkori Everyman-darabot újragondoló Akárki hivatása című előadást. Egyrészt jó érzésekkel, mert az ember mindig repesve várja a gyerekkor óta csak búvópatakként felbukkanó, "felnőtt" címkével újra elővehető műfajokat, mint amilyen a cirkusz, az animációs film vagy éppen a bábjáték. Másrészt félelmekkel, mert túl nagyot mondtak, túl sokat ígértek az ajánlóban. A hazai felnőtt bábszínház újraalapozását, ezen felül szexet, erőszakot, őserőt, bizsergést.
Konkrétan ez a mondat szerepelt a beharangozóban: "Szex, erőszak, ősdramaturgia, bizsergő ujjbegyek és miniatűr monumentalizmus, globalista világunk hordalékaitól körítve." Ezeknek a kívánalmaknak csak egy zseniális darab tudna megfelelni. Plusz még magát a produkciót pionírnak, műfajmegújítónak is ígérték, amely után láncban születnek majd a jobbnál jobb felnőtt bábelőadások, olyannyira, hogy sikk lesz bábszínházba járni. Ami egyébként kifejezetten üdvözlendő volna. A harmadik ráadás pedig az az előzetes elvárás, amit a megmozgatott, a kánon erdejébe sűrűn bevivő alapdarab, a híres Everyman újragondolása sugallt.
Az Everyman a legismertebb középkori moralitás, melynek újabb és újabb újkori, majd modern és posztmodern átdolgozásai mindig azon korszak kritikus lenyomatai voltak, melyben megszülettek. Tehát ha egy alkotóművész ma Akárkit, azaz a mindenkori, egyéni vonásoktól mentesített "ma emberét" választja főhőséül, attól azt várjuk, hogy darabjában metszően okos társadalomkritikát gyakorol majd.
.jpg)
Amit viszont e helyett kaptunk, az nagyjából a következő: egy dramaturgiailag szinte befogadhatatlanul sűrűn szőtt előadás, melyben a kevéssé sikerült vagy túl hosszúra nyúlt vizuális megoldások váltják egymást a valóban székhez szögező, üdítően ötletes színpadi fogásokkal. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy néha csettintünk a nyelvünkkel nagyrabecsülésünk jeléül, néha erősen koncentrálunk a jószándék jeleként, néha pedig bizony ellankad a figyelmünk. Mindennek pedig az a summája, hogy hullámzó minősége és érthetősége miatt a darab társadalomkritikai éle, eszessége csak fragmentumokban jut el hozzánk, nem áll össze konzisztens mondanivalóvá, kegyetlen tanulsággá, ami pedig nyilvánvalóan az alkotók szándéka volt.
De mi is történik pontosan? Az előadás szövegkönyvének alapja a XV. századi angol moralitás. Az eredeti történet szerint Akárkiért eljön a Halál, aki bejelenti neki földi ideje hirtelen félbeszakadását. Akárki földi folytatást nem, de időt kikönyörög a Haláltól, aki megengedi neki, hogy valaki az övéi közül elkísérje őt utolsó útjára. Ehhez Akárkinek kell találnia egy illetőt, akinek van annyira fontos, hogy alászálljon vele. A barátok, a család, a szerelmes mind cserbenhagyja, de nem bízhat az elvont értékek utolsó pillanatos segítségében sem, mint az Ész, a Vagyon vagy az Öt Érzék. Végül az a kevés Jó Cselekedet menti meg a pokoltól, amit életében másokkal tett. Mindez azt a tanulságot sugallja a pondrólelkű, pillanatéletű földi halandó számára, hogy nem az a fontos, amit az életben megszereztél, hanem az, amit másokért megtettél. Amit adtál, nem amit elvettél.
A mai történetben Akárki egy programozó cég játékfejlesztési vezetője. Ő a ma embere, az infós. Eddigi élete minden momentumát a számítógépes játékok logikájával élte meg: teljesítendő pályák, elzáródó utak, célra használt figurák, újabb elnyert életek. A halál eljövetelét és utolsó életköreit sem képes másként kezelni, erre utal az előadás minden vizuális megoldása, az egyes jelenetek közti, ismétlődő mozdulatsorral bezárólag, melynek gépies kézjátéka és az azt kísérő hanghatás is a "betöltődés" jelenségét imitálja. Ilyen az életünk, a haláltánc is csak egy határok közötti, lefelé tartó mozgás a pályán.
Mondani sem kell, progis főhősünket alkalmi szeretője, nagyanyja és az összes értéknek hitt jelenség cserbenhagyja, mégis a fényes kapun lép be a végén, hűen az eredeti történethez. Hogy mi történik közben, hogy jutottunk az ürességtől a megváltásig? No, ez az, amit a cselekményben alig lehetett követni. A követhetetlenségben ráadásul nemcsak a túlhajtott cselekmény és a néhol túl absztrakt mozdulatsor a hibás, hanem az eredeti darab egyes történetelemeinek nehezen érthetősége is különösen mai néző számára. Ha a ma emberének akartak mutatni egy szórakoztató-elgondolkodtató előadást, akkor az idejétmúlt dramaturgiai fordulatokat újra kellett volna gondolni.
Ugyanakkor az előadás készítőinek becsületére válik néhány kiváló vizuális, bábos fogás, mint a humanoid figurák helyett használt pikírt gumikesztyű-bábok; az elől hagyott bábos polc, amelyen minden szereplőből és tárgyból egy rakat van még készenlétben, mutatván tucat voltunkat; a videójátékot élethűen imitáló fóliavetítő nagyszerű felhasználása; az asztalon levegővel felkavart rizsszemek horrorhatása és az egész színpad káoszos zsúfoltsága. Így nézhet ki egy bábszínházi backstage, de ugyanez ötletes képi metaforája lehet felesleges kacatokkal telerakott, tárgyimádó kultúránknak.
Rendező: Kovács Tamás
Bemutató: 2012. március 13.
MU Színház
Az Everyman a legismertebb középkori moralitás, melynek újabb és újabb újkori, majd modern és posztmodern átdolgozásai mindig azon korszak kritikus lenyomatai voltak, melyben megszülettek. Tehát ha egy alkotóművész ma Akárkit, azaz a mindenkori, egyéni vonásoktól mentesített "ma emberét" választja főhőséül, attól azt várjuk, hogy darabjában metszően okos társadalomkritikát gyakorol majd.
Amit viszont e helyett kaptunk, az nagyjából a következő: egy dramaturgiailag szinte befogadhatatlanul sűrűn szőtt előadás, melyben a kevéssé sikerült vagy túl hosszúra nyúlt vizuális megoldások váltják egymást a valóban székhez szögező, üdítően ötletes színpadi fogásokkal. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy néha csettintünk a nyelvünkkel nagyrabecsülésünk jeléül, néha erősen koncentrálunk a jószándék jeleként, néha pedig bizony ellankad a figyelmünk. Mindennek pedig az a summája, hogy hullámzó minősége és érthetősége miatt a darab társadalomkritikai éle, eszessége csak fragmentumokban jut el hozzánk, nem áll össze konzisztens mondanivalóvá, kegyetlen tanulsággá, ami pedig nyilvánvalóan az alkotók szándéka volt.
De mi is történik pontosan? Az előadás szövegkönyvének alapja a XV. századi angol moralitás. Az eredeti történet szerint Akárkiért eljön a Halál, aki bejelenti neki földi ideje hirtelen félbeszakadását. Akárki földi folytatást nem, de időt kikönyörög a Haláltól, aki megengedi neki, hogy valaki az övéi közül elkísérje őt utolsó útjára. Ehhez Akárkinek kell találnia egy illetőt, akinek van annyira fontos, hogy alászálljon vele. A barátok, a család, a szerelmes mind cserbenhagyja, de nem bízhat az elvont értékek utolsó pillanatos segítségében sem, mint az Ész, a Vagyon vagy az Öt Érzék. Végül az a kevés Jó Cselekedet menti meg a pokoltól, amit életében másokkal tett. Mindez azt a tanulságot sugallja a pondrólelkű, pillanatéletű földi halandó számára, hogy nem az a fontos, amit az életben megszereztél, hanem az, amit másokért megtettél. Amit adtál, nem amit elvettél.
A mai történetben Akárki egy programozó cég játékfejlesztési vezetője. Ő a ma embere, az infós. Eddigi élete minden momentumát a számítógépes játékok logikájával élte meg: teljesítendő pályák, elzáródó utak, célra használt figurák, újabb elnyert életek. A halál eljövetelét és utolsó életköreit sem képes másként kezelni, erre utal az előadás minden vizuális megoldása, az egyes jelenetek közti, ismétlődő mozdulatsorral bezárólag, melynek gépies kézjátéka és az azt kísérő hanghatás is a "betöltődés" jelenségét imitálja. Ilyen az életünk, a haláltánc is csak egy határok közötti, lefelé tartó mozgás a pályán. Mondani sem kell, progis főhősünket alkalmi szeretője, nagyanyja és az összes értéknek hitt jelenség cserbenhagyja, mégis a fényes kapun lép be a végén, hűen az eredeti történethez. Hogy mi történik közben, hogy jutottunk az ürességtől a megváltásig? No, ez az, amit a cselekményben alig lehetett követni. A követhetetlenségben ráadásul nemcsak a túlhajtott cselekmény és a néhol túl absztrakt mozdulatsor a hibás, hanem az eredeti darab egyes történetelemeinek nehezen érthetősége is különösen mai néző számára. Ha a ma emberének akartak mutatni egy szórakoztató-elgondolkodtató előadást, akkor az idejétmúlt dramaturgiai fordulatokat újra kellett volna gondolni.
Ugyanakkor az előadás készítőinek becsületére válik néhány kiváló vizuális, bábos fogás, mint a humanoid figurák helyett használt pikírt gumikesztyű-bábok; az elől hagyott bábos polc, amelyen minden szereplőből és tárgyból egy rakat van még készenlétben, mutatván tucat voltunkat; a videójátékot élethűen imitáló fóliavetítő nagyszerű felhasználása; az asztalon levegővel felkavart rizsszemek horrorhatása és az egész színpad káoszos zsúfoltsága. Így nézhet ki egy bábszínházi backstage, de ugyanez ötletes képi metaforája lehet felesleges kacatokkal telerakott, tárgyimádó kultúránknak.
Akárki Hivatása 2012 from Máté Bartha on Vimeo.
A darab tanulságát talán így lehetne összegezni: mindenki senkibb ma, mint eddig bármikor a történelem során. Hiszen ma már moralizálni sem lehet, egyáltalán erkölcsi tanulság vágyával élni a nevetségessé válást vonja magával. Ezért, hogy a különálló zárlatban a nagy plazmatévé imitáció mögött felbukkanó színészek lezenélik, zajzenével elnyomják az életfilozofáló, a látottakat értelmezni próbáló rezonőrt. És mi, nézők, e felett egyértelmű örömöt érzünk.
Akárki hivatása
Alkotók: Makra Viktória, Bassola Richárd, Erdei Gergő, Pestalits Benjámin, Kozma Andrea, Szabó Ágnes Anna, Kalmár Bence, Paráda Zsolt, Bartha Márk, Tóth Réka ÁgnesRendező: Kovács Tamás
Bemutató: 2012. március 13.
MU Színház
Szerzők
-- Krivánszky Emőke --
További írások a rovatból
színház
Shakespeare: Vízkereszt, vagy bánom is én a József Attila Színházban
