A Coheed and Cambria műfajt honosított. A képregény-rock túlzó, elrajzol, de roppant szuggesztív – persze, a nevet csak azért érdemelte ki, mert a banda a hollywoodi filmstúdióknál is jobban ráérzett a árukapcsolás titkára. Vagyis úgy építettek brandet, hogy stúdiólemezeik dalszöveg-gyűjteménye mellett külön képregényekben – majd önálló könyvekben – fűzték tovább privát mítoszukat Coheed és Cambria Kilgannonról, akik az Amory-háborúk során hadakoznak az aktuális főgonosz, nevezett Ősmágus ellen (készül a hollywoodi verzió Mark Wahlberggel). De amilyen kiszámított a sztori és a csomagolás, olyan ösztönösen egyedi a zene, ami nélkül az egész mítosz fellegvár fel sem épülhetett volna.
 

A Coheed and Cambria titka, hogy sikerrel hozza közös nevezőre a hetvenes évek dalközpontú progresszív rockját a ’80-as évek arénarockjával és az ezredforduló post-hardcore-jával, s önti ezt nyakon túláradó popularitással. Nagyjából a The Mars Volta vagy a Protest The Hero által kijelölt irányban keresi a rockzene jövőjét, vagyis a mainstream zenékben szokatlan komplex alapokat a popzenénél is ragadósabb dallamokkal tapasztja oda a rajongók fülébe, s ha matematikai képletnek is beillő ritmusváltásokkal dolgozik, akkor azért mindig egy felejthetetlen refrénnel kér bocsánatot. Ahogy a pályatársaknál, itt is az egyedi, utánozhatatlan, vagy röviden: földönkívüli énekhang adja meg a tétet, s teszi imádom-gyűlölöm játékká a Coheed and Cambria hallgatást. Claudio Sanchez a maga plafonbontó, valahol a macskanyávogás és a kislányos könyörgés közé belőtt orgánumával azonban igazi dallamgyáros, aki még álmában is örökzöld popmelódiákat motyoghat.
 

 

Zseni a csávó, na, és ezt valószínűleg ő is tudja, mert a mostani The Afterman duplalemezen már szinte teljesen egyedül oldotta meg a dalszerzés leckéjét. Papíron a beképzelt frontember buktája, a gyakorlatban a banda válságból való kilábalása az ambíciózus opus magnum, amely a 2010-es Year of the Rainbow megfinomodott, lágy Coheed & Cambriája helyett újfent egy kísérletező, határait feszegető zenekar profilját rajzolja elénk. A The Ascension-ön a 8 perces, progresszív témázgatások (Domino the Destitute) váltják egymást az MTV aranykorába visszakívánkozó rock balladákkal – de hiába agyal sokat Travis Stever gitáros, Sanchez olyan kapatosan méri most is a fülbe stiftezett melódiákat, hogy csak az veszi észre a rafinált okosságokat, aki már unásig pörgette a lemezt. Az újfent átrendezett produceri gárda ugyanis Sanchezre osztja a főszerepet, a gitáros meg mehetett a háttérbe riffelni. Jót tett a ritmusszekciónak Josh Eppard visszatérése is, az első három lemezen szereplő srác sokkal kreatívabban üt, mint helyettese, több a groove, az érzés a kezében.
 

A The Afterman a banda legváltozatosabb korongja. Eklektikus, szerteágazó lemez, számtalan hatással – a Goodnight, Fair Lady a legjobb Thin Lizzy dal, amit nem Phil Lynott írt, a Vic the Butcher egy őrült punk ’n roll sláger, a Holly Wood the Cracked pedig olyan űrfekete, hogy attól még Coheed is elszontyolodna –, ám valahogy mégsem esik szét a korong. Talán mert az előtérben táncoló énekdallamok olyannyira egyediek, s a hatásokat is inkább beolvasztják, mintsem kihangsúlyozzák a zenészek. A The Descension fedőnevű második felvonás már egészen szokatlan húzásokat is rejt, rock ’n roll hevétől megfosztott, némi elektronikával körbenyalt líra (Iron Fist, Dark Side of Me), deszkapunkosan álmodozó schlager (2's My Favorite 1), de szaggatottan riffelő, modern hard rock himnusz (Hard Sell) is felbukkan, míg a Gravity’s Union végleg leleplezi Sanchezt: őrült nagy Rush-rajongó lehet a srác!
 

 

Őrülten jó a duplalemez is, pedig nincs nagy trükközés, a Coheed and Cambria mindössze változatosabban műveli mindazt, amiért a 2000-es évek közepén megszerettük, s úgy bővítgeti mind prog.metálosabb, mind populárisabb irányba univerzumát, hogy közben még véletlenül sem kerül identitásválságba. Nem a Coheed and Cambria fogja megújítani a rockzenét, mindössze arról van szó, hogy azt a rengeteg hatást, amiből összegyurmázzák a dalaikat, visszavonhatatlanul a saját képükre formálják. A már meglévő játékokat rakosgatják úgy egymás mellé, hogy a végeredmény csak Coheed meg Cambria lehet. Mikor a tradicionális rockzene egyre inkább szubkulturális kérdéssé válik, a Coheed and Cambria képes hidat verni az új stílusigények és a régi dallampreferenciák közé, ráadásul ha kell, újra meg újra feltalálják saját magukat. Aki pedig egy évtized alatt meg- és újjászületik, azt nem kell félteni, hogy elveszik ebben a zenei világban. A Coheed and Cambira, ha kell, úgyis kitalál magának egy másikat.