bezár
 

zene

2007. 04. 12.
Brazília-Magyarország 1:1
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2007: a São Paulo-i Szimfonikus Zenekar koncertje a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben 2007. március 25-én; Guarnieri, Bartók, Debussy, Ginasterra
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Brazília-Magyarország 1:1 Milyen zenéket írnak a másik féltekén? Hogyan játszik "európai", sőt, "magyar" muzsikát egy latin-amerikai zenekar? Egyáltalán, nincs Budapesttől egy kicsit messze Brazília? Nos, mint kiderült, épp eléggé… A São Pauloiaknak mindenesetre jobban feküdt a karneváli hangulat, mint Bartók vagy Debussy.
Egy hónappal ezelőtt a MÁV Szimfonikusok tematikus estjén kóstolgathattuk a XX. század mexikói zenéjét, mexikói szólista és karmester közreműködésével; most az illusztris brazil szimfonikus zenekar Ránki Dezsővel Bartók 2. zongoraversenyét, A tenger-t Debussytől, valamint két dél-amerikai zeneszerző darabját játszotta. A São Paulo-i zenekar koncertjén megerősödött bennem az érzés, miszerint Latin-Amerikában vagy az európai zenét utánozzák, és ezáltal teljesen jellegtelen, internacionális művek születnek; vagy a nemzeti hagyományok és sajátosságok klasszikus zenére adaptálásával kétes minőségű öszvérszerzetek jönnek létre.

prae.hu

Camargo Guarnieri 1942-es Abertura concertante című, rondó-szerkezetes nyitánya az elsőre volt példa: a Ravel-ízű hangzásvilággal kombinált, ritkán hallhatóan mély fekvésbe komponált főtémára alapuló darab vajmi kevéssé keltett tősgyökeres "brazil" érzést a hallgatóságban. Ehhez talán az est karmestere, a Schönberg-dédunokaöcs John Neschling kimért, takarékos fellépése is hozzájárult, aki ha gesztusaival nem is, galambszürke öltönyével inkább átadott valamit a latin-amerikai életérzésből.

A Bartók-zongoraverseny kapcsán azután mindenki elgondolkodhatott a BTF idei műsorkoncepcióján: jó-e külföldi előadók tolmácsolásában magyar műveket hallgatni, azzal a nemes céllal, hogy esetleg a budapesti fellépésre betanult darabot a világ másik felén is eljátsszák néhányszor. Ránki Dezső hibátlan és avatott szólójával a São Paulo-i Szimfonikus Zenekar csak hangerőben tudta tartani a lépést, formálásban, stílusban már annál kevésbé. Ránki végig jól láthatóan kísérte a kottához mereven ragaszkodó muzsikusokat, s Neschling karnagy is inkább statisztaszerepet játszott.

Maga a zenekar egyébként jó benyomást keltett: nagyszámú és szép hangú vonóskarral, és igen jó rézfúvókkal büszkélkedhet São Paulo városa, csupán a fafúvóskar teljesített halványabban – különösen a szólisztikus állásoknál találtam úgy zeneileg, mint hangerőben kevésnek a "fákat". A zongoraverseny második tételében mindazonáltal mesésen halk pianissimóval bűvölték el a MÜPA közönségét a brazilok. A bravúros finálé azonban – nincs ezen mit szépíteni – szétesett; talán ezért is történt, hogy nem adott ráadást Ránki Dezső.

A szünet után felcsendülő Debussy A tenger sem volt az igazi. Ízlésemnek túl zilált, túl kapkodós volt az előadás, mintha nem elmosódott pasztellszínekkel, hanem hegyes grafitceruzával próbálták volna a tengert ábrázolni. Bizonyára más São Paulo tengerpartja, mint Franciaországé. Az első tételből a "dél"-tutti, és a harmadik tétel (A szél és a tenger párbeszéde) mindazonáltal szépen sikerült, vagyis a tutti részek szóltak jól, a fafúvós szólókból építkező szakaszok pedig most sem.

Ginastera autográf kottájaA koncertet záró műre, Alberto Ginastera – argentin zeneszerző – Danzas da Estancia címet viselő, 1941-ben komponált balettszvitjére mintha kicserélték volna az előadókat. A darab, mely a pampák szarvasmarhafarmjainak életét, táncait és népszerű dallamait dolgozza fel, igazi tüzes latin zene, sok ütővel, hetyke dallamokkal. A zenekar nagy kedvvel játszott – láthatóan jól ismert és begyakorolt, ráadásul nem különösen nehéz repertoárdarabról volt szó. A mű maga nem igazán állta meg a helyét Bartók és Debussy mellett: hangos, monoton, igazi "csim-bumm cirkusz" tételekből áll. A kivételt a lassú, dzsesszes második jelentette; túlnyomórészt azonban a legrosszabb gépzenékhez hasonlóan, néhány ütemes egységek ismétlődtek kétszer változatlanul, majd következett az új elem, mindvégig két szólamra komponált zenekari anyaggal. A közönség persze hangos ovációval fogadta a felhőtlen örömöt, napsütést sugárzó zenét, tényleg fergeteges előadást.

Ráadásként két gálaműsorba való számot hallottunk (az első stilizált tánczene, a második egy Villa-Lobos darab volt), mindkettő szórakoztató sikerszám a latinos vonalból. S az obligát bohóckodás sem maradhatott el: a karmester trükköket mutatott be, az ütősök körbemasíroztak, a közönség pedig elégedetten tapsolt, és gyorsan elfelejtette a halovány Debussyt illetve a felemás Bartókot.

Azt hiszem, mindnyájan jobban jártunk volna, ha a brazilok végig tüzes latin-amerikai zenekari muzsikát játszanak. De ha mindenképpen magyar darabot kér tőlük a Fesztivál, akkor szerencsésebb lett volna Bartók helyett inkább Liszt Magyar rapszódiái-ból vagy zongoraversenyeiből választani – és ne feledjük, Ránki Dezső Lisztet is kiválóan játszik!

nyomtat

Szerzők

-- Végh Dániel --


További írások a rovatból

Kritika a Das Rheingold és a Die Walküre előadásairól a Wagner-Napokon
Világsztárok a Budapest Jazz Clubban: Oz Noy Trio
Beszélgetés Karosi Júlia jazz-énekessel

Más művészeti ágakról

Havas Juli Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című kötetének bemutatójáról
Kritika Nagy Gabriella Elviszlek Amerikába című regényéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés