Sci-fin és disztópiákon edzett olvasóknak ismerős lehet Patrick Ness Chaos Walking-trilógiájának alaphelyzete: el kell hagyni a Földet, nem lehet visszatérni, keringünk az űrben egy űrhajón megváltásra várva. Egy lakható bolygó lenne az a tiszta lap, ahol a protestáns etika szigorú rendje szerint új életet kezdhetünk. Ám a felfedezett bolygó egyáltalán nem tiszta lap: őslakosai a szpakkerek, akikkel együtt kellene élni, ráadásul egy szörnyű vírus következtében minden férfinek, állatnak és szpakkernek a gondolatai hallhatóvá váltak, és egy nagy, közös Zajban egyesülnek. Mindez fokozatosan derül ki az első részből, a kamasz főszereplő, Todd Hewitt perspektívájából elbeszélve. Ő az egyetlen gyermek Prentissvárosban, ahol kizárólag férfiak élnek, nők nincsenek. Vajon megölték őket, mert nem lehetett elviselni a zajtalanságukat? Nem tudni. Todd aztán mégis találkozik egy lánnyal, Violával, megismeri a csendet, ezért menekülnie kell.

Todd és Viola Havenben akarnak új életet kezdeni, de itt is Prentiss Mesterpolgár várja őket. Kiépíti a maga diktatúráját (Új Prentissvárost) – végigkövetjük a diktatúra kiépülésének lépéseit, ahogy az emberek lassanként teljesen elfogadják a kínzásokat, a Kérdés Központ nevű kínzó-erődöt, a börtönöket, a koncepciós gyilkosságokat, az őslakosoknak szánt koncentrációs tábort. Borzongva olvassuk, ahogy Todd a hatalommal való harcban lassan megtörik, és belesimul a rendszerbe, elhárítva magától a felelősséget. Látjuk, ahogy kialakul egy erőszakos, szintén egy erős központi hatalomra épülő ellenállás, partizánmozgalom, a Válasz, annak minden erkölcsi dilemmájával együtt. Látjuk, ahogy Todd megerősödik Violával egyre szorosabbra fűződő kapcsolata révén, és a szeretet, az intimitás hatalmát és erejét szegezi szembe a mindent uralni akaró, a másikat megsemmisítő cinikus gyűlölettel, ami Prentissből árad.



A harmadik kötetben Todd és Viola szólama mellett állandó harmadik szálként megjelenik egy bizonyos 1017-es belső tudatfolyama. Ő az a számmal megjelölt, az őslakosok nyelvén Visszatérőnek nevezett szpakker, akit Todd mentett meg a szpakker-népirtásból a második kötetben. Ő Todd tükörképe: nem tud ölni ő sem, és hosszú utat kell megtennie, amíg uralkodni tud önmagán – amíg utat vág magának az érzelmei káoszában, hogy kitisztuljon számára, mi a feladata a világban. El kell jutnia oda, hogy ne megfigyelni akarja a másikat gyanakvó rabszolgaként, hanem szabad szpakkerként átengedni magán a népének minden hangját, és tényleg az ő érdeküket szolgálja. Talán ez a legdidaktikusabb, időnként kicsit nehézkes vonala a regénynek.

Toddon keresztül egyre jobban belelátunk a Mesterpolgár fejébe is, rajta keresztül próbáljuk megérteni a zsarnokot, a zsarnoki gondolkodást, és ráébredni arra, hogy ő is menekül valami elől. Halljuk a Zajon keresztül Bradley-t, az új telepest, aki tiszta és következetes, megrendíthetetlen erkölcsi mérce, ugyanakkor nem rideg, hanem megértő és befogadó, mint egy anya. Halljuk a Forrást, akinek személyazonosságát nem árulom el, mert ez a központi dramaturgiai csavar a sztoriban. Át tudja engedni magán a bolygó minden rezdülését anélkül, hogy elveszítené önmagát. Halljuk az Eget, a szpakkerek vezetőjét is, aki a szpakkerek szótlan nyelvén, a Zajon keresztül kommunikál, akárcsak a Forrás. A szpakkerek ugyanis nem vírusként élik meg a Zaj jelenlétét, hanem a bolygó közegeként, nem elnyomni vagy kihasználni akarják egymást, hanem meghallgatni.

Hangok, amelyek egymásban tükröződnek, összefonódnak és igyekeznek önmaguk maradni. Minden négyzetcentiméterét feltérképezzük a háború mentális szörnyűségének. Megismerjük a hatalom mindent uraló természetét, amely az emberek fejébe hatol és onnan irányítja tetteiket, valamint azt a bizsergetően jó érzést, amit ez kivált, és amit el kéne utasítani. Csakhogy ez a bizsergés, ez a zümmögés megnyugtató, egyszerre lépi át az etikum határát és nyomja el az áthágás okozta lelkifurdalást a Zajban, amit ugyanezzel az uralommal, az önuralommal lehet elnyomni. A Zajt azonban nem csak kint, bent sem lehet akkor hallani. Az érzelmek és a lelkiismeret zaja befelé is elhallgat, hogy annál hangosabban behallatszódjon a kinn. Noha úgy tűnik, hogy a Zaj elnyomásával, lehalkításával a mindenki előtt pőrén álló identitás védhető, valójában az identitás elgyengítése, megszüntetése ez. Ahogy gyengülnek a belső hangok, nem tud védekezni a tudat a külső behatolások ellen, és még inkább hatalmaskodni akar rajtuk, hogy elnyomja őket is – ördögi kör ez, ahogy Todd is érzi, de nem bír kiszállni az utolsó, életmentő pontig. Így válik a belül üres, és ezért mindent és mindenkit bekebelező Mesterpolgár még üresebb tükrévé, amikor elfelejti önmagát.

Lehet-e kívülállónak maradni, lehet-e nem beavatkozni? Meg lehet-e dönteni egy rendszert belülről, megőrizhető-e az erkölcsi autonómia, ha beépülünk? Megváltoztatható-e a gonosz? Megérthető-e? Ezek a Chaos Walking-trilógia harmadik kötetének nagy kérdései, amelyekre a szerző szerencsére nem ad explicit választ, hagy minket gondolkodni menet közben, két csata között.

Talán kicsit túl sokat is kapunk mindenből, túlságosan apró lépésekben, túl sok hangon, túl kacskaringós tükör-labirintusban jutunk előre a háborús bűnök, a nyomor és az erkölcsi dilemmák labirintusában. Sok ez a hatszáz oldal, de sok benne az olyan jól megírt rész is, amelyért mindenképp el kell olvasni.

A könyv eredeti címe: Monsters of Men – kulcsmondata a regénynek. Többször elhangzik a szövegben, hogy a háború szörnyeteggé teszi a férfiakat (és a nőket is). Ez Todd mondata, ez Viola mondata. A Háború a békéért, a magyar cím Mesterpolgár és Coyle nővér, a hatalomért küzdő, zavaros motivációjú antagonisták mondata. Kétértelmű mondat: az ő hazug mondatuk, önigazoló, felelősségtagadó, önző mondat. De Todd és Viola mondata is, ha a háborút nem szó szerint értjük, ha az ő harcukra gondolunk, amit künn és benn kell egyszerre megvívniuk.

A Zaj bolygóján ugyanis az alapvető kérdés az, hogy mit tud kezdeni az ember (illetve a szpakker) a Zajjal – azaz hogyan dolgozza fel, hogy folyamatosan hallja a többiek gondolatait és hogy közben az ő gondolatait is hallani lehet. A Zaj nem csak egy hang, hanem maga a tudat és a tudatalatti, amelyet szabályozni lehet, amelyen keresztül kommunikálni lehet. Sőt, bele tudunk szólni a másik Zajába, megváltoztathatjuk a tudatát. Ezért használható a Zaj fegyverként, ahogy az előző részben is láttuk: a Mesterpolgár a Zajával olyan erővel változtatja meg a másik tudatát, hogy abban csak az visszhangzik: semmi vagy, semmi vagy. A tudat, az önbecsülés teljes megszüntetése teszi tehetetlenné a másikat. De át tudja venni a tudat helyét is ezzel a Zajjal úgy, hogy a másik azt tegye, amire ő gondol. Gyorsan és megkérdőjelezhetetlenül irányítja a háborúban az embereit. A Zajával behatol a többi ember Zajának legmélyére. A Zaj nem csak a tudat, de az érzések, érzelmek, ösztönök hordozója is. Ha a Zaj elnémul, az nem csak titkolózásra jó. A saját Zaj elnémítása a morális én és az érzelmek elhallgattatása is, azaz végső soron nem megerősíti, hanem meggyengíti az ént ebben a világban. A Mesterpolgár olyan mértékben uralja a saját Zaját és hallgatja ki a többi lényét, hogy semmi másra nem vágyik, mint hogy ezt a Zajt elnyomja, uralja, eltiporja. A Zaj segítségével képes bármilyen tudást, képességet megszerezni és átadni is. (Így próbálja Todd-ot olvasni tanítani – de nem valós tanítás ez, hanem függésben tartó, korlátozott tudásmegosztás. Todd öröme és vaksága, ahogy a Mesterpolgár befolyása alatt nem látja annak labilitását, megható.) De ahogy belép Todd tudatába, Todd is belép az övébe. A Mesterpolgár nem képes interiorizálni Todd értékeit, ezért azokra úgy tekint, mint egy felhasználható megoldásra, egy külső támaszra. Konfúz érzelmeit természetesen nem képes megismerni, hiszen mindenkit hall, csak magát nem képes hallani. Nem képes a saját személyisége, saját felelőssége határát, a cselekedetei megmásíthatatlanságát felfogni. Ezért sem tud felelősséget, szeretet érezni, csak önmentő kötődései vannak. Természetes, hogy egy ilyen külső megerősítésnek csalódnia kell, ami a kötet katasztrofális, apokaliptikus végkifejletéhez vezet.



A Zajt azonban másképp is lehet kezelni: nemcsak a hatalom eszközeként, és bezárni, hanem kinyitni, összekapcsolódni általa. A bolygó őslakosai, a szpakkerek megnyitják a zajukat egymás előtt, és ezzel ők maguk is megnyílnak, befogadják a bolygó összes lényének a zaját. Egy közös tudatot alkotnak, amelyben mindenki érzi mindenkinek a fájdalmát, mindenki megkapja mindenkinek a tudását. Ez lenne az utópia, a megoldás? Az érzelmek, képek, a tudafolyam szabad áramlása a testek között? Hogy mindenki részesévé válik a másik érzelmeinek, ha azt megnyitja valaki előtt? Nehezen illeszthető össze ezzel, hogy mégis létezik a szpakkerek között is intimitás, hiszen nekik is van egyetlenjük és gyerekeik, akikhez a végsőkig ragaszkodnak. Erre nem kapunk magyarázatot – feltételezhető, hogy irányítani tudják, mikor nyíljon meg a tudatuk, mikor egyesüljenek. Az artikulált beszéd megszűnik, a tudatok kommunikálnak egymással, de nem próbálják uralni egymást.

Todd, amíg választhat, egyiket sem választja. Ki akar lépni ebből a rendszerből, hogy egy kis közösséget hozzon létre, megpróbálja azt, ami annak idején - amikor megérkeztek erre a bolygóra - a szüleinek nem sikerült.

A Zaj elhallgattatásának és megnyitásának filozófiai problémája mellett és felett pedig folyamatosan konfrontálódunk a háború döntéshelyzeteivel. Violának döntenie kell, hogy a telepesek beavatkoznak-e valakinek az oldalán, vagy nem. Hogy a beavatkozás hozhat-e békét. Hogy lehet-e választani oldalt, lehet-e nem beavatkozni. Jóvátehetők-e a háborús bűnök, lehet-e differenciálni elkövető és elkövető között. Van-e értelme a terrorcselekedeteknek, van-e értelme a háborúnak a békéért? Lehet-e szövetséget kötni a gonosszal? Lehet-e béke, ha a háborús bűnösök nem lesznek megbüntetve? Közelmúltunk kérdései merülnek fel egy hiteles háborús történetben, ahol a szeretett főhős bőrére megy a játék. Lehet-e önállóan, egyedül dönteni, vagy minden, a közért meghozott döntést befolyásolnak a magánérdekek? Tetteket vagy a szándékokat kell-e az erkölcsnek mérlegelni? A könyv szerencsére nem dönti el helyettünk ezeket a kérdéseket, csak beépíti a cselekménybe, hogy nyugtalanul, felpiszkálva menjünk, száguldjunk tovább Toddal és Violával.

Patrick Ness: Háború a békéért
Fordította: Nagy Boldizsár
Vivandra Kiadó, 2012
606 old., 3750 Ft