A Zerline, a szobalány történetét először Klaus Michael Grüber dolgozta át színművé Hermann Broch Bűntelenek című regényének egy fejezetéből. Számos európai színpadot járt meg ez a sajátos prózai (majdnem) monodráma, de Magyarországon csak a közelmúltban került sor az ősbemutatóra.


Molnár Zsuzsa jelmez- és díszlettervező a szövegvilághoz illő szűkös, de otthonos, múlt századi szobabelsőt teremt a szegedi Korzó Zeneház színpadán, azaz egy albérlő szobájában. Zerline itt hívatlan vendég, aki a tárgyak kelletlen ide-oda rakosgatásával ad értelmet a jelenlétének, ezáltal ragadja meg a lehetőséget, hogy valaki, bármily érdektelenül is, de végighallgassa őt. Az összezsúfolt bútorok között Zerline kényelmesen mozog; elnyújtózik a fotelben, vagy zavartan szöszmötöl, összehajtja, majd magára teríti a pokrócot, vállfára simítja a gyűrt zakót, bogozni kezdi az emlékek kusza szálait. Érezhető a tudatos koncepció; ahogy fizikailag, mentálisan is csak rendezkedik, de nem rak rendet szakadatlan történetmondása alatt.
Határozott vagy teszetosza gesztusai idomulnak monológjához, mozgalmasabbá teszik a színpadi eseménytelenséget, ellensúlyozzák a partner tétlen hallgatását, ez idő alatt erős és halvány fények finom játéka egészíti ki Fekete Gizi megindultsága és a dühös ingerültsége között skálázó hangszínét, mimikáját. Zerline visszaemlékezésében fiatal korát eleveníti föl, (az őt alkalmazó) asszonya szeretőjével folytatott viszonyának kibontására és annak következményeire összegzi a voltaképpeni történetet. Összeérnek a szálak, ezáltal egy házasságon kívüli gyerek és egy régi gyilkosság titkát fedi fel. Ezek a szereplők Zerline szavaiban vannak csak jelen, általa alakítják az egy helyszínre korlátozódó, egyfelvonásos (lényegében) egyszereplős darabot.

A színpadi partner, Barnák László az albérlő a kanapén félrészegen, félálomban unja végig Zerline kéretlen vallomását, ez pedig óhatatlanul is kihat a nézőre. Elvétve közbevágó, egy-két kérdése is inkább megakasztja, mint továbblendíti a történet mesélését, már csak azért is, mert a darab elején az ő lustaságról és a tétlenül is fényűző életvitelről elejtett mondatai után hiteltelennek tűnik a cseléd élete iránti érdeklődése, főként hogy Zerline feltárulkozása után a másik oldalára fordulva alszik tovább.

Sajnos érződik, mennyire fárasztó Zerlinét játszani, ennek ellenére érdemes megnézni a darabot. Végre nem a buta és kihasználható megesett lány kap hangot, hanem a helyzetét kezdetektől fogva nagyon is világosan látó és értékelő nő, aki társadalmi helyzetéből adódóan legfeljebb megfigyelheti, nyomon követheti a nagypolgári élet folyását és velejáróit, tudva, hogy mindehhez hasonlóban sosem lesz része. Abban a luxusban, amit számára egy közönséges kézcsók, felvállalt szerelmi viszony, de legfőképp az anyaság jelent. Ennek az évtizedeken keresztül hurcolt keserűségnek, lemondásnak a megragadásában válik igazán sikeressé Fekete Gizi alakítása. Monológja ezen részeinél, arcára sejtelmes színpadi fények összpontosulnak, visszafogottan rezignált előadásmódja megindító, de nem túldramazitált, épp annyira, hogy a nézőben nyomot hagyjon.

Hermann Broch: Zerline, a szobalány története

Fordította: Györffy Miklós

Zerline, a szobalány: Fekete Gizi
A. úr, az albérlő: Barnák László

Díszlet- és jelmeztervező: Molnár Zsuzsa
Ügyelő-rendezőasszisztens : Kaj Ádám
Rendező: Sándor János

Bemutató: 2012. december. 14.
Szegedi Nemzeti Színház