Tanár urak összeülnek, Klauzál a zúgó erdő, faszékecske a selyemfű, Gagarin pedig a róka. Inkább persze medve lenne, miként minden férfi, erős, okos, félelmetes. Vegyük mindjárt az Ungvárit, erős, okos, félelmetes, rá is dördül valakire, úgy kezdődik az egész, hogy csöndben kell ám itten lenni, tolmácsolást abbahagyni, szedte-vette-teremtette, különben ő hagyja abba. Olyan csönd lett hirtelen, hogy kihűlt a szoba, hőségben direkt jól jön az ilyen.

Rosszul mondtam az előbb, nem beszélgetés lett végül, inkább elbeszélgetés. Elbeszélte egyikük (U.T.), hogy mit gondol a másikról (V.I.), a másiknak és versus másoknak a könyvéről. Szexszel hatásos az antré, akkor hát legyen a szex. Péntek Boldizsár (főhős), akit általában csúnyának mondanak, szex közben megszépül. Erre várnak a nők, végül nem szépül meg, de akkor már mindegy. Az előadás innentől kivonatolva olvasható. A sérülékenység a Reviczky figuráktól Nyilas Misiig jelen van a magyar irodalomban, mely remek terrénumnak bizonyult. A Gagarin (regény) a legbonyolultabb kamaszregények egyike. Itt nemcsak a rettenetes bizonytalanság tárul fel, hanem ennél is fontosabb dolog, az, hogy a kamaszok képzelt élete milyen viszonyban áll a tapasztalati értelmezésükkel: mást cselekszenek, mint amire a valóságos szituáció rábírná őket. Különlegesség például még a WC-ben való öngyilkosság – Vörösnek van valami kényszerképzete a csövekkel és a vízzel kapcsolatban. Az, hogy valaki hideg vízzel elélvezzen a pincében (szex II.), elég ritka, posztkoitális víznyomásról még nem hallottam.

 

A főtitkár egy másodpercre kilép az autójából, egy Volgából. Következmény nélkül. A nagy íróknál a nagy hősök csak epizódszerepben érvényesek. Tolsztojnál hasonlóképpen szerepel Napóleon (világirodalmi kitekintés I.-XV.), és más történelmi szereplők. A központi regényfigura a Gagarinban egy kis középiskolás. A kamaszkor maga a pokol, vannak boldogtalan igazgatónők, de mindenki kielégül, még a félszemű asztalosgyerek is. A főnök előbb jut egy csónakhoz az üdülőben, mint a beosztott. Vesevelő és más múltbéli ikonok, együtt éltem velük, megszerettem a szereplőket és megszántam. Az embernek elszorul a szíve, erre alkalmas epizód például a Tamás nevű fiúnak apjával való képzelt dialógusa. Nem könnyű olvasmány, pedig tele van megnevettető, megható jelenetekkel, itt emberek vannak, ebben a nagy történetben. Egy tragikomédia érdekes változatát olvashatjuk, melynek alapja egy gyerekcsíny. Elmesélem a diákcsínyt, aki itt van, úgyis elolvassa a könyvet, aki nincs itt, annak meg úgyse áruljuk el. (Oké, nem rontom el.)

 

Időnként a bugyik is szerelmeskednek egymással (szex III.), vannak megrendítő és képtelen, az egész akkori nyomorult valóságot leleplező dolgok. Hiába tetszik nevetni író úr (Vörös nevet), ahhoz hogy az ember felnőjön, hozzá kell szokni a boldogtalansághoz. Egy élhetetlen világba születtek ezek az emberek, beszűkült magyar horizonttal. Egy valóság, amiben semmi nem valóság. Örültem, amikor a könyvnek vége lett, azért, mert jó. Rémes könyv – remek könyv.

 

Most a szerző következik, fel fog olvasni, előtte meg kell mondania, hanyadik oldal, 166., felolvas. (A bugyiszerelmeskedős rész ez, tehát ugyanaz a III.)

 

Aztán visszavevődik a szó, látom, nem szép ez így, de vissza. Tematika marad, a legnehezebb, amit az irodalomban feladtak, a testi szerelmet leírni. Itt négy alkalommal történik ez meg, bravúrosan. Valóság-e az, amit Tímea, a legszebb, ám legbutább lány a házmesterfiúval végigél, vagy csak belemegy a hazugságba – megrázó dolgok ezek. A kamasz eljátszik a szerepekkel, kísérletezik, olykor ráfázik, szexuális nyomorúsága pedig szörnyű kavarodásokhoz vezet, nem tudja, hogy kibe szerelmes, végtére a szerelembe szerelmes, önmagát, énjét elveszíti, ha a szüzességét elveszíti, pedig még nincs is énje.

 

Fontos könyv ez, így a summázat Ungváritól, meglepett, hogy ennyire komplex könyvet magyar nyelven írtak. Mindenki mindent meg akar úszni, a sunyi kamaszok irodalma a mai magyar irodalom. Vörös finoman, elegánsan áll ki amellett, ami mellett jó volt kiállnia, és azt válaszolja, hogy Thomas Mann kabátja helyett írta a Gagarint, pont hogy megúszásból. Berlinben kezdte el, egy képet látott, amikor ott élt, Heinrich és Thomas Mann kabátban állnak, a háttérben elmegy egy nő, erre elkezdett a kabátjaikról írni egy regényt. Párhuzamosan lett benne egy magyar szál is, valamint egy hasonlat, amint egy elefánt eltéved Hannibál csapatából, erre az elefántok történetét kezdte írni, egyre bonyolultabb lett a dolog, így félbehagyta. Pihenésképpen írta ezt a kötetet, mert bement egy antikváriumba, fölcsapott egy-két könyvet, és látta, hogy egyszerű történetet kell írni.

 

Mikor Ungvári a Thomas Mann-kutatásokról kérdezi, arra meg azt mondja, hogy nem kutatta Thomas Mannt, hanem írt róla, például ahogyan járkál a lakásában. Berlinbe kéne költözni megint, valahova a Charlottenburg környékére, megrázó volt, idézi fel a berlini időszakot, hogy el kellett költöznünk onnan, visszajártunk belesni a lakásba, láttuk a gyerekek szobájában a térképet, a képeiket, amiket ott hagytak. Elképesztő világvárosi nyüzsgés mellett elképesztő nyugalmat lehetett megélni.

 

Felolvasás megint, ugyan itt a 46. oldalról, de én az utolsót idézem, A ködből: "A kémiatanárt költőnek látta, aki nem veti papírra a verseit, hanem értetlenül tapogatódzik a maga teremtette világban. (…) Csak az a vers, amit leírnak egy papírra, vagy elszavalnak, csak az a vers, amit olvasnak és hallgatnak, vagy legalábbis olvasni és hallgatni lehetne. Csak az a vers, ami meg van komponálva, meg van formálva."

 

Ungvárinak van egy elmélete, amit sosincs módja elmondani, hát most elmondja. A Szellem olyan, hogy vándorol, sehol nem érzi magát otthon, elmegy egy helyre, Párizs, Amszterdam, ott kivirágzik, aztán egy időre átköltözik Oroszországba, irreális, ahány jó orosz író van, most pedig Berlinben telepedett le. Várjuk, hogy Pesten Budán vagy Budakeszin bukkanjon fel, és maradjon jó hosszú időre. Ungvárinak gyakorlata is van, nem csak elmélete, azt is elmondja. A Gagarinban körülbelül tizennyolcszor van mindenféle mellek leírása. A mell singulare tantum, szenvedtem, mint a hőseid magam is, mire ezt megtanultam. A leírásokban lehetett volna picit összehúzni a gumit, Márai szerint az írói mesterség zsinórmértéke a törlés. Különösen fontos a tömörség ott, ahol a gyűlölet fordul át szeretetté. A szörnyű bizonytalanságnak egy ország ad keretet. Ez a furcsán komikus, epikus próza igen nagy figyelmet követel az olvasótól, laudál Ungvári, ettől érdekes, a szerző micsoda sűrítő technológiával dolgozik. Mintha a semmiből jött volna elő a kötet a slamposan írt magyar irodalomban, ahol nem hisznek abban, hogy érdemes az erőfeszítés.

 

Tessék, most meg én állok ki, mondjuk Örkényért, ha már Gagarin, hogy ő például nem volt nagyon slampos. Adott pár jól használható mondatot például a Magyar Pantheonban. Az esthez ugyan annyiban nem illik, hogy itt a találkozás éppen hogy létrejött, Vörös, Ungvári, és az illusztris közönség, de a kedvenc részemet tőle muszáj ide a végére.