Azt már az előzetes tájékoztatóból is megtudhattuk, hogy Russel Maliphant „a test mestereként” ismert koreográfus, ám ez még legalább annyira nem jelent semmit, mint amikor az szerepel egy tánckritikában, hogy „az előadásban a táncosok teste került előtérbe”. Azaz meg kellene szabadulni a közhelyektől és írni egy előadásról, amely annyira élményszerű, hogy nehezen verbalizálható. (Attól tartok, ezzel a mondattal saját dugámba dőltem.)

Tehát: mi is történt az előadás nyolcvan perce alatt? Adott három koreográfia: egy szóló, egy kvintett és egy duó. A színpadon semmiféle díszlet, kellék vagy látványelem nem jelenik meg, csupán a táncosok és a fény. Ám e két „eszköz” olyan minőségben szerepel, amilyet nagyon ritkán lehet látni. A mozdulatok eredetisége semmiféle egyedieskedő erőlködéstől nem nehezedik. A legváratlanabb lépéskombinációk, klasszikus, kortárs, kontakt, tai chi és capoeira elemeket ötvöző mozgásanyag úgy integrálódik a táncosok értelmezésébe, ahogy a fű nő a réten. Minden mozdulat annyira folyékony, könnyed, magától értetődő, hogy szinte testetlenné válnak a mozgók –, holott nyilván arról van szó, hogy kivételes technikai színvonalon tudnak bánni a testükkel.

[img]http://www.mcla.asso.fr/images/photos2006_07/danse/russel_maliphant.gif[/img]A Flux című szólóban egy fekete férfi „ejti le az állunkat”. A tízperces darabban nincs narratíva (ahogy a másik két koreográfiban sincs), a produkció mégsem semmiből semmibe tartó l’art pour l’art, a jól követhető építkezés a mozgás folyamatában, a tér használatában érhető tetten. Ez a belső tánclogika mindhárom darabra igaz, s – attól tartok – ez az, ami pontosan nem verbalizálható.

A Transmission című koreográfiában az öt táncos munkája alapvetően kontakt elemekre, testsúly-átadásokra, közös dinamikai pontok megtalálására épít. Ebben a produkcióban kapta a legnagyobb szerepet a fénnyel való játék. Az első harmadban ugyanis csak négy nagyon rafináltan megoldott fénysáv látható, amelybe úgy csapnak-csapódnak bele a testrészek (elsősorban a kézfejek), mint apró lángnyelvek. A kompozícióban hol a tökéletes együttmozgások, hol az egymásra felelgető mozdulatok a meghatározóak. A szín kivilágosodásával egy csodás, folyondárszerűen felépülő koreográfia nyújt tökéletes esztétikai élményt.

Mindezen gyönyörök után a harmadik rész, a Push című duett már nem tudott olyan erővel hatni, bár ebben is igen nehezen lehetne bármiféle hibát találni. A karcsú, szőke nő és a gyönyörű testű, erős férfi párosa szintén klasszikus és kontakt technikára épült, nagyon intenzív és érzékeny egymásra figyelést igényelt. A teret be- és megosztó fénynek itt is fontos szerep jutott. Bizonyos értelemben felosztotta szerkezeti egységekre, kisebb szekvenciákra a koreográfiát, ám mégsem tördelte szét a szerkezetét.

Ezek biztosan nagyon nagy szavak, de ebben a kivételes esetben mégsem tartok a leírásuktól: Ritka tökéletesség valósult meg a Trafó színpadán a Russel Maliphant Company-nek köszönhetően. Ha bárhol felbukkannak: a világ minden kincséért se szalasszuk el őket!

Koreográfia: Russel Maliphant
Fényterv: Michael Hulls
Jelmez: Sasha Kier
Előadók: Alexander Varona, Juliette Barton, Elisabetta D’Aloia, Saiko Kino, Robert Pitre, Winifred Burnet-Smith