bezár
 

irodalom

2013. 03. 06.
Eltévedni az árnyékokban másnap - mielőtt vedlik a hüllő
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Eltévedni az árnyékokban másnap - mielőtt vedlik a hüllő A '81-es költő Hüllők és Izzók című első kötetét Németh Zoltán az utóbbi évek legjobb olvasmányélményének nevezte, a könyv fülszövegében Visky András pedig arról ír: meggyőződése, hogy az olvasó egy idő után azon kapja magát, hogy hangosan olvassa a könyvet, és nem csak magának. Eltévedésekről, variációkról, hatásokról – Molnár Illés régóta esedékes debütálása kapcsán.

Az első benyomásunk, hogy barátságos. A borító alapján legalábbis egy új Varró Dániel kötet is lehetne: aranyos, rajzolt krokodilok vannak rajta fehér alapon halványsárgával.

A hátsó borítóból megtudjuk, hogy a szimpatikus szerző járt egyetemre, magyar és kommunikáció szakra, nem meglepő hát, hogy sommelier-pincemesterként és könyvtári raktárosként is dolgozott már, jelenleg éppen kábeltévék adásmeneteit szerkeszti, és hogy első kötete ez a krokodlilos.

De ehhez képest mi is vár ránk odabent?

Létköltészet. Aranyos krokodilok helyett civilizációnk maradványain napozó hüllő-humanoidok. Molnár nem viccel, olyan mondatok ólálkodnak a kötet lapjain a biztonságosnak hitt, barátságos borító mélyén, mint: "Halak nyelik le szemgolyód. / Aztán lerakják, mint az ikrát." Vagy: "Fogak hullanak így ki a szájból. / Az ágyban még vérzik a párnád."

Németh Zoltán a kötetbemutatón arról is beszélt, hogy szerinte egyfajta lírai regényként is olvasható volna a Hüllők és Izzók, amelynek főhőse az utolsó ember a földön, egy félig ember, félig hüllő kreatúra, aki, vagy ami egy posztapokaliptikus vidéken barangol, romok közt, a nyelv romjai közt is, ahol nincsenek emlékek, beszéd, vagy történelem, folyamatos jelen idő van.

Maga az olvasat nagyon tetszetős, ugyanakkor mint regény, vagy valami regényszerű egyáltalán nem működik ez a szöveg. Kifejezetten agyhorpasztó hatású epikát keresni benne, így olvasni a verseket, mintha egy Tarkovszkij-maratonon vennénk részt, de egy olyanon, ahol a filmeket össze-vissza vágva vetítenék le nekünk. Más szavakkal: a versként legtöbbször egész jól, néha kiválóan és néha nem működő Molnár-szövegek egymás után egy túlságosan zsúfolt, széttartó, csapongó együttest alkotnak, ha a regényolvasó hagyományos elvárásaival közelítenénk felé. Ez szerencsére nem baj, hiszen verseskötetről beszélünk.

Ha be kellene címkézni a Molnár-verseket, mint egy blogbejegyzést szokás, a blog címkefelhője nem tartalmazna túl sok szót. Az egyik biztosan a "fény" lenne, aztán a "víz", a "csend", a "test", különösen fontos motívum a "szem", aztán a "szöveg", a "romlás", meg a "nyelv". Ezekből és ezeknek változataiból, variánsaiból, esetenként ellentéteiből építkezik Molnár majdnem mindegyik versében. (Például a vájat az hiány, ami árnyék, ami a fény hiánya, de a vájat az idő is, ami folyó, ami csend, vagy a vájat ránc, ami bakelitlemez, ami hang, és romlás stb). Az olvasó kicsit fellélegez egy-egy karburátor, vagy egy fémserpenyő említésekor.

"A fény átütő ragyogása a síkságon, / neked ugyanúgy semmi, akár a vaksötét." – olvashatjuk az Árnyakból varrtak össze című versben. Vagy ugyanott: "Vannak korok, mikor a test / elsötétül és az árnyék dolga, hogy világítson." Megintcsak ugyanott: "Testet ölt a nyelv. Nyelvet ölt az árnyék." Ezek mind ugyanazt variálják. Test, árnyék, fény, nyelv, stb.

Borbáth Péter és Molnár Illés. Fotó: Bolla Dávid Kopy

De már ennyiből is látjuk, hogy az építőelemek bármennyire is kis számúak, Molnár igyekszik érdekessé, hangulatossá, plasztikussá tenni a kifulladás veszélyével fenyegető játékot és gyakran ajándékozza meg az olvasót egy-egy ilyen hideg telitalálattal: "Két szemtengelyed: egy olló szárai. / Nyitódnak, zárulnak, mártogatod / a tájba metsző tekinteted". Kérdés, hogy érdekes tud-e lenni egy teljes köteten át ez a játék?

Mert az világos: az alapvetően monokróm költészeti világát magabiztosan, elegáns mozdulatokkal építi fel, miközben az egysíkúság és a repetitív közt billeg, nyilván általában tudatosan monotonra komponálva dalait, és tudatosan vállalva az ezzel járó kockázatot, következményeket. Habár néhol talán egy-két jelzővel lehetne kevesebb ("Az esés hosszas, a lendület tartósan megszabja az irányt, a súlypont áthelyeződik. Az érkezés puha, hangtalan, a hazatérés esetleges." Vaktérkép 15.), sokszor túlbeszél ("megszegsz mindent, amit lehet, törvényt, kenyeret, ígéretet" Vaktérkép 14.), olykor modorossá válik a hang ("Az idő mellé ültetett fa / virágában / a méz / illata, fejed most oly nehéz" Vaktérkép 7., vagy máshol azt írja: "úttalan utak, helytelen helyek", amely biztos hogy lehetne egy '80-as években menő albumcím) ), olykor semmitmondásba szalad ("az élet alapjában / öregedés" Vaktérkép 18.), és nehezen hagy ki lehetőséget az adódó szójátékra ("A szilánk szemet szúr.", ahol a kifejezés szó szerinti értelmére való rámutatás indokolná a mondat jelenlétét, vagy "a térkép háló" – írja, és egy idő után az olvasó szinte tudja, hogy a homonímia nem kerüli el a szerző figyelmét). A példák ellenére általában, az egyes versekre fókuszálva a szövegek biztos színvonalon megszerkesztettek.

De a kötet egészének nem tesz jót, hogy a motívumok ismétlődései miatt a kelleténél jobban hasonlítanak egymásra az egyes szövegek. Az egyik versből a másikba szinte majdnem gond nélkül át lehetne emelni sorokat. Ezáltal könnyen el lehet tévedni a szövegekben, tényleg olyan, mintha egy vaktérképpel akarnánk turistáskodni a nukleáris holokauszt után (ez, mármit a "Vaktérkép" a három ciklusból az elsőnek a címe, a többi kettő cikluscím a "Hüllők" és az "Izzók"). Ami nyilván egy következetesen végigvitt költői koncepció (az első és utolsó ciklusban az eltévedést segíti, hogy nincs címe az egyes daraboknak), viszont az baj, hogy miután eltévedtünk a szövegekben, rájövünk, nem olyan kiismerhetetlen, beláthatatlan ez a világ. "Ez a fény is, mintha árnyéka lenne egy átütőbb, valódibb sugárnak" – írja egy helyütt. Máshol: "Vannak korok, mikor a test / elsötétül és az árnyék dolga, hogy világítson." Ezek a találomra kiragadott példák nagyjából ugyanazt az esztétikai élményt adják, ugyanarra a rugóra járnak. Még egy: "Nem akarsz / kimenni a fényre, mert ott túl sokan vannak, és túl nagyra nő az árnyékod." (Kollízió) Egyenként mindegyik kiragadott példa érdemes lenne arra, hogy elemezzük, de így együtt már rontják egymás hatását és már úgy érzi a recenzens, hogy az átláthatóságukról kell inkább beszélni. Talán egy tőről fakad ez a probléma a fentebb már említett túlbeszéléssel, mikor egy szó összes, vagy legalábbis egynél több jelentését Molnár rendre lecsapja, hogy mondjunk egy másik példát: az Árnyakből varrtak össze című versben az "öltöget" ige három jelentése is játékba kerül, de inkább mintha feladatmegoldás jelleggel.

Az elmúlt nagyjából tíz évben divatos – a 80-as években születettek körében majdnem biztosan a Telep blog írói által lett azzá – két téma: a test és a nyelv. Vagyis testesztétika és nyelvfilozófia. Nyilván nem most találták ki ezeket, de Wittgenstein és a mellékvese találkozása a költészet boncasztalán mostanság lett (legalábbis idehaza) igazán menő. Molnár Illés a kötetbemutatón nevezett hatásai (Borbély Szilárd, Marno János, Szijj Ferenc, a kötethez utószót író Visky András, valamint Bajtai András, Csobánka Zsuzsa, Krusovszky Dénes és Pollágh Péter, akikhez még hozzávenném Ijjas Tamást és Sirokai Mátyást) a köteten valóban érezhetőek is.

Ezek a hatások olykor mintha túlságosan is rányomnák a bélyegüket a kötetre, egyes versek hangszerelésére, a mondatok felépítésére, a teljes szövegtestre. Néha a kelleténél jobban emlékeztetnek a versek hol egy Bajtai horror-darabra, hol egy rezignált Krusovszkyra, hol a szervekben tapicskoló Nemes Z. Márióra - lehetne sorolni. A Vaktérkép 17 például inkább Krusovszky, a Vaktérkép 1 viszont kicsit pollághos, kicsit bajtais. De hogy csavarjunk az ügyön, az például Marno-, Ijjas- vagy Molnár-idézet vajon, hogy: "levonom ínyvitorlám"? Tehát érzésünk szerint a szerző következő köteteinek egyik fő feladata biztosan a hatások levedlése lesz.

Mindeközben a Hüllők és Izzók messze túl van a vállalhatón, lélegzik, belsejében hideg pulzáló lánggal ég, ha nem is tudja mindenki figyelmét lekötni egy egész köteten át, az eredetieskedés vádja fel sem merülhet vele kapcsolatban, tájain jó pár ilyen emlékezetes villanással találkozhatunk, mint ez is: "A fej huzatos üregeinél / lehet-e mélyebb sebhelyed? A világot / szemeiddel gyúrod és dagasztod, / de a nyelv pogácsaszaggató. És hiába / keletlen, ha teljes testeddel emészted." (Kollízió)


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Toroczkay András --


További írások a rovatból

irodalom

A háború reprezentálhatatlansága a nagyepikában A háború reprezentálhatatlansága a nagyepikában
Mészöly és a háború, Kisoroszi, 2021. július 3.
irodalom

Termőtestek Termőtestek
Sepsi László regényrészlete a Prae spekulatív fikció témájú számából
irodalom

Sosem hal már meg Sosem hal már meg
Brandon Hackett novellája a Prae spekulatív fikció témájú lapszámából
irodalom

Jól rontani Jól rontani
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 2. nap

Más művészeti ágakról

színház

Mindig bennem volt a játék szeretete Mindig bennem volt a játék szeretete
Interjú Szabó K. Istvánnal marosvásárhelyi tanulmányairól, külföldön szerzett rendezői tapasztalatairól és további terveiről
színház

A színházi nevelés felelőssége A színházi nevelés felelőssége
Ahogy teccik a Gyulai Shakespeare Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés